KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/október
• Bikácsy Gergely: A szamár és a filozófus Az én XX. századom
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan teniszlabda Jézus Krisztus horoszkópja
• Hegyi Gyula: Másfél tucat még benne van Iskolakerülők
• Réz Pál: Százszorszentek Beszélgetés Szentkuthy Miklóssal
• Miklós Pál: Tücsökkalitka Az utolsó császár
• Báron György: A technokrata rendező Brian de Palma portréjához
• N. N.: Brian de Palma filmjei
• N. N.: Joris Ivens
• Zalán Vince: A repülő hollandus
• N. N.: Joris Ivens filmjei
A FILMVILÁG MOZIJA
• Koltai Ágnes: Tariménes második utazása Szerencsefia
VIDEÓ
• Sneé Péter: A provokáció is kommunikációs forma Beszélgetés Péterffy Andrással
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Kis apokalipszisek Moszkva
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: Huhogók
• Hegyi Gyula: Angyalszív
• Kovács András Bálint: Elfelejtett dallam, fuvolára
• Ardai Zoltán: Roger nyúl a pácban
• Szemadám György: Szellemirtók
• Koltai Ágnes: Vasmadarak II.
• Szemadám György: James Bond, a magányos ügynök

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Iskolakerülők

Másfél tucat még benne van

Hegyi Gyula

 

Pénz és politika. 1989-ben kétségtelenül e két csillag vonzotta-rendezte újra a magyar (azaz magyarországi) mozit. A filmforgalmazás ismét üzletté vált, és a filmszakmában az üzletet az amerikai kommersz filmek jelentik. Kár lenne ezért a magyar közönséget vagy a mind kevésbé funkcionáló kultúrpolitikát vádolni: nyugat-európai nagyvárosok moziműsorait böngészve régóta láttuk-éreztük már azt a csömört, amely immár Budapesten is utolért bennünket. Az amerikai kommersz minden nemzeti és európai értéket elmosó hulláma feltartóztathatatlan, legalábbis demokratikus és piaci eszközökkel feltartóztathatatlan, a cenzurális eszközökből pedig jó okkal ábrándult ki az ország. Másfelől – legalábbis időlegesen – a direkt politizálás, a politikai okokból tabunak minősített tények kimondása a magyar filmgyártásnak esélyt adott a túlérésre, a félmúlt bűneit nyilvánosságra hozó „végtelenített dokukmentumfilmek” erkölcsi sikert eredményeztek. A nagy vesztesnek pillanatnyilag a magyar játékfilm látszik, amely a piacon aligha versenyezhet Hollywood immár frissen érkező kínálatával, a közvetlenül politizáló dokumentumfilmekhez képest pedig túl áttételesnek tetszik a felfokozottan politizáló közhangulatban. Rövidtávon ne legyenek illúzióink: a nyugat-európai nemzeti filmművészetek a krízis korát élik, s közkeletű hasonlatokkal élve a spanyol, a portugál, a görög film is inkább hanyatlani, mint felvirágozni látszik-látszott a diktatúra bukását követően. A demokrácia fontosabb, mint a filmművészet.

Ilyesfajta konstellációban igencsak reménytelen vállalkozásnak látszik az olyan film, mint Kardos Ferenc Iskolakerülők című alkotása. Egy történet, amely mentes minden extremitástól, mely vidéki nevelőotthonban játszódik, mely a szelíd humánum hangján szól gyerekek, szülők, tanárok kollektív (nem szerelmi, hanem szeretethiányos) háromszögéről, a pénz és a politika zajos piacán különösebb sikerrel bizonyosan nem számíthat. Másfelől a magas esztékikum fogyatkozó hívei sem fogják alaposan megtépázott zászlójukra tűzni az Iskolakerülőket, mely a szó klasszikus értelmében kisrealista film – szerény eszközei, csendesen emberséges epizódjai semmilyen filmtörténeti újítást sem hordoznak magukban. Ifjúsági filmnek sem nevezhetjük akkor, amikor az ifjúsági filmet – nem elméletileg, hanem a mozik gyakorlatában – a Rambók, a James Bond-filmek, az erőszak és a szexualitás felfokozott mutatványai jelentik. Fiatal lelkek sokat épülhetnének e rokonszenves és humánus történetből: a fiatal lelkek azonban, sajna, nemigen akarnak „lelkileg épülni” – vagy ha mégis, akkor valamely vallási közösségben és nem a moziban.

Nekem másfelől mégis tetszik az Iskolakerülők. Tetszik mint film és tetszik mint műfaj. Szeretem az ilyen szerény, csendes és visszafogott mozit, amely apró emberi történeteket mesél el egyfajta szomorkás derűvel. Magam dán, holland, ausztrál filmheteken, fesztiválfilmekben ismertem meg leginkább ezt a műfajt, amely a nemzetközi kommersz árnyékában éppen csak létezik, – de létezik. Hiányzik belőle a didaktika, a „tanulság” – és hiányzik az üzleti sikert megcélzó, túlzott erőszak és túlzott érzelmesség is. Az, ami – szerény mozifilmnyi híradás egy társadalom árnyékosabb hétköznapjairól. Az Iskolakerülők szeretethiányos háromszögéből Kardos Ferencnek kétségkívül a nevelőtanárok „szögét” sikerült a leghitelesebben bemutatni. A nevelőtestület a hamvába holt jószándék és az emberi gyarlóság purgatóriuma, nem pokol éppen, de nehéz elképzelni, hogy bárki is kitörhessen belőle a maga mennyországába. A tanár urak és a tanárnők szabadulni szeretnének a világvégi nevelő-tanintézet elzártságából, fojtott atmoszférájából, kisstílű botrányaiból és örökös pedagógiai csődjéből, de a kitörésnek úgyszólván semmi esélye sincs. Itt valamilyen lakásuk van, itt az iskolai konyhán étkezhetnek, itt bizonyos védettségben élnek – akárcsak állami gondozott növendékeik, családi drámák hajótöröttjei. A kis drámákat a házasságtörések jelentik életükben, a nagyobbat egy rendőrségi vizsgálattal végződő sikkasztás. Ülnek a tanári szobában, és görcsösen kapaszkodnak szerény tekintélyük e közegen kívül értéktelen jelképébe, az osztályzónaplóba, a javításra váró dolgozatba, a személyzet, a gyerekek és a falusi környezet vélt-remélt minimális tiszteletébe. E tanári szobában valamilyen, nagyon szerény, de létező státuszuk mégis van: és minden intézeti évvel távolabb kerülnek attól a lehetőségtől, hogy új egzisztenciát teremthessenek maguknak odakint.

A film abszolút főhőse Zoltán, a földrajz- és biológiatanár, Eperjes Károly alakításában. Eperjes, akit a legutóbbi időben filmsztárként is sokat láthattunk, e szerepében visszatér első feladataihoz: fizikai önmagával azonoskorú, szegény magyar értelmiségit játszik. Ez a Zoltán – az igazgató úrnak csak Zotyi – harminc körüli, humán értelmiségi, akihez úgy hozzánőtt lerobbant kocsija, mint kopott dzsekije, aki lelkesen focizik, örökösen a „lasztit” emlegeti, aki készen-áll egy kóbor numerára, de szereti feleségét és kisgyerekét, aki aranyat mos, de nem bánkódik túlságosan az arany elvesztésén sem. „Szerencse hol megtalál, hol megkerül”, mondja, bár mi úgy látjuk, hogy életében a „szerencsét” inkább csak szubjektív adottságai jelentik: infantilizmusba hajló lelkesedése, minden játék komolyan vétele, a diákkori eszmények és életforma megőrzése. „Van még bennem másfél tucat”, mármint gól, kesereg amikor az ebédhíre lefújja a focit: és ez a másfél tucat bennrekedt gól tudata segíti őt túlélni minden csalódást, keserűséget, elszürkülést. Szép tudni, hogy még megvan bennünk ez a másfél tucat gól. Csak legyen hozzá kapu, „laszti”, játékostárs – időben, amíg még lábunkban a gól lehetősége. Zoltán tanár úr Eperjes Károly alakításában számomra az év filmszerepe, egy nemzedéké, amely nagyon régen készül a maga góljaira – s ha megint csalódik, akkor infatilis hite és lelekesedése alighanem végérvényesen belefullad a zsírosdeszkák, Kőbányai világosok, fáradt szeretkezések és családi civódások állóvizébe.

A gyerekek világa kevésbé plasztikus a filmen, dehát gyerekközösséget belülről ábrázolni hihetetlenül nehéz feladat, a magyar kultúrában egyszer sikerült igazán és maradéktalanul. Természetesen Ottlik Géza Iskola a határon című remeklésére gondolok. Gyakorló nevelőintézeti tanárok bizonyára elmondanák, hogy a mindennapi realitásokhoz képest Kardos Ferenc nevelőotthona, minden apró botrányával együtt szinte idealizált képet ad. De én a legkevésbé sem hiányolom a gyermeki erőszakot és kegyetlenséget a filmből. Nagy érték viszont, hogy a film pontosan érzékelteti: az általános iskolás korú gyerekek többnyire a harmincasok nemzedékébe tartozó tanáraiknál sokkal pontosabban látják a felnőtt-világ szeretetnélküli, szigorú önzésre épülő valóságát. Nem csoda, hiszen a gyerekek már tudják, hogy ők feleslegesek, államigondozott-létük minden másodpercben szembesíti őket ezzel a kegyetlenül józan érzéssel. Őket a szülők eldobták maguktól, ők idegenek gondoskodására szorulnak, mintegy raktárba hajítva mindaddig, amíg felnőnek – hogy aztán ugyanúgy a periférián folytassák, mint szüleik tették.

Dacon és bizonytalan szereteten túl valahol mélyen lenézik a velük sorstársként élő felnőtt nevelőket, akik, szemben velük, még nem hajlandók szembenézni saját feleslegességük tudatával. Kardos Ferenctől és a forgatókönyvíró Kardos Istvántól szerencsésen távol áll mindenfajta „gyerekszáj” édeskés álhumora: keserű és koravén gyerekek e történet hősei.

Kivéve talán Sanyikát, aki még nem képes elfogadni saját feleslegességét. A remélt anyai szeretetbe szökne vissza újra és újra, eltaszítva Zoltán létező és őszinte szeretetét. A film legemlékezetesebb pillanatainak azokat tartom, amelyekben Sanyi és Zoltán egy-egy szökésből hazatérve együtt ülnek a tanár ütött-kopott Volkswagenjében. Zoltán kissé szakállasán, kekiszínű dzsekijében, a megbocsátás értelmiségi angyalaként szótlanul is azt kiáltja minden gesztusával: szeretlek és elrendezek neked mindent! Sanyi görcsösen ül tanára mellett, nyilvánvalóan az újabb szökésen töri a fejét, nem fogadja el a szeretetet és tudja, hogy aki adná, az a világon semmit sem tud elrendezni. Húsz év lehet köztük, de a gyerek vagy húsz évvel keserűbb a tanáránál. És nagy-nagy optimizmus kellene ahhoz, hogy e mondathoz ne tegyük hozzá: és húsz évvel okosabb is nála. Mert Sanyi élete rossz lesz, a szeretethiányos évek ön- vagy közveszélyes módon bosszulják meg magukat, és egy tétova értelmiségi humanizmusa ezen semmit sem változtathat. A pedagógiai hősköltemények kora lejárt.

Míg a filmek és regények túlnyomó nagy többsége szerelmi csalódásokról szól, saját környezetben mindig azt tapasztaltam, hogy az embereket gyerekként és szülőként elszenvedett traumáik sokkal jobban determinálják, mint a partnerkapcsolatokban elszenvedett kudarcaik. Nehéz is lenne megmondani, a gyerekek szenvednek-e többet szüleik miatt, vagy a szülők gyermekeiktől: de e kettős szenvedés tragédiája súlyos és megválthatatlan. Kardosék filmjében is akad gyerekétől terrorizált szülő, de a gyerek-főszereplő Sanyika esetében a gyerek az áldozat. Anyja, Udvaros Dorottya alakításában, a közönséges emberi gonoszság jelképe lenne. „Rohadt vagy!” – kiáltja neki a fia, és ő közömbösen válaszol. „Tudom.” Mentséget persze ő is találhatna magának, de nem is kísérletezik vele – ő élni akar egy férfival, bárki férfival, s ehhez a saját gyerek csak zavaró akadály. Anya és fia kegyetlen találkozását keserű tehetetlenséggel nézzük. Tudjuk, hogy ez a valóság, évente tíz- és tízezer anya taszítja el így gyermekét, és édeskés happy end csak a filmekben lehet – az életben szinte sohasem. Aztán a gyerek valahogy mégis felnő, s hacsak nem lesz belőle visszaeső bűnöző, úgy folytatja, ahogy az anyja vagy apja: sodródó, kallódó, s nála erősebbeknek kiszolgáltatott és a nála gyengébbekbe (főleg saját gyerekébe) nagyot rúgó egoistaként. Van kivétel, de milyen nagyon kevés! Fázós dolog mindezt ilyen tisztán látni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/10 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5483