KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/október
• Bikácsy Gergely: A szamár és a filozófus Az én XX. századom
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan teniszlabda Jézus Krisztus horoszkópja
• Hegyi Gyula: Másfél tucat még benne van Iskolakerülők
• Réz Pál: Százszorszentek Beszélgetés Szentkuthy Miklóssal
• Miklós Pál: Tücsökkalitka Az utolsó császár
• Báron György: A technokrata rendező Brian de Palma portréjához
• N. N.: Brian de Palma filmjei
• N. N.: Joris Ivens
• Zalán Vince: A repülő hollandus
• N. N.: Joris Ivens filmjei
A FILMVILÁG MOZIJA
• Koltai Ágnes: Tariménes második utazása Szerencsefia
VIDEÓ
• Sneé Péter: A provokáció is kommunikációs forma Beszélgetés Péterffy Andrással
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Kis apokalipszisek Moszkva
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: Huhogók
• Hegyi Gyula: Angyalszív
• Kovács András Bálint: Elfelejtett dallam, fuvolára
• Ardai Zoltán: Roger nyúl a pácban
• Szemadám György: Szellemirtók
• Koltai Ágnes: Vasmadarak II.
• Szemadám György: James Bond, a magányos ügynök

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az én XX. századom

A szamár és a filozófus

Bikácsy Gergely

 

Szürke szamár ragadja el a főhős kalapját Enyedi Ildikó filmjének végefelé. Szájában a kalappal átporoszkál egy üres udvaron, majd, láthatóan ismerve a járást, eljut egy furcsa, tükörfalú folyosólabirintusba. Hősünket megsokszorozzák a tükrök. De nemcsak őt. Ebben a labirintusban találkozott az imént a film két hősnője is: a szamár hozzájuk vezeti el a férfit. Az én XX. századom, azon kívül, hogy egy képzeletbeli huszadik századról szól, két egymástól korán elszakadt árvalány története, Dóráé és Lilié. Meg a kicsit tétova, talán tudós, talán világutazó férfiúé, akit mind a két lány becsapott már ebben a történetben. A férfi csak most döbben rá, hogy akik becsapták, ketten vannak. Vagy mégsem? Tükrök játékának az áldozata, vagy érzelmeié? Vagy általában a megvetendő női nemé? Nincs szem, mely különbséget tenne a film két hősnője között. A luxus-szajha Dóra, és a gátlásosan eltökélt terroristalány, Lili talán ugyanannak a jelenségnek kétfajta kisugárzása, inkarnációja. „Melyik kell neki? Dóra vagy Lili? Talán mindkettő? Két nő kell neki?” – suttognak a tükörlabirintushoz illően foncsoros hangok. Hősünk nem tud válaszolni: éppen olyan megilletődött és néma, mint a csacsi, de vele ellentétben szívét mintha nem emelkedett derű töltené el. Számára az élet megoldandó problémahalmaz, mint ahogy azt a századelő nőgyűlölő osztrák filozófusa elő is írja a férfiaknak. Dóra vagy Lili? Van olyan fontos rejtély ez, mint az elektromosság titka.

 

*

 

Az én XX. századom előzmény nélküli. Rokontalan alkotás a magyar filmművészetben. Hangütése, „dallama”, hívószavai, belső optikája, egész látásmódja és hangulata más. Üdvösen, frissítően szokatlan. Az emberi létezésnek mintha az általános törvényeivel, lehetőségeivel vívódna, de szerencsére mindezt lebegő humorral, érzékletesen és játékosan teszi, a példázatot feledtetően esendőén egyedi és mindennapi, különösségükben érdekes hús-vér embereket teremt. Ravaszul kettős a film látásmódja. 1880-ban, meg 1900 szilveszterén vagyunk, és a rendező mintha mitsem tudna a század későbbi történetéről, olyan ámulva tekint a jövendő szép csodáira, a villanykörtére, meg a távíróra, meg Edison tudós- és férfi-alakjára. Meghatottan szemléli a tűzoltózenekar sisakjain kigyulladó villanyégőt, s elhiszi, hogy a távíró boldogabb jövőt ígér. Az ő huszadik százada Edisontól Edisonig tart. Pedig Enyedi Ildikó gyaníthatóan jól ismeri a század igazi történetét, tud verduni szuronyrohamokról, ordas eszmékről, szörny-államokról, tud atombombáról és Edison utódainak hasonló találmányairól, s tudja, milyen kezekbe került az 1880-ban felszikrázó mesterséges fény. Mint mindenki más, bizonyára ismeri a legkevésbé szeretetreméltó évszázad komor faktumait. Nem baj: a születő száz év bölcsőjénél nincs kedve az újszülöttet átkozni. Az ő huszadik százada mesebelien bájos, mint egy zseniális csecsemő, aki még nem vált tömeggyilkossá.

A baljós előjeleket amúgysem történelmi adatokban, politikai döntésekben sejteti, hanem hősei bizonytalan bensejében: érzelmi zűrzavarukban, a nők hamis nő-létében, a férfiak tétova férfi-voltában. Oleg Jankovszkij megnyerő férfit elevenít meg, Dorotha Segda, Lili és Dóra kettős szerepében izgalmas, sőt talányos nőt, a film állat-szereplőivel azonban nem versenyezhetnek. Az emberekkel valami baj van a Földön, az állatok, ha nem bántjuk őket, még segíthetnek. Szamáron kívül akad itt hófehér postagalamb, laboratóriumban kínzott, s onnan elmenekülő kutya és állatkerti csimpánz is. Csak természetes, hogy ez a majom emberi nyelven beszél, tömör kiselőadásban foglalja össze csapdába ejtésének históriáját. Majom-mozi: örülhetünk, hogy ilyet is látunk. Ő a film legrokonszenvesebb epizódfigurája. De a többi állat is! Mintha Isten nagy és szabad állatkertjében sétálnánk, ahol az ember csak az egyik, ám nem biztos, hogy a legértelmesebb élőlény. Áthatja a filmet valami eredendő, minden jelenetéből sugárzó naivul pantheisztikus sugallat.

Az én XX. századom mentes minden direkt filmtörténeti hatástól. Az árva gyufaárus leánykák története kicsit Griffith klasszikus giccsét, az Árvák a viharbant idézi fel; a jelenetlezárások kerekre szűkülő elsötétedése, az „abblende-hatás” régi némafilm-hagyomány, mit annakidején a Jules és Jim, vagy Bódy Amerikai anzixának kockáin is kedvvel láttunk viszont, dehát ez a film előadásmódjából, jellegéből szinte természetesen következő, merőben véletlen formanyelvi hasonlóság. Pólyában születő csecsemő is akadt már a filmművészet legszebb modern meséjében, a Csoda Milánóban elején, megveszekedetten korlátolt filmtörténész volna azonban, aki De Sica közvetlen hatását vizslatná. Ugyanígy roppant melléfogás Bódy mozijára gyanakodni, csak azért, mert Bódy Gábor film-csinálási „szabályokat”, a szűkölve és tehetségtelenül istenített „profizmust” félredobó, a világot önállóan látó kamerája most mintha Enyedi Ildikó műhelyében berregne. Egyetlen igazi mestere, Erdély Miklós hatásáról viszont a rendezőnő több interjúban is elmondta, amit tudnunk kell.

 

*

 

Az értelem, ha ad magára, mindig pesszimista marad. Derűlátó csak az akarat lehet, maga az életműködés. Ezt a filmet, mintha élőlény volna maga is, valami megkapó biológiai optimizmus tölti meg energiával. A rendező nem a tudás, az értelem, a tények hamvasul buta nem-ismeretében, hanem azok ellenére, dacosan optimista.

Lili, az ügyetlen terrorista-lány műkedvelő bombája mellett érdekes könyvecskét is rejteget: „Kölcsönös segítségnyújtás az élőlények világában”. Röpcédulát szór, majd Szibéria havas táján látjuk viszont. Nem kell sokáig búslakodnia a fagyhalál küszöbén, hiszen a csillagok közül meghallja Dóra segítő hangját, és kisvártatva kutyák-vontatta szán tűnik fel a jégmezőn. Igen, az élőlények a világűrön át is szemmel tartják egymást, s hol kutyák segítenek az emberen, hol az emberek a rab kutyáknak. Ez a rab kutya laboratóriumi kísérleti állat, fejéből drótok állnak ki, megkötözve várja tudománykínálta sorsát. De a női csillaghangok (Dóra? Lili?) meseparancsára a vetített mozgókép száll szembe a tudománnyal: a boldogtalan állat macskák látványára új erőre kap, s nekirohan a szabad, nagy természetnek. Különös hommage ez Lumière úrék találmányának, legalább olyan emlékezetes, mint egy másik képsor, ahol egy terrorista-robbantás után kiürül a vetítőterem: a gépek immár mintha maguktól, emberi segítség nélkül pergetnék tovább a filmet a fénypásztázta, üres teremben. Vetíteni necesse est, robbantani non est necesse.

Ha végül is a sok epizódból és megszakadó mellékszálakból, játékosan tört motívumokból egésszé kerekedő film tárgyát, valódi főtémáját szeretnénk megismerni, nincs is olyan könnyű dolgunk. Az én XX. századom arról szól, hogy éljünk természetünk szerint. Hogy a természet bennünk rejtőzik minden csodájával. Hogy ezt nem szabad elnyomnunk ideológiákkal. Hogy az élet öröm, az „élet él és élni akar”, világűrben, csillagok között, elektródás laboratóriumban, majomketrecben, gyártelepen és bordélyos luxushajón. A léim női kacajok és szigorú férfi-logika feleselésében is ezt a „pantheisztikus örömöt”, minden komor történelmi tény ellenére boldogságot hirdető szemlélettel a rendező nem adja alább; egy a témája: az emberi lények, sőt a föld minden élőlényének boldogsága. Ez viszont általános és semmitmondó egyszerre. Kínos dolog, ha egy műalkotás „az élet értelméről” töpreng. Ez inkább a filozófia területe, és a filozófia szokatlan, ritka, ügyetlen vendég a konkrétan ábrázoló művészet hajlékában.

Enyedi Ildikó filmje pimasz merészséggel engedi közel ezt az általában művészettől idegen, a főként a foto-realitás önként vállalt határai közt birtokra lelt filmművészettől oly idegen szemléletmódot. Közel engedi ugyan, de mégsem filozofikus vagy társadalombölcseleti „gondolatok” jelennek meg vásznán. Vegykonyhájában mesévé nemesülnek a mozgóképen ábrázolhatatlan általános „problémák”, s a mese legalább annyira az „egyszer volt” világa, mint amennyire tündéri-játékos filozófia is ott bujkálhat benne. Mesemondása mögött olyan ősök állnak őrt, mint maga Lumière, és a játékfilm „feltalálója”, Méliès. (Méliès óta csak animációs film merészelt ennyi beszélő csillagot meg Holdat, meg mesefényt ránkzúdítani).

Mégis, egy filozófus személyesen is megjelenik a filmben, sőt kiselőadásban vázolja elméletét. Szemüveges, lenyalt hajú fiatalember, anyámasszony-katonája mosolya kegyetlenül tisztánlátó, s nővadítóan logikus észjárást leplez. Talán nem annyira rút, mint amilyen a valóságban Otto Weininger volt, a huszonhárom éves korában öngyilkossá lett bécsi jellem- és eszme-búvár, de metszőén nő-ellenes téziseit egy hűdött krampusz biztonságával és fölényével adja elő.

„A nő nemcsak erkölcs-nélküli, hazug és gondolkodni képtelen lény, de nem is létezik” – mondja, sőt bizonyos logikai mutatvánnyal be is bizonyítja. Végső argumentumként jólformált falloszt rajzol fel a táblára. A termet emancipált nők töltik meg, vadul sivalkodnak, csak Lili hallgatja és nézi szeppent odaadással. Ő ugyanis megsejti, hogy a filozófusnak van valami igaza; mint minden elméleti agyszüleménynek és dogmának, az övének is helytálló vagy a kiindulási pontja, vagy a részletei.

A nő vagy ringyó, vagy anya, mindkét esetben nemlétező, hirdette Weininger. Az én XX. századom a harmadik lehetőség, az emancipált nő útját választó Lili alakját tükrözteti a klasszikus ringyó-szerepben magát keresgélő Dóráéval. A filozófiai előadás azért kulcsjelenet, mert itt igazán szembetűnő, mennyire távol áll Enyedi Ildikó a feminista nőmozgalmak tanaitól. A rút és okos Weiningernek igaza lehet, de igazságaival nem lehet élni, s ha élni akarunk, el kell feledni igazságait. „A fallosz az oka a nő nem-szabadságának” – a nőgyűlölő tan és a legmaibb feminizmus tökéletesen ugyanazt hirdeti. De a tükrök és a labirintusok, az élet és a természet fittyet hány a logikára, mást tanít. Sőt nem is tanít, egyáltalán nem tanít semmit. (Ebben hasonlít a művészetre, többek közt). Olyan, mint egy igazi mozi, át kell élni: olyan, mint Az én XX. századom.

A tükörfolyosón ott a hosszúfülű szamár is. Nem, mintha tagadná Edison értelmét. A film bravúrosan játszik a nem tudatos élővilág, a vegetatív tenyészet és a gondolkodó emberi elme eredendő szembenállásával. Tulajdonképpen két szellemi hőse van: Edison (a férfilogika) és a kettős vagy többes szerepű női létezés bizonytalan, alogikus, megfoghatatlan, minden tükröknél vakítóbban fénytszóró valósága. Edison zseni, mert fényt támaszt. De a fény a természetben mindenfajta logika nélkül létezik.

Figyelem, mindez már csak okoskodás. Olyan, mintha Otto Weininger filmkritikusi pályára kívánna lépni. Mondjuk inkább búcsúzóul: a valódi XX. század egészen más lett, mint amilyennek Enyedi Ildikó csalfán megígérte. A filmművészet is más, sajnos. Elég bemenni bármelyik moziba, hogy lássuk, milyen lett. Ez a film olyan, mintha a huszadik század, s vele a mozi is Lumière meg Méliès nyomdokairól sohasem tért volna le. Ezért szeretem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/10 02-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5481