KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/október
• Bikácsy Gergely: A szamár és a filozófus Az én XX. századom
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan teniszlabda Jézus Krisztus horoszkópja
• Hegyi Gyula: Másfél tucat még benne van Iskolakerülők
• Réz Pál: Százszorszentek Beszélgetés Szentkuthy Miklóssal
• Miklós Pál: Tücsökkalitka Az utolsó császár
• Báron György: A technokrata rendező Brian de Palma portréjához
• N. N.: Brian de Palma filmjei
• N. N.: Joris Ivens
• Zalán Vince: A repülő hollandus
• N. N.: Joris Ivens filmjei
A FILMVILÁG MOZIJA
• Koltai Ágnes: Tariménes második utazása Szerencsefia
VIDEÓ
• Sneé Péter: A provokáció is kommunikációs forma Beszélgetés Péterffy Andrással
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Kis apokalipszisek Moszkva
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: Huhogók
• Hegyi Gyula: Angyalszív
• Kovács András Bálint: Elfelejtett dallam, fuvolára
• Ardai Zoltán: Roger nyúl a pácban
• Szemadám György: Szellemirtók
• Koltai Ágnes: Vasmadarak II.
• Szemadám György: James Bond, a magányos ügynök

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Filmvilág mozija

Szerencsefia

Tariménes második utazása

Koltai Ágnes

Létezik a magyar mozikban látható „filmtermés” és létezik egy párhuzamos filmművészet. A Filmvilágnak nincs mozihálózata. Képzeletbeli vetítőnk azért nekünk is lehet, ahol – időnként – „műsorra tűzünk” egyet-egyet a magyarországi moziműsorból kimaradt filmek közül.

 

„Ha van okod, hogy élj, / és ne lődd főbe magad, / te vagy a szerencsefia” – énekli Alan Price a hatvanas-hetvenes évek egyik rocksztárja abban a filmben, melyben senkinek (különösen a főhősnek) nincs nyomós oka az életre. Már ha az életet nem azonosítjuk a – mégoly érdekes – köznapias történésekkel. Mert a pergő, sűrűn változó események alapján Mike Travis kávéügynök akár csodálatosnak is vélheti a földi létet. De vajon mivel ajándékozzák meg a kalandok: hittel, tudással, érzelemmel? Egyikkel sem, csupán egy hatalmas, kiábrándító pofonnal. Balsorsa azonban már jóval előbb beteljesedett.

Mindaz, ami a fejbekólintás előtt történt, s ami még utána következhet: a lét folytonos megkérdőjelezése.

Hamlet örökérvényűnek tartott „lenni vagy nem lenni” – dilemmáját Lindsay Anderson a Szerencsefiában átértelmezi. A puszta lét, a semmi és a minden közötti vegetáció aligha lehet a megfigyelés tárgya. Anderson tehát másképp teszi fel a kérdést: élni, de hogyan? Mielőtt az 1973-ban bemutatott (s alig néhány hónappal Kubrick Mechanikus narancsa előtt forgatott) Szerencsefiát bárki is riasztó filozófiai kiskáténak tartaná, említsük meg, hogy ez Lindsay Anderson legsziporkázóbb műve. Anderson itt már-már tobzódik a történetben, a váratlan és izgalmas fordulatokban, miközben önfeledten játszadozik a filmmel mint kifejezési eszközzel.

Létről, életre, filozófiáról egyetlen szó sem hangzik el. Az életről legfeljebb Alan Price énekel (afféle Brecht-i songokat, hogy a néző értse: ő és a mű alkotója egyszerre áll kívül és belül a történeten); a filozófiából pedig épp elég, ha a „keep smiling” elvét ismerik az Imperial kávéügynökség új alkalmazottai. Ezt azonban több mint jól illik tudni.

 

 

Se papok, se költők, se tudósok...

 

Mike Travis, a Szerencsefia főhőse (a név, meglehet, ismerős, így hívták a Ha... lázadó diákját, s a szellemi rokonság miatt ezt a nevet kapja a Britannia Gyógyintézet tévériportere), a kávéügynökök üdvöskéje, különös figura. Ösztönember: Pavlov kutyájának emberi mása (nem véletlenül ül hasonló pózban – elektródákkal átszőve – a film egyik kulcsjelenetében, mint ahogy az is árulkodó, hogy hasonló jelenet Kubrick már említett Mechanikus narancsában is szerepel.) Viselkedését beidegződései, tanult reflexei irányítják. Ez az atavisztikus jegyeket őrző fiatalember készséges mindenkivel, aki idegrendszerét nem ingerli túl, vagyis nem kíván tőle mást, csak amit önként is teljesítene.

Travis széles mosollyal robban be a filmbe – mert sose feledd: minden helyzetben „keep smiling”! –, persze nem a sajátjával. Más helyett néz megnyerően a kamerába. Ő mutatja meg fancsali társának, hogyan tartja magát a magabiztos férfi. Mike a mintadiák, a cég talán túl jól sikerült reklámja, nem csoda hát, ha a legjövedelmezőbb vidéket kapja meg munkára, s indulhat határtalan vigyorával szállodából étterembe, étteremből bárba, hogy magához édesgesse az új és régi vevőket. Csábít a kaland (no és a jutalék), száguld fel, a sejtelmes Északra. Sorsát csak a görög drámákból örökölt kórus – Alan Price és együttese – sejti: „Se papok, se költők, se tudósok nem tudják,/ se templom, se szobrok, se falak nem mondják./ Ha tudod a titkot, húzz belőle hasznot...” Csakhogy Mike Travis nem ismer semmiféle titkot. Öntudatlan és társadalmi értelemben ártatlan. Vadember a civilizáció dzsungelében. Amint elindul (abban a hiszemben, hogy jólvasalt öltönyében és kifogástalan modorával új klienseket szerez), nem egyszerűen Nyugatról Északra megy, miként azt a filmet tagoló feliratok jelzik, hanem egy beavatási szertartás részese lesz. Akárcsak Voltaire Candide-ja vagy Bessenyei György Tariménese, végigjárja „minden világok legjobbikát” – nem is annyira a keserű-ironikus csalódás, hanem a megismerés kedvéért.

Lindsay Anderson e képlékeny figurája a félműveltek és félidióták magabiztosságával jár-kel a világban. Ha ott fenn, Északon, majd lenn, Délen nem mártanák sós vízbe, s nem fürösztenék meg saját levében, sosem tudná meg, hogy a tudatlanságnál nincs üdvözítőbb.

Travis, akár egy kitartó hosszútávfutó, rója a megismerés köreit, egészen a végső, immár cseppet sem képletes ütésig. Belecsöppen a „finom úri körök” murijába, megízleli a politikát, beszippantja a gazdagság mámorító levegőjét, és meglátogatja a Purgatóriumot is. Elszenvedi az erőszakot, a jogtiprást, a kisemmizettek, a nyomorultak kirobbanó bosszúját, s még mindig nincs vége: találkozhat a szent tudománnyal és a lélekemelő művészettel. S, hogy az érzéki örömökben se szűkölködjön, csupa adakozó nővel hozza össze jósora. Mindent láthat és megtapasztalhat, amit egy magakorabeli fiatalembernek látnia és tapasztalnia kell, a tudás azonban szép lassacskán gúzsba köti. Márpedig ő semmit se gyűlöl annyira, mint a rabságot.

 

 

Sem pokol, sem menny...

 

Míg Candide és Tariménes utazása megtisztulást hoz, a gondolkodás, az ész, a ráció végső biztonságát nyújtja, addig Travisé mindezeknek torz visszfénye. Ha valaha hinni lehetett az emberi elme képességeiben és az emberi alkotóerőben, minderre manapság csak kétkedve lehet tekinteni. Mike Travis beavatódása: negatív katarzis. Ő, aki annyira vágyik megfelelni azonnal és mindenáron, személyiségének teljes kifordítására kényszerül, s lám, mit tesz erre a világ: vele együtt fordul. A politika hazug, ostoba játék; az üzlet, a gazdagság cinikus és unalmas; s a művészet sem feltétlenül nemes és légies – az ütést épp egy filmrendező méri a fejére (maga Lindsay Anderson alakítja), akit felbőszít a fiú bábszerű merevsége, csuszamlós szolgasága.

A Szerencsefia hőse nem hullt alá a pokolba, s nem is ment fel a mennybe, csakhogy nem bírja megtartani a föld sem. Ha mindaz, amitől egykor az ember kiteljesedését remélték, hívság csupán, s ha az ember két nagy alkotói terrénuma, a praxis (politika, gazdaság) és a szellem (tudomány) megfékezhetetlen romboló erővé vált, mibe kapaszkodhatunk? Travist nem érheti annyi csalódás, hogy ne kapaszkodna újra és újra az első jöttmentbe. Az emberi kapcsolatok biztatóan gazdagok – véli, csakhogy a józan ölelések ízetlenek, a sajnálat veszélyesen egyszerű érzés, a szentimentalizmus pedig egyenesen ostobaság. Mike Travist nemcsak az Imperial ügynökség, az emberekkel kísérletező megszállott orvos és a pöffeszkedő üzletember tekinti használati tárgynak, engedelmes eszköznek, hanem a nők is, akik húsevő növény módjára behálózzák. Ráakaszkodnak, és kéjesen felzabálják. A kör ezzel bezárult.

Bölcs kísérő, atyai tanítómester nélkül, egyedül ténfereg Travis; akár a falkájától elszabadult kölyökkutya: egyszerre élvezi és féli a szabadságot. Tanulja, -tanulná ezt is, ha a beavatási rítus értelme és célja férfivé-avatása volna. Candide és Tariménes megérti, hogyan lehet a társadalomba a legkevesebb kompromisszum árán beilleszkedni, Anderson hőse nagy nehezen felfogja, hogy az ő útja fordított. Láthatatlan kezek gondosan levágják a társadalom köldökzsinórjáról. Bár egy lehetőséget még kap. A hajszolt, megtépett fiút magához öleli egy ismeretlen, „tehénszemű” asszony, ringatja, babusgatja, majd megszoptatja. Travis fekszik az ölében, valahogy úgy, ahogy a Suttogások, sikolyokban a beteg Ágnes a szoborszerű, hatalmas idomú szolgálólány oltalmazó ölelésében. Bennük a willendorfi Vénusz, a matriarchátus anya- istensége éled újjá, jelezve, hogy Ingmar Bergman és Lindsay Anderson az érzelmek vegetálásában hol húzza meg a határt.

A nyers testiség, a félállati tudatlanság, az ösztönök hivalkodó természetessége a film igazi anyaga. Az öntudatlanság és a bontakozó értelem kusza, nehezen tagolható régiójába merül le a Szerencsefia. Anderson nem képes az érzelmeket oly áttetszővé tenni, mint Bergman (aligha akad még egy filmrendező, aki le tudná írni és meg merné mutatni, hogy „a lélek bensőjét gyermekkorom óta mindig vöröses árnyalatokban játszó, nedves hártyafélének képzeltem el”), és nem annyira végletesen erőszakos mint Kubrick. Talán mert nem akar elszakadni attól a gondolkodási és ábrázolási sémától, mely a személyiséget, az embert a társadalmi determinációk egyéni variánsának tekinti.

 

 

Maradj önmagad...

 

Különös, hogy szinte minden értelmezője és (félre) magyarázója milyen vehemensen gyúrja bele Anderson életművébe a Szerencsefiát. Egy sorba állítják az 1969-es Ha...-val és az 1982-es Britannia...-val, s egy olyan trilógia részének tekintik, mely elkeseredett iróniával, kíméletlen gúnnyal ábrázolja a háború utáni Angliát. Igaz, hogy e három mű lazán kapcsolódik egymáshoz, hogy központi figurája, Mike Travis (Malcolm McDowell alakítja) teljes életutat jár be bennük, de még a rendező kicsit determinisztikus gondolkodásának is túlzott leegyszerűsítése a trilógiát valamiféle társadalmi szatírának, amolyan modern Gullivernek tekinteni. E filmeket inkább a szabadságról szőtt illúzió triptichonjának nevezhetjük.

A Szerencsefia avval a meditatív, szorongó filmesszével rokon, ami Antonioni korai alkotásában, A kalandban gyökerezik, a Bolond Pierrotval (Godard), a Nagyítással (Antonioni), a Mechanikus naranccsal (Kubrick) folytatódik, s aminek kései beteljesülése A dolgok állása (Wenders). Ahogy az egzisztencialista regény helyét az irodalomtörténetben a rákérdezés s az egyén elhelyezése a létező dolgok közt jelöli ki, úgy aposztrofálja e filmeket az elvesztett szabadság.

Kimondva-kimondatlanul a szabadság az a vágykép, amit a Szerencsefia főhőse üldöz. Nem általában a szabadság, hanem annak földi mása, a pénz, ami remélhetően kiváltja a függőségből, a társadalmi rabságból. Jóllehet Travis először és utoljára akkor volt szabad, amikor üres zsebbel és hiú reményekkel belépett a kávéügynökséghez. Jókedvű viháncolása arcpirító szemtelenségként hatott a pénz mágusainak körében. Nem sokáig. Amint az első alkalommal magára öltötte az egyenmosolyt – s ezzel odaláncolta magát a szerzés gályájához –, elégedett tekintetek ragyogtak rá.

„Jobb úgysem marad: maradj önmagad”– skandálja nevetgélve Alan Price, Travis azonban megállíthatatlanul robog a vég felé. Nem sejti, hogy kifordított önmagát várja. Egy fiút, akinek már nevetni sincs kedve, aki durcásan-szemtelenül vágja a kamerába: ok nélkül nem tudok mosolyogni. S ez az a pillanat, amikor a Szerencsefia hőse végleg kisemmiződik. Elvesztett személyiségén kívül semmije sem marad.

Ebben a filmben állandóan a szerencsét emlegetik. A szerencse az élet forrása, vélhetően ebben fürdik Mike Travis – hogyan is tudná különben kivágni magát a legszigorúbb és legképtelenebb szituációkból. Travis valóban a szerencse fia volna, mázlista, aki ügyesen hárítja el a konfliktusokat és érzéketlenül vedli le személyisége sérült hámjait? Csalóka ez a szerencse. Anderson hőse csak elfogadja, amit a sors felkínál neki, semmit sem ad, minél többet szakít, hogy aztán hideg döbbenettel konstatálja: övé a végtelen úr.

Miközben a Szerencsefia főhőse mérföldnyi távolságra kerül az áhított társadalomtól, piciny lépéseket tesz önmaga felé. Szomorú találkozás vár rá.

Mike Travis fején a filmtörténet egyik legdidaktikusabb és leghetykébb ütése csattan, s bár kaméleonlelke annyira ingerlő, hogy már-már várjuk jogos bűnhődését, feszültségünk mégsem oldódik. Mert ha a fiú beavatása a normálissal ellentétes irányú volt, akkor a film katarzisa is csak negatív lehet. A néző elvesztett egy filmhőst, ha tetszik, vele porladt széjjel.

A rendező nem zárja le a történetet: Travis grimaszba rándult arcát látjuk, majd az önfeledten táncoló, bohóckodó stábot, az elidegenítés kötelező Brecht-i effektusát. A film számunkra a fiú torz arcával fejeződik be, s ebben az önkéntelen gesztusban felsejlik az, amit Travis oly reménytelenül keresett: a szabadság szikrája. Születőben van a felháborodás, az ellenkezés. Mindez persze csak ígéret, beteljesedésére épp annyi esély van, mint A kalandban eltűnt lány felbukkanására.

Valljuk meg, még mindig reménykedünk előkerülésében.

 

*

 

A film cselekménye: Mike Travis az Imperial kávéügynökség ifjú alkalmazottja. Megnyerő modorával hamar feltűnik a cég vezetőinek, s egy napon, mikor az északi körzet ügynöke eltűnik, Travist küldik oda. A panzió, ahol megszáll, baljós jelekkel teli, de Mike nem figyel fel rájuk. Járja az ügyfeleket, egy alkalommal elvetődik egy furcsa klubba, ahol live-show és a helyi előkelőségek társasága fogadja. Mike azt hiszi, egyenesen a Paradicsomba jutott.

Egy nap eltéved a kocsijával, váratlanul egyenruhás férfiak veszik körül. Magukkal viszik és egy bunkerba zárják. Itt faggatni kezdik, ki küldte, kinek kémkedik. Válogatott kínzásoknak vetik alá, de a meglepett Travis semmit sem tud kinyögni. A támaszponton váratlanul tűz üt ki, ezt kihasználva Mike-nak sikerül megszöknie. Mezőkön bolyong, eljut egy kis faluba, ott betér a templomba, ahol találkozik egy nővel, aki karjába veszi és megszoptatja.

Travis ezután kibotorkál az ország-útra, stoppal szeretne továbbjutni. Megáll egy autó, megkérdezik: akar-e száz fontot keresni. Travis beleegyezik. Elviszik egy kórházba. Nem sejt semmit, készségesen befekszik a tiszta ágyba, kedélyesen nézegeti a körülötte sürgő-forgó ápolónőket. Egy idő múlva elunja magát, kiszökik a kórteremből, s bemegy a szomszéd szobába. Az ágyban, legnagyobb megdöbbenésére, egy emberfejű, disznótestű, reszkető hústömeg fekszik. Travis sikoltva kirohan: megszökik a kórházból. Újra az országúton áll, stoppol. Megáll egy busz, felveszik. Travis egy zenekarba csöppen; a velük utazó lány ágyába fogadja. Reggel a fiú jókedvűen ébred, s még boldogabb lesz, amikor kiderül: a lány apja dúsgazdag üzletember. Beerőszakoskodja magát a férfihoz, hamarosan a titkára lesz és elkíséri az üzleti tárgyalásaira. Titkos fegyverszállításoknál közvetít, bizalmas összejövetelekre jár, míg egy napon megjelenik a rendőrség. Épp Travis kezében van a fegyverek ellenértéke – egy aktatáska pénz – így magukkal viszik.

Bíróság elé kerül, öt évre ítélik, a börtönben példásan viselkedik. Kiszabadul, nyomorultul bóklászik az utcákon. London keleti részén betéved egy szegénynegyedbe. Mocskos, éhes emberek fekszenek a földön, papírokkal, rongyokkal takaróznak, s csak akkor kelnek fel, ha megérkezik az ingyenleves. Travis is beáll a sorba. Eszik a meleg löttyből, majd maga is segít szétosztani az ételt a szegényeknek. Ők azonban rátámadnak, megverik, elkergetik az idegent. Travis menekül az ütlegek elől, s beleütközik egy szendvicsemberbe, aki filmforgatáshoz toboroz fiatalembereket. Travis elmegy a próbafelvételre. Különböző pózokba állítgatják. A rendező felfigyel rá, ki is választaná, ő azonban a „mosolyogjon” felszólításnak nem engedelmeskedik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/10 33-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5491