KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/február
• Szabó B. István: Évtized-váltás Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt
• Zalán Vince: Etikai parancs és történelem Beszélgetés Fábri Zoltánnal
• Bikácsy Gergely: A fájdalom árnyéka Rekviem
• Almási Miklós: A jóság traumája Kettévált mennyezet
• Zalán Vince: „Tehetetlen vagy!” Szabadgyalog
• Csala Károly: A „nyakig szegények” köztársasága A bankett
• Lengyel Balázs: Aranyhörcsög a babaházban Szeleburdi csalás
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Blöffök és szerelmek San Sebastian
• Zsugán István: Eleven dokumentumok Nyon

• Tasi József: Villa a Vorosilov úton Beszélgetés Fehér Imrével a népi kollégiumokról
• N. N.: Fehér Imre (1926–1975) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Pukk!
• Harmat György: A Birodalom visszavág
• Zsilka László: A vágtató huszárosztag
• Hollós László: Variáció egy szerelemre
• Bognár Éva: A Vízesés fia
• Loránd Gábor: A férfiak pedig nem sírnak
• Koltai Ágnes: Napfivér, Holdnővér
TELEVÍZÓ
• Kovács András Bálint: Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás
• Csepeli György: A tulajdonságok nélküli televízió
• Faragó Vilmos: Modor „A technika nyomasztó ugyan...”
• Baracs Dénes: A sajt mellé hírkosár A francia televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Filmévkönyv, 1980
• Csala Károly: Az „új spanyol film”
POSTA
• Tasnádi Edit: Saját forgatókönyvének szerepét játszotta el Olvasói levél
• Szabó László: Fekete Ferenc Olvasói levél

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szeleburdi csalás

Aranyhörcsög a babaházban

Lengyel Balázs

 

Szegény filmrendezők! Sajnáljuk meg egyszer őket mi írók, még ha részvétünkre – feltételezem – a legkevésbé sem tartanak igényt. Még ha olyan lehet nekik a mi együttérzésünk, mint a mesében a gazdag embernek a szegényember részvéte. Még ha egyikük-másikuk úgy tekint is le ránk, mint ahogyan azt a városszerte ismert panaszos írói történetek mesélik. Mégis jó szívvel sajnálkozhatunk rajtuk. Nem élhetnek ugyanis, a legkevésbé sem, a szóbeli művészet stíleszközeivel. Az ábrázolásnak egy pompás, évszázadok alatt kikristályosult hagyományával. Ha azt írom – hogy elemi példával éljek –, jött az utcán egy habókos ember, akkor máris egyetlen jelzővel megteremtettem az ember légkörét. Nem kell tánclépésben ugráltatnom a Himnuszt énekelve. Nem így azonban a filmrendező. Van az irodalomban is olyan álláspont – valaha éppen Ottlik Géza fejtegette a tőle megszokott verve-vel és szellemességgel –, magára adó írónak nem illik a figuráit kívülről jellemeznie, nem illik azt állítania például, hogy Béla buta (vagy habókos, mindegy), hanem addig kell cselekedtetnie, beszéltetnie Bélát, míg égre nem kiált, hogy buta. Nem rossz módszer, de körülményes. Mi rendszerint kettévágjuk ezt a csomót, hol így, hol egy-egy eligazító jelzővel ábrázolunk. De mit tehet az, aki kötve van a képi látványhoz, a jelenethez?

A mesék, ugye, gyakran kegyetlenek. A hős végül is sorra levágja a sárkány mind a hét fejét (vagy kilencet, tizenkettőt). Vérfürdő a javából. De elég egy könnyed stílmozdulattal odabiggyeszteni: „A hős a gonosz sárkányt miszlikbe vágta” – máris kiküszöböltük a vért, túllendültünk a kegyetlenségen. Holott, ha a kamera felvenné azt a miszlikbe vágást, az lenne csak igazi mészárszék! De a szóban rejlő kép már elhomályosult, absztrahálódott. Látszatra nem hazudunk vele és mégis hazudunk.

Hazudozásainknak, amelyet másképpen elhitetésnek is nevezhetnék, tágas, kidolgozott rendszere van. Méghozzá stílhatásokon alapuló rendszere. Nekünk igazán nem nehéz úgy beszélni el egy történetet, hogy közben bőven jelezzük, magunk is kételkedünk abban, valójában megesett. Úgy mesélni valami hihetetlent, különöset, hogy közben csóváljuk a fejünket: ej, ej, miféle történet ez. Állíthatunk bármit és vissza vonhatjuk. Meghosszabbíthatjuk a puszta látványt, látomásokkal keverhetjük el, és közben – ha úgy akarjuk – egyetlen szóval sem kell jeleznünk: mi belőle a valóság, mi a belső vízió. Hogy példát mondjak: Mándy Iván teljességgel kiiktatja szövegéből azt a bizonyos „úgy érezte, hogy”, „úgy látta, mintha” szövegelemet, amely a látomásba való átlendülést jelezné jelenetekbe komponált, filmszerűen vágott, „filmre kívánkozó” életanyagát ezért olyan nehéz megfilmesíteni. Művészileg egyensúlyos látvány-látomás sorából a filmen többnyire trampli, irreális látványsor lesz. Krúdy – ez a jellegzetesen stílusíró – varázsos mondataival ködben lebegő álomvilágot éltet. Ha a kamera lefotózza csillogó ködképeit és nem alkalmaz közben, mint Huszárik, megfelelően trükkös, lebegtető filmstílust, cukros, ragacsos érzelmesség futja be őket: marcipán-életképpé válnak egy külvárosi cukrászkirakatban.

Könyvhöz, irodalmi témához nyúlva, egy nagy, mindent kikísérletezett, érett formanyelvet kell a fiatal filmnyelvre átfordítani. (Szegény filmrendező!) Olyan nyelvre, amelyben még aránylag kevéssé hat az absztrahálódás, mely mindig is (hisz ez az anyaga) képszerű, konkrét. Tapad a valóság látványához. Szava még nem (vagy ritkán) jel, hanem mint a primitívek beszéde: szókép. (Korunk nagy filmrendezői nem hiába találnak ki – kénytelenek rá – egyéni, saját jeleikkel élő filmbeszédet.)

Annyira persze már nem kialakulatlan korunkban ez a filmbeszéd, hogy erőfeszítés és trükkök nélkül, a formanyelv fejlesztése nélkül, ne lehetne vele egy átlagos történetet elmesélni. Hogyne lehetne, hiszen többnyire ezt kapjuk a tévében estéről estére. Ez már összeállt, működőképes. Olyan, amilyen.

Néhány évvel ezelőtt megjelent egy épkézláb gyerekregény, Bálint Ágnes Szeleburdi családja. Kedves, mulatságos könyv volt, pontosan betöltötte vállalt feladatát, az okos, üde szórakoztatást. Többet nem is akart. Ez a könyv formája szerint gyereknapló. Egy kiskamasz rögzíti benne egyetlen esztendejének eseményeit. Nem azért, távolról sem az Egy komisz kölyök naplója – ne társítson túl sebesen az olvasó –, a mi hősünk nem vásott, nem komisz. Abban van csupán rokonság a két könyv között, hogy Bálint Ágnes is teljességgel gyerekszemlélettel, gyereklogikával dolgozik. (A gyerekirodalomban ez nagy erény.) Mint az elhárító-berendezés radarja az égboltra, az ő radarja is a gyerekvilágra irányul. Elsősorban a gyerekeket mutatja, s csak homályos tömbként a gyerekvilágba beúszó felnőtteket. A naplóforma, mint írói stílusfogás, ezt teljességgel lehetővé teszi. Elvégre a gyerek beszél benne, s a gyerekbeszédtől hiba lenne többet kívánni. A naplóíró úgy lát, ahogyan lát, úgy érez, ahogyan érez. Ezt elfogadjuk, ez természetes. De a filmen már a kamera láttat a maga nyitottabb, objektívebb lencséjével. Bármi trükköt alkalmazzon is a filmrendező, az elhitetésnek ezt a természetes leszűkítettségét neki fenntartani lehetetlen. A gyerekek köré reális felnőtt világot kell teremtenie. Egy meglátok, egyensúlyosan létrehozott, a közlendőkhöz alkalmazott stílrendszert máris felbontott. Pótolnia kell valami mással. A filmnyelven épp oly elhihető erejűvel.

Mi pótolja?

A könyv konfliktusa egy jól ellesett, általános érvényű lélektani megfigyelésen alapul. Pontosabban: a lélektani megfigyelés kisarkításán, meghosszabbításán. Azon a tényen alapul, amit különben a legtöbb szülő megél, tapasztal, hogy városi gyerekei imádják az állatokat, begyűjtik vagy begyűjtenék őket a lakásba. Kutyát, macskát, madarat, hörcsögöt, teknősbékát, ebihalat, hőscincért, mindegy hogy mit, csak a természet része legyen. Sőt tovább lépve, a fejlődő-változó lények iránti nosztalgia a szobanövényeken át az alsóbbfokú lényekig, a penészgombatelepekig terjed. Eddig a felismerés. A meghosszabbítás pedig ez: ha a szülő enged a gyerekvágynak, ha nem tudja kellő korlátok közé szorítani, mert maga is osztozik benne, akkor előbb-utóbb olyan bajokba, összeütközésekbe sodródik a család, mint a könyv rokonszenves Szeleburdi családja. Szomszédok panasza, átka, följelentése, tanácsi vizsgálatok; mert hisz jó volna – ilyen már vagy ilyen is az emberi természet – a népes, hangos állatoktól nyüzsgő, kissé mértéktelen, de boldogan tenyésző családot a házból kipiszkálni.

A film a hiányzó, a naplóba csak beesőző felnőtt világ pótlására ebből a meghosszabbításból indul ki. Csinál, kifejleszt belőle egy szociális kérdést. Főkonfliktussá teszi a lakásügyet, azt, hogy a filmbeli Szeleburdi család milyen zsúfoltságban él s milyen tehetetlenül és reménytelenül küzd a nagyobb lakásért. Az állatnosztalgián alapuló humoros alaptörténetre komor, szomorú eseménysor épül rá. A naplóban alig körvonalazott szülők így lesznek a filmen, a kamera realizmusa révén egy tragikus lázálom, hősei. Az apából író lesz, aki zsivajos pingpongmeccsek kellős közepén gépeli kéziratát – vissza-visszadobva a gépbe esett labdát –, az anyából pedig glóriás szent lesz, aki elnéz, hallgat és tűr. A szomszédokból sárkánykígyók, szörnyegetek.

És itt ennél az átalakításnál lép fel újra a stílus kérdése. Ami képtelenséget, túlfokozást elhitetett a szó, vajon elhiteti-e, ezzel a vadonatúj szociális problémával megpakolva, a képi látvány? Ami a könyvben még igaznak tűnik és valószerűnek, a kamera pontos, iszonyúan reális részletezésében megmarad-e annak? Palásthy György persze kiválóan érti a szakmát: ahol lehet, groteszkre fogja a filmstílust. (Helyenként gyorsított felvételeket is bevág.) Igen, de amit a szó puszta jellé absztrahálódva elnagyol, homályban hagy, azt – groteszkbe vagy nem groteszkbe – mégiscsak kirajzol a kép. Bálint Ágnes kisfiú-naplójának elhihetni a Szeleburdi család együttélését, még azt is, hogy az aranyhörcsögök kifúrják a falat és átmennek a szomszédba (a filmben már odaát a babaházban ebédelnek), sőt még azt is, hogy a hőscincér-pondró a szekrény hátsó oldalában bebábozik s egyszerre csak ott van igazi, hosszú bajszú hőscincérként. De a film képtelenségei egyszerre humorosak és idegesítők. Egy zsúfolt lakás más a betűben – az még mindig némi teret adhat –, és más a látványban, méghozzá egy mesterségesen felfokozott, „berendezett” látványban. Palásthy ott véti el, hogy ahelyett, hogy tompítana, levenne, mindenre még rá is pakol. Igaz, a groteszk többnyire harsány. De a harsány nem mindig groteszk. És egy film, amely eleitől a végéig mindig a képtelenre játszik, az végül is monoton.

Kár bizony, kár, hogy így történt – sajnálkozik végül az író. Sajnálja a könyvet, az ötletgazdag, nagy munkát végzett filmrendezőt, a kiváló színészeket, a leleményes, talán túl leleményes berendezőt. Nem bennük látja elsősorban, hanem az irodalmi stíluseffektusok átfordításának kidolgozatlanságában véli felfedezni az eredménytelenség fő okát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 19-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7177