KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/október
• Csantavéri Júlia: „Álom valamiről” Pasolini filmköltészete
• Kovács András Bálint: Vonyakszanak Beszélgetés Jeles Andrással
• Lengyel László: Ország-világ legyen hazánk Sír az út előttem
• Bikácsy Gergely: Holott Kárhozat
• Báron György: A harmadik Hanussen
• Schubert Gusztáv: Dzsungelmozi Civilizációk között
• Ágh Attila: Jövőképek és képtelen jövők A modern világ torzképe a 80-as évek filmjeiben
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A falurosszák Karlovy Vary

• Koltai Ágnes: A szerelem mártírja A papa szolgálati útra ment
• Barna Imre: Régi Új Undokak Rocky Horror Picture Show
• Hirsch Tibor: Pasztellszínek fesztiválja A Kecskeméti Animációs Filmszemléről
• Eszéki Erzsébet: Fából vaskarika? Kovásznai György furcsa világa
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 2.
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A kis szemtanú
• Hegyi Gyula: Jó reggelt, Babilónia!
• Nagy Zsolt: Camorra
• Sajóhelyi Gábor: Sztrájktól megbénítva
• Torma Tamás: Tuti dolog
• Torma Tamás: Légy bátor és erős!
• Gelencsér Gábor: Kamaszok a háborúban
• Gáti Péter: A rekord
• Zsenits Györgyi: A buharai festő
KRÓNIKA
• N. N.: Filmévkönyv
• Ábrán : Aleksander Jackiewicz

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Rocky Horror Picture Show

Régi Új Undokak

Barna Imre

 

A század hetedik évtizede már a vége felé járt, amikor életemben először hallottam, hogy valaki „hatvanas éveket” emleget. Hajói emlékszem, a szokott nagyobb társaság gyűlt össze, egy udvari szükséglakás izgalmasan homályló tereit töltöttük be, lomtalanított szőnyegen kuporogtunk, Patti Smith-t vagy effélét hallgattunk, és kommunáról álmodoztunk. Történt is ez-az. Kéziratlapokat adtunk kézről kézre, olvasva és egyúttal máris megvitatva az épp esedékes önkiadvány rendellenes igazságait.

„A hetvenes évek”? Addig e századi vonatkozásban csak tízes, húszas és ötvenes évekről tudtam és számomra ezek közül is csak az utóbbi jelentett egy évtizednyi időnél többet és mást. (Negyvenes éveket, ugye, épp a több meg a más miatt nem emleget soha senki.)

A „hatvanas évek” tehát megütötte a fülemet. Annál is inkább, mert azzal mindjárt tisztában voltam, hogy az így megjelölt valóság- és életérzésegyveleg a magam és a barátaim körében, Budapesten, az udvari szükséglakás homályló izgalmainak közepette nem volt, hanem van, méghozzá nem is olyan régóta: úgy hatvanhat-hatvanhét táján kezdődhetett.

Aztán lassan én is megszoktam ezt a kifejezést. Tudathasadásos helyzet volt: a jelenidejű magatartásommal, az érdeklődésemmel, a jelvényeken is hirdetett nézeteimmel, az ízlésemmel, a hajhosszúságommal, a kedvteléseimmel mintegy illusztráltam azt a múlt idejű valamit, amit hetvennégy-hetvenöt táján már-már szomorú nosztalgiával emlegettem én is ezen a néven: „hatvanas évek”. Dekadens helyzet. Ekkor terjedtek el szélesebb körben Bereményi Géza és Cseh Tamás dalai. „Ó, a Balaton!...” Még a Balaton is idézőjelbe és múlt időbe került.

Nem tudom, mikor ötlött fel bennem először, hogy a hatvanas évek után hetvenesek következnek. És hogy hátha ez, ez a bonyolultan másodlagos helyzet a „hetvenes évek”. De ‘68 tízéves fordulójának előestéjén a sajtóban (inkább a nyugatiban) egyre-másra feltünedeztek már, és végül mindent döntöttek azok a tanmesék, melyeknek hősei észhez tértek, meg-nyíratkoztak, nyakkendőt kötöttek, a kommunából kiábrándulva elővárosi mintacsaládot alapítottak, és átvették édesatyjuktól a cég irányítását. Őrzök egy Spiegel-kivágást, mely Eldridge Cleaverről, a Fekete Párducok egykori kérlelhetetlen vezéréről ad hírt, aki algériai száműzetéséből újjászületett keresztényként térve vissza Amerikába, Cleaver „forradalmi férfinadrág-szaküzletet” nyitott. (Buggyos elejű pantallói – így a valahai vezér – „nem nyomják el” a péniszt...)

Az ellenkultúrát bekebelező ellen-ellenkultúra befolyásolói tehát a maguk csöppet sem szerény módján szintén hozzájárultak a „másodlagos” hetvenes évek mítoszához. Ez a mítosz többek között azt mondja: a farsangnak vége, a bálkirályok és -királynők herointúladagolásban meghaltak vagy látványosan jó útra tértek; fiúk-lányok, felnőttetek, ideje beilleszkedni. Hogy mibe? Hát a régibe.Az évtized vége felé kirobbanó punkanarchiát innen és a rock-veteránok alulnézetéből nézve is könnyedén el lehetett intézni azzal, hogy csak egy újabb múló retro-divatról, a beat-hőskorszak külsőségeinek felelevenítéséről van szó. Plusz némi csöves-problematikáról; de hát az inkább a pszichológusokra, a gyámügyiekre meg a rendőrségre tartozik. Szóval, nincs új a nap alatt.

Azóta megtanultam, hogy tényleg nincs. Volt egy bizonyos, magát „ellen”-nek nevező szubkultúra, világfolklór lett belőle, aztán elmúlt. Azért is, mert a szórakoztatóipar bekebelezte, de nemcsak azért. Egy darabig így, csúfondárosan és nagy életerővel épp ezt a borzasztó terhet, az üzlet terhét magába építve virult, majd az idők változásával (például: az üzlet esztétizálódásával) megszűnt ez a képessége. Felhígult, eltűnt, elmúlt. Ez volt a rockvilág. Ami lázadás valaha éltette, idővel pózzá merevült, illetve visszaszorult a perifériákra, oda, ahonnan jött. Továbbtenyésző és újabb szubkultúrákba.

Szubkultúrák mindig is voltak, ma is vannak. Az elmúlt húsz-harminc évben sokat javult a magas-, illetve a tömegkultúra integráló képessége, de ma, a nyolcvanas években történetesen épp megint semmi se múlik azon, hogy beépülnek-e az új szubkultúrajelenségek. (Mert úgyis beépülnek? Nem tudom.) A korszellemhez ma mindenesetre nem sok közük van az „ellen”-dolgoknak. Kevesebb, mint például a „másként” gondolkodásnak az „úgy” gondolkodáshoz.

Akkoriban, a hatvanas évekre való kései ráeszmélésem idején, úgy hetvenkettő-hetvenháromban még nem merült ki minden tartaléka a tiltakozó másság és az üzlet furcsán termékeny frigyének. A Hair diadalának döbbenetéből ocsúdó Broadway gyorsan kiagyalta magának a Jézus Krisztus Szupersztárt, és az 1971-es bemutatót 1973-ban már filmváltozat is követte. A Hollywood ellenében világsikerre jutó Szelíd motorosoknak vagy az Antonioni 1969-es Zabriskie Point-jában köröző, tarkára pingált repülőgép nyomában most már Hollywood is megindult az önleleplezésből profitáló további gyarapodás útján. Amúgy pedig – horrorfilm- vagy tévéreklám-rendezőasszisztensként – tanulták már a szakmát a francia új hullámon nevelkedett „fenegyerekek”: Coppola, Lucas, Scorsese, Spielberg.

És bedolgozódott zenébe-színházba-filmbe-divatba-életstílusba a hatvanas évek ellenvilágának egyik utolsó, addig csak nagyon vájtfülű kevesek számára ismerős tartaléka is. Színre léptek az Új Undokak. Előbújt a Bársony Alvilágból Andy Warhol „szupersztárokat” tenyésztő New York-i Gyárának néhány csodabogara, élükön az egykori Velvet Underground (Bársony Földalatti) vezetőjével, a zseniális Lou Reeddel, őt pedig hamarosan követte a hetvenes évek egyetlen igazi, idézőjelek nélküli szupersztárja, David Bowie. Mindketten énekeltek és énekelnek ma is, bár (főleg Bowie esetében) hangsúlyozottan „second hand” anyagból dolgozó zenei teljesítményüknél akkor sokkal fontosabb volt mindaz, amit enervált, világvégi szövegeikkel és főleg a gyakori, hímnős átváltozásaikkal, a figurájukkal üzentek a világnak.

Mégis, a hetvenes évek (vagyis az előző évtizeden túli idő) másodlagosságának képzetét ők is nemhogy cáfolták volna, inkább erősítették. Ahogy zenéjük a mítosszá lett rock and roll gunyoros újraértelmezése volt, ugyanúgy figurájuk is a gitáros-énekes rocksztárt csúfolta és eszményítette egyben, nem tudva és nem is akarva elszakadni tőle. Mondhatni másrészt, hogy a hatvanas évek közösségélményt erősítő együttesei után épp az ilyen tömegellenes, egyszem szupersztárok ideje lett az új évtized. De hát a szó szoros értelmében korszakalkotó Bob Dylan például már 1966-ban befejezte pályafutását (vagy legalábbis az általa alkotott korszakot) mint szupersztár. És ki állíthatná ma már, hogy Mick Jagger vagy John Lennon csupán névtelen tagjai voltak a Rolling Stones vagy a Beatles nevű közösségnek?

Azt hiszem, a hetvenes évek igazi változása az volt, hogy az igazi változások már megint nem az utcán és főleg nem a koncerttermekben vagy a rockfesztiválokon érlelődtek. De ezt is csak ma tudom. Akkor épp azon búsongtam, hogy az életemben még csak alig megkezdődött hatvanas évek már véget is értek, lásd fentebb.

Én akkoriban például azt a bizonyos androgin-divatot, a transzvesztita Új Undokak megjelenését még annál is nagyobb zavarral fogadtam, mint ami a „hatvanas évek” kifejezés hallatán először eltöltött, és hajlamos voltam rá, hogy az egészet amolyan ellenforradalom-félének lássam. Gőgös egyén a közösség, megvetés a szeretet, intravénás heroin a táguló tudat ellenében. Tetszett David Bowie zenéje, de viszolyogtam a figurájától; vagyis épp csak a lényeget nem fogadtam el. Hetvennégyben láttam egy párizsi transzvesztita-színház avantgárd ügynek álcázott kabaréját. A húszas évek Berlinjében játszhattak már ilyesmit, de én ezt akkor nem tudtam, és úgy léptem ki a színházból, hogy huszonhárom éves fővel máris vénnek, egy letűnt világ mulatságosán időszerűtlen alakjának éreztem magam. „A Régi jobb volt!” gondolhattam volna, ha 1974-ben eszembe jut Babitsot idézni.

Az Új Undokak-vonal folytatásaként elágazó artisztikus punk, illetve az Új Hullám címkével ellátott, még elitebb irányzat gyors térhódításának előestéjén (biztos, hogy alkony utáni órán) hallottam először egy fantasztikus produkcióról. Már a címén is hüledezni lehetett: Rocky Horror Picture Show vagyis Rocky Horror mozielőadás. A „hatvanas évek” fogalmát először feltálaló barátom tálalta fel ezt is: Off-Broadway-színielőadásból lett film, de filmként mégis színházi körülmények közt (élő szereplőkkel, sőt a közönség reakcióit is magukba építő előadások során) vetített transzvesztita űr- Drakula- és Frankensteinparódia, ördögi rockopera-hangzásban... Íme, a hetvenes évek. Egy műsorfüzet is kezembe került, a címlapon a pornó-parafernáliákba öltöztetett, kurvásra sminkelt főszereplő, vagyis Dr. Frank-n-Furter csiricsáré képe. A kép (az image) kísértetiesen emlékeztetett egyébként a Kiss együttes akkortájt kiadott lemezének a bontójára, bizonyítva, hogy a dolgok összefüggnek, ha tetszik, ha nem.

Nem tetszett. De mint korszerű értelmiségi, érdeklődést mutattam. Kelletlenül tudomásul vettem, hogy fontos jelenségvilágról van itt szó, ha „másodlagosról” is.

A Rocky Horror Picture Show-val kapcsolatban még megjegyeztem például, hogy valóságos szektát hívott életre; a szekta hívei éveken át minden vetítésen ott ülnek, állnak, ugrálnak, handabandáznak, esetleg maguk is beöltöznek a csipkebugyis-harisnyatartós fantasztikus fekete bőrszerelésekbe, együtt énekelnek a vetített meg az élő színészekkel, biztatják és lehurrogják vagy éljenzik őket, ésatöbbi. Ez a világ – gondoltam – már nem az én világom. Nem tetszett, hogy a rockzene önkifejezésből talpalávalóvá züllött vissza, hogy a rock-korszak egyik legfőbb szimbóluma, a hosszú haj, már nem a nyirbálatlan szabadságot, hanem egy torz logika folytán a nemi ambivalenciát szemlélteti; hogy a főszereplő, Tim Curry többek között a Jézus Krisztus Szupersztár szövegkönyvírója volt...

Nemrég meg is néztem ezt a filmet. Méghozzá itt, Budapesten: ki hitte volna tizenhárom éve! Az adósságokat, ugye, előbb-utóbb törleszteni kell, és most elérkezett az utóbb, a filmforgalmazás törleszt. Elfújta a széllel, Zsivago doktorral, Híd a Kwai folyamai, Rocky Horror Picture Show-val. Tehát láttam végre a Rocky Horror Picture Show-t.

Tucatblődlit, rissz-rossz zenékre dalra fakadós, hagyományosnál is hagyományosabb sémákból összetákolt filmecskét láttam. Azt láttam, hogy a mindenároneredeti jópofaságok még a sémákhoz képest is csak a felszínt borzolják, és hogy a film mozitrükkjei ma, a klipek korában legfeljebb ha egy-egy jóindulatú mosolyt érdemelnek. Az észbontóan magyar vonatkozású Transszilvánia-galaxis transzszexuális bolygólakóit mintha Hernádi Gyula agyalta volna ki Jancsó Miklós számára; és az jutott eszembe, hogy ha én is egy távoli galaxisról csöppentem volna a vetítésre, nem érteném, miért jutott világsikerre Jim Sharman, illetve bukott meg Kecskeméten Hernádi és Jancsó. Az azóta (megengedem: részben épp a Rocky Horror Picture Show jóvoltából) közhellyé lett csámpás napszemüvegeken és más Új Undok-külsőségeken, a filmerotikai szempontból ma már szinte sterilnek ható folytonos riszálásokon és csücsörítéseken, az egész, bután édeskés összképen kívül mindössze két jelenetet jegyeztem meg. Az egyiket a sima ízléstelensége miatt (a Sixtusi kápolna Teremtés-freskóját reprodukáló falfestmény Isten-ujja és az ébredő Ádám ujja közé beáll a vicces transszexuális-kreatúra.) A másik a film egyetlen értelmezhető pillanata: Eddie-t, az elhízott, motoros-bőrdzsekis rockért, aki „úgy maradt”, egy igazán dögös rock and roll-szám után Dr. Frank-n-Furter csákánnyal agyoncsapja, majd duzzogó ajakcsücsörrel, vállvonogatva törli le a vért a gyilkos szerszámról. Értsd: a rock and roll-nak kampec. Az Új Undokak érdekesebbek.

A film végén megnyugodva álltam fel. Nagy kő esett le a szívemről. Hogy ez a Rocky Horror Picture Show, ez a mitikus izé, hogy ez is csak egy marhaság. Mert, mondom, nincs új a nap alatt. De nem azért nincs, mert a kutya ugat, a karaván halad; mert – ugye – „business as usual”, ami különösen jól látható ma, a mindenféle devianciát is remek pózzá merevítő reklám-univerzum korában; és nem is azért, amit az azóta kezdő felnőtté visszafiatalodott rock-veteránok állítanak, hogy tudniillik azok a hatvanasok, azok voltak csak az igaziak. Nem, nem. A hatvanas évek se voltak igaziak. (Tudta ezt Miloš Forman, amikor tíz évvel „később” megcsinálta a maga Hair-verzióját. Ezért állíthatott az ő filmje méltó emlékművet a hatvanas évek Amerikájának és mindennek, ami a hatvanas évek felszín-hullámzásaiból ma is szóra érdemes. Ezért nézhető film ma is a Hair, és ennek a rálátásnak a hiánya, a tizenhárom évvel ezelőtti buta „korszerűség” miatt lett mára nézhetetlen a Rocky Horror Picture Show.) Azért nincs új a nap alatt, mert nem ilyenolyan „években” élünk, hanem a tagolatlan és mérhetetlen, a mi szempontjainknál jóval nagyobb szabású időben. És ezt egy zenés film rendezőjének sem árt tudnia.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/10 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4927