KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/február
• Szabó B. István: Évtized-váltás Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt
• Zalán Vince: Etikai parancs és történelem Beszélgetés Fábri Zoltánnal
• Bikácsy Gergely: A fájdalom árnyéka Rekviem
• Almási Miklós: A jóság traumája Kettévált mennyezet
• Zalán Vince: „Tehetetlen vagy!” Szabadgyalog
• Csala Károly: A „nyakig szegények” köztársasága A bankett
• Lengyel Balázs: Aranyhörcsög a babaházban Szeleburdi csalás
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Blöffök és szerelmek San Sebastian
• Zsugán István: Eleven dokumentumok Nyon

• Tasi József: Villa a Vorosilov úton Beszélgetés Fehér Imrével a népi kollégiumokról
• N. N.: Fehér Imre (1926–1975) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Pukk!
• Harmat György: A Birodalom visszavág
• Zsilka László: A vágtató huszárosztag
• Hollós László: Variáció egy szerelemre
• Bognár Éva: A Vízesés fia
• Loránd Gábor: A férfiak pedig nem sírnak
• Koltai Ágnes: Napfivér, Holdnővér
TELEVÍZÓ
• Kovács András Bálint: Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás
• Csepeli György: A tulajdonságok nélküli televízió
• Faragó Vilmos: Modor „A technika nyomasztó ugyan...”
• Baracs Dénes: A sajt mellé hírkosár A francia televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Filmévkönyv, 1980
• Csala Károly: Az „új spanyol film”
POSTA
• Tasnádi Edit: Saját forgatókönyvének szerepét játszotta el Olvasói levél
• Szabó László: Fekete Ferenc Olvasói levél

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt

Évtized-váltás

Szabó B. István

 

1982. február 5–9: a hagyományos pécsi szemlén az 1981-ben készült magyar játékfilmek kerülnek a közönség és a zsűri mérlegére. 1981: az új évtized első éve volt, a hatodik ötéves tervnek úgyszintén az első esztendeje. Új évtized, a század kilencedik tizede kezdődött tehát, s a filmek világában – éppúgy, mint minden más területen – szinte felszólítva érezzük magunkat: tüzetesebben, gondosabban vizsgáljuk, merre tendál, milyen irányba mutat ez a kezdet. A két évvel ezelőtti pécsi szemlén az egyik stúdió éppen azt a jogosan kíváncsi címet adta műhelyvitájának, hogy „Milyen filmekre lesz szükség a 80-as években?” Most már egy év termése alapján nemcsak javasolni, hanem válaszolni is kell: milyenekre igen, s milyenekre nem.

Tavaly, az évtizedzáró 1980-as év filmjeit elemző budapesti szemle után, Almási Miklós bizakodó és biztató című tanulmányában – Lépésvesztéstől a távlatnyerésig Legújabb filmtermésünk irányvonalai (Filmkultúra, 1981/3.) Montgomery tábornokot idézte meg, aki, kiadván parancsát a támadásra az afrikai hadjárat döntő csatájában, megitta teáját és hidegvérrel lefeküdt aludni. – Modellként idézte ezt a krízisszilárd, krízisbíró magatartás-példát, vágyva és kívánva a magyar filmnek is hasonló, hűvös fejjel gondolkodó, pánik- és idegességmentes józanságot.

„Higgadt okosságra volna szükség – írta – nyugodt számvetésre, elsősorban arról, milyen értékeink vannak, mit lehet folytatni, és csak aztán arról, mit kell másképp csinálni – nemcsak ma, hanem elsősorban holnap, holnapután. Higgadtan, mondom ismét, mert ez a váltás hosszú időt fog igénybe venni, ha komolyan gondoljuk”.

Most, az 198l-es filmévre tekintve, mintha megkezdődhetne a hosszú idejű váltás, mintha a magyar filmszakmának módja lenne megfogadni az idézett jótanácsot. Arról, persze, egyáltalán nincs szó, hogy kiadva a támadási parancsot, lefeküdhetnénk aludni. De az tárgyilagosan megállapítható, hogy az egész elmúlt 70-es évtizedben nem volt reális lehetőség olyan higgadt, nyugodt számvetésre a magyar filmben – művekben és a művek körüli feltételekben – mint most. A magyar film körüli „sújtólég-atmoszféra” (Almási Miklós) érezhetően enyhült; az alkotó munkát nehezítő „kőzápor” (Kovács András) elcsitulóban; jól fogadott művekben tudott kilépni a magyar film az önvédelmi agresszivitásból; a közönség megnőtt érdeklődése félretolta a gyártók és a forgalmazók bűnbak-kereső egymásra-mutogatását; a külföldi sikereket mindinkább hazai visszaigazolás is nyugtázza; a filmirányítás átszervezéséből gerjedt feszültségek és kilengések lecsillapodnak; a filmvállalatok kivétel nélkül jó gazdasági eredménnyel zárták az 1981-es évet; a magyar film és általában a film társadalmi presztízse normalizálódni látszik. S ha mindezek alapján valóban reális lehetőség kínálkozik a nyugodt számvetésre, akkor azt megtenni: elmulaszthatatlan kötelesség. Pécsett is, és azután is.

Természetesen, a felsorolásszerűen jelzett, pozitív irányú változásoknak a filmterületen messze túlmutató és mélyebb – világtörténeti, társadalmi, gazdasági – mozgatói is vannak, és a pozitív irányú változásokban gyakran ellentmondásos, konfliktusos folyamatok tükröződnek. Ez a rövid jegyzet a tágabb és mélyebb összefüggéseknek az érintésére sem vállalkozik, – csak az igényt jelzi: a 70-es évek társadalmi, gazdasági, ideológiai folyamatainak feltárása és feldolgozása, a film aspektusából is fontos – szinte még el sem kezdett – feladata a tudománynak és a kritikának. Itt csupán arra emlékeztetünk, hogy 1981-ben a filmközélet és a filmművészet saját körletében is fontos mozzanatok járultak hozzá a nyugodt számvetés lehetőségének megteremtéséhez, mondhatni: a tereprendezéshez.

Az év elején az MSZMP KB Művelődéspolitikai Munkaközössége megvitatta ”A magyar játékfilm és tv-film útja, helyzete és feladatai” című – hosszabb előkészítő munkával készített – tanulmányt, és történelmi távlatba helyezve állapította meg a szocialista magyar filmművészet fő vonalának helyes irányú fejlődését, – nem hallgatva el a hiányosságokat sem, elsősorban a magyar film ideológiai elemzésének és értékelésének hiányait.

A Magyar Film- és Tv-művészek Szövetsége májusban tartott közgyűlése szintén érdemben hozzájárult a tárgyszerű, higgadt helyzetfelméréshez. Nem kerülte el – a társadalomban tapasztalható jelenségekkel összevetve – filmjeink ideológiai minősítését sem, és feladatként foglalkozott a magyar film és a közönség viszonyával. Érthetően sok szó esett itt a filmipar és filmkereskedelem gazdasági, pénzügyi helyzetéről, feltételeiről és tennivalóiról. E kérdések helyes megközelítéséhez az irányelvet a közgyűlésen felszólaló politikai vezetők határozottan megadták, leszögezve, hogy a szocialista Magyarországon a kultúra, ezen belül a filmművészet, nem valamiféle „ráfizetéses üzem”, hanem nélkülözhetetlen, mással pótolhatatlan tényezője életünknek, a társadalom demokratikus, szocialista építésének. Konkrétan is testet öltött ez a tézis abban a kormányzati garanciában, amely szerint a filmirányítás átszervezése, a trösztszerű gazdálkodás megszüntetése következtében a film, mint alkotóművészet, nem kerülhet a korábbiaknál kedvezőtlenebb pénzügyi feltételek közé. Az év végén a párt Központi Bizottsága határozatában leszögezte, az Országgyűlés pedig az 1982. évi népgazdasági terv keretében törvénybe iktatta, hogy a legfontosabb kulturális beruházások sorában a filmgyár rekonstrukcióját folytatni kell. – Ugyanakkor, a világgazdaság és a hazai népgazdaság helyzetének ismeretében természetes és nyomatékos politikai igényként merült fel a rendelkezésre álló pénzeszközök fegyelmezettebb, jobb hatásfokú felhasználásának, a nemzeti filmművészet és filmkultúra fenntartása és fejlesztése érdekében a pótlólagos források feltárásának és aktivizálásának, a filmgyártást a kül- és belföldi forgalmazási eredményekkel korszerűbben összekapcsoló ösztönzési és érdekeltségi rendszer kialakításának szükségessége. Ennek a hosszabb távú programnak első lépései már láthatók a filmgyárak (stúdiók) és a terjesztő-forgalmazó vállalatok új szerződéseiben.

A közgyűlés után, az alkotók ott kinyilvánított nagyobbfokú szakmai részvétel- és felelősségvállalás-igényét szívesen fogadva, a Művelődési Minisztérium új típusú együttműködési megállapodást kötött a filmművészek szövetségével. A partnerszerep teljesítésének, az állami és a társadalmi szervezetek demokratikus együttműködésének elveinkhez méltóbb, magasabb szintű gyakorlatát reméljük ettől; a korábbi, egymásnak feladatokat adó és azok teljesítését mintegy számonkérő viszony helyett: a kölcsönös részvételt és a közös tevékenységet. A szövetség képviselői ezután rendszeresen részt vesznek a filmes vállalatok, intézmények, irányító testületek munkájában, folyamatosan tájékozódnak, véleményt mondanak és – az alkotók szellemi energiáit az állami-szakmai munkában is jobban felhasználandó – részt vállalnak a döntések előkészítésében és gyakorlati realizálásában is.

1981 folyamán valamennyi játékfilmstúdió és mindegyik közművelődési stúdió – a filmirányítás és a szövetség képviselőivel közös megbeszéléseken – mérleget készített működési rendjéről és meghatározta saját programját. Természetesen, ezek a mérlegelések nem korlátozódtak a stúdiók és stúdiótanácsok belső, napi életére, hanem kiterjedtek a filmek tervezésének elvi, művészetpolitikai és gyakorlati kérdéseire, végeredményben a társadalmi szükségletek és lehetőségek, valamint az alkotói igények és lehetőségek összemérését, egyeztetését, lehetséges közelítését szolgálták. Bizonyára közrejátszottak ezek, a műhelymunkát a társadalmi folyamatokkal és igényekkel komolyan szembesítő, ezen belül a magyar film és a közönség kapcsolatát, mint ennek a viszonynak egyik lényeges tükrözését vizsgáló elemzések abban is, hogy a filmek műfaji arányai javultak, a választék gazdagodott. Természetesen a stúdiók nem tűzhettek maguk elé olyan illuzórikus célt, hogy ezután csakis remekművek szülessenek, sőt az sem elképzelhető, hogy bármely ország filmgyártásában csupa „kiemelkedő” alkotás jöjjön létre (bár a pécsi mezőnyben egy mű – a Mephisto – biztosan, s még három-négy jogos feltételezéssel számíthat a „kiemelkedő” jelzőre, s persze, lesznek ott, a „kiemelkedő” jelző értelme szerint, nem kiemelkedő, közepes vagy gyengébb filmek is). De az kétségtelen: a stúdióknak sikerült kiszorítaniuk – vagy lényegesen korlátozniuk – azt a „szürke állományt”, amely évekig nyomasztotta a magyar filmet. Egyszerűen fogalmazva: 1981-ben nem készültek (vagy alig) olyan filmek, amelyeknek nemcsak az eredménye, de a célkitűzése is kérdéses, amelyekkel sem közéleti-társadalmi érdek, sem (a művészeti újítás okán) szakmai-kritikai-értelmiségi érdeklődés, sem széles körű közönségsiker találkozása eleve nem volt remélhető, s amely filmtípus – bár soha nem volt számszerű fölényben – sokáig a valamely szempontból figyelemre méltó, többre érdemes (olykor nemzetközileg elismert) filmeket is az „érdektelen, unalmas, magyar film” elutasított kategóriájába ragasztotta.

Az említett filmpolitikai lépésekkel párhuzamosan – mint az utóbbi mondatokból már kitetszik – a legfontosabb és legígéretesebb változások magukban a művekben és a művek fogadtatásában tapasztalhatók. A pécsi szemle idején már publikusak lesznek az 1981-es forgalmazási eredmények, amelyekből kiderül, hogy a hazai mozilátogatásban – ezen belül a magyar filmek, még közelebbről: az új magyar filmek iránti érdeklődésben – 8–10 éve nem tapasztalhattunk a mostanihoz hasonló mértékű javulást; a filmexport, valamint a nemzetközi filmpolitikai, kulturális értékű jelenlét nagyságrendjét illetően pedig soha. Ezeknek az adatoknak – egyébként szükséges és tanulságos – részletezésére ebben a jegyzetben nincs helyünk.

Anélkül, hogy megelőlegeznénk a Pécsett (és azután is) elvárható „nyugodt számvetések” szempontjait, annyit leírhatunk: a magyar film most tapasztalható presztízsnyerése („távlatnyerése”) mögött nem rejlik semmiféle csoda. Törvényszerű, okozati jeleit láthatjuk annak a szemléletváltásnak, amelyet évek óta közösen igényeltek és igényként hirdettek alkotók, alkotóműhelyek, kritikusok, forgalmazók, irányító testületek. A szemléletváltás évek óta – szórványosan – megjelent törekvései 1981-ben (hosszú idő óta először) mind az alkotás, mind a közvetítés, mind a befogadás szférájában találkoztak és számottevő eredményekben összegeződtek. így az eredmények kezdetinek is nevezhetők, de ez nem azt jelenti, hogy csekélyek, hanem azt, hogy folytatásra ösztönzők, orientáló hatásúak lehetnek.

A szemléletváltás elemei közül itt csak ötöt említenék.

Az első: az a művekben testet öltő felismerés, hogy a magyar film közönségét is, tekintélyét is mindenekelőtt komolyságával, nemzet-tudatot építő, közgondolkodást alakító történelmi és társadalmi felelőssége megerősítésével nyerheti vissza. Nemcsak a Mephisto jó példa erre, hanem a pécsi filmekből az a szinte időrendben összeállítható sorozat is, amely – Sára Sándor, Kovács András, Fábri Zoltán, Bacsó Péter, Gábor Pál, Gothár Péter és mások műveiben – történelmi felelősséggel idézi meg az elmúlt 40 év sorsfordító helyzeteit és a jelenünkig vezető folyamatokat.

A második: az a művekben testet öltő felismerés, hogy a realizmus korában élünk. Mind a történelmi hasonlat-témákat kibontó filmek – Jancsó Miklós sajátos, szuverén szimbolizmusa kivételével –, mind a mai élethelyzeteket ábrázolók, realista szemlélettel és módszerrel készültek; kevesebb a stilizált, parabolaszerű áttétel, és még kevesebb az enigmatikus homály. Megkockáztathatjuk: az elmúlt évek sokat méltatott dokumentarista játékfilmjeinek (talán maguknál az egyes ilyen filmeknél is jelentősebb) hatása érzékelhető a tárgyszerű, állító fogalmazásban, mind a jelenidejű, mind a történelmi témákban.

A harmadik – ami az előző kettőhöz szorosan kapcsolódik – az a felismerés, hogy a hatásosság (ahogy gyakran mondani szokták: a „filmszerűség”) a filmnek a gondolati eredetiséggel egyenértékű művészeti-esztétikai kritériuma. Jól megfigyelhető, mennyivel több és tudatosabb az érzelmekre, hangulati hatásokra építő elem olyan mestereknél is, mint Fábri, Kovács, Bacsó és a fiatalabbaknál (Rózsa, Kézdi-Kovács) is, mint korábban. S mennyivel több (megint: nemcsak a Mephistoban) a vonzó, a nézői azonosulásra alkalmat adó hős, mint az „elidegenítő”, abszurd elem.

A negyedik tényező: a népszerű műfajok korszerűsítését célzó kísérletekben látható. Reménykeltő, hogy fiatal vagy éppen pályakezdő alkotók vállalkoznak erre a fontos feladatra, és örvendetes ez még akkor is, ha az ábrázolt világ és az alkotói szemlélet viszonyát illetően viták támadhatnak (Szomjas György: Kopaszkutya, Go-thár Péter: Megáll az idő, Kovácsi János: Cha-cha-cha), s akkor is, ha a sikerben olykor a filmművészetinél nagyobb hányad köszönhető a téma népszerűségének (Koltay Gábor: A koncert, Surányi András: Az aranycsapat).

Végül, a negyedikhez kapcsolódó ötödik tényező: a műfaji változatosság gazdagodása, a „magyar film” uniformisának kigombolása. Nemcsak a Mephisto vagy A zsarnok szíve egyetemes érvényű víziójától Sára vagy Gazdag dokumentum-pontosságú nemzeti emlékezetjavításáig tágul a műfaji skála, de megbecsült helye van ebben rajzjátékfilmeknek (s köztük is olyan különbözőknek, mint a Fehérlófia, és a Vuk), „klasszikus” gyermekfilmnek (mint a Szeleburdi család) és a „családi” kalandfilmnek (mint A Pogány Madonna); az ifjúságot tömegesen vonzó zenés vagy sportfilmeknek és még több műfaji variációnak.

Félreértés lenne az eddigiekből azt kiolvasni, hogy ma – végre – a magyar film körül minden rendben van. Korántsem. Az alkotóműhelyek többségében a filmek tervezésében az ötletszerűség, a véletlenszerűség nagyobb szerepet játszik, mint a tudatos koncepció. Nem tudtunk kilábalni a hosszú évek óta akut mennyiségi és minőségi forgatókönyvválságból; néhány kivételtől eltekintve filmjeink irodalmi alapozása ingatag, az irodalom és a film viszonyában nincs számottevő javulás. A történelmi hasonlatok megvilágítását – részben pénzügyi korlátok miatt – az utóbbi 25–50 évnél távolabbi múltban filmjeink nemigen vállalják, pedig a nemzeti történelem és öntudat építése érdekében ez éppoly fontos lenne. – Igen nagy feladatok tornyosulnak előttünk a magyarországi filmkultúra fejlesztésében; – enélkül ugyanis az alkotószféra pozitív tendenciái sem stabilizálhatok. Ezen belül elsőként elodázhatatlan kötelességünk a filmforgalmazás és filmterjesztés átfogó, távlati reformjának kidolgozása és fokozatos, de nem késedelmes bevezetése. Ennek keretében tovább kell fejleszteni a filmklub-mozgalmat és a társadalmi forgalmazást. Rendezni kell a film iskolai felhasználásának, a filmesztétikai oktatásnak, a filmtárgyú könyvkiadásnak, kutatásnak és ismeretterjesztésnek az ügyeit. Fel kell készülnünk új terjesztési formák – mindenekelőtt a video – tudatos beépítésére. Időszerű lenne új alapokra helyezni a filmterület és a televízió kapcsolatait, mind a gyártás, mind a műsorpolitika, mind a filmkultúra-fejlesztés (közművelődés) területén.

S ez még nem minden. Ennek a cikknek a gondolatmenete csak azt célozza, hogy ha most a korábbiaknál kedvezőbb, reális lehetőségünk van a magyar film és a hazai filmkultúra jövőjéről higgadtan, pánikmentesen gondolkodni, és tenni is azért valamivel többet az eddigieknél, akkor ezzel a lehetőséggel élni: közös kötelességünk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 02-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7171