KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/október
• Csantavéri Júlia: „Álom valamiről” Pasolini filmköltészete
• Kovács András Bálint: Vonyakszanak Beszélgetés Jeles Andrással
• Lengyel László: Ország-világ legyen hazánk Sír az út előttem
• Bikácsy Gergely: Holott Kárhozat
• Báron György: A harmadik Hanussen
• Schubert Gusztáv: Dzsungelmozi Civilizációk között
• Ágh Attila: Jövőképek és képtelen jövők A modern világ torzképe a 80-as évek filmjeiben
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A falurosszák Karlovy Vary

• Koltai Ágnes: A szerelem mártírja A papa szolgálati útra ment
• Barna Imre: Régi Új Undokak Rocky Horror Picture Show
• Hirsch Tibor: Pasztellszínek fesztiválja A Kecskeméti Animációs Filmszemléről
• Eszéki Erzsébet: Fából vaskarika? Kovásznai György furcsa világa
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 2.
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A kis szemtanú
• Hegyi Gyula: Jó reggelt, Babilónia!
• Nagy Zsolt: Camorra
• Sajóhelyi Gábor: Sztrájktól megbénítva
• Torma Tamás: Tuti dolog
• Torma Tamás: Légy bátor és erős!
• Gelencsér Gábor: Kamaszok a háborúban
• Gáti Péter: A rekord
• Zsenits Györgyi: A buharai festő
KRÓNIKA
• N. N.: Filmévkönyv
• Ábrán : Aleksander Jackiewicz

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A papa szolgálati útra ment

A szerelem mártírja

Koltai Ágnes

 

Mily forgandó és kiismerhetetlenül szeszélyes a szerencse: 198l-ben Cannes-ban süket csönd kísérte Rajko Grlič filmjét, a Csak egyszer szeretünket, majd négy esztendő múlva ugyanitt Arany Pálmát nyert Emir Kusturica alkotása, A papa szolgálati útra ment. Mindkettő ugyanarról szól, a sztálinizmus és a titoizmus véres összecsapásáról, az 1948-ban kiátkozott és megtagadott Jugoszláviáról, a szocialista országok bűnbakjáról, akinek egyszer csak benyújtották a számlát a háború alatti „makacs önállóskodásért”, Albániáért és Görögországért. Miért nem figyeltek fel az egyikre és miért ékesítette a másikat Cannes legrangosabb díja? – a vak véletlen a megmondhatója. Grlič filmjét egyébként nálunk is érdektelenség kísérte, és félő, hogy ez a sors vár Kusturicáéra is. Nem csupán azért, mert elfoszlott már debütáns munkájának, (Emlékszel Dolly Bellre?) fanyar iróniája, dermesztő hangulata, de még az elképesztően lassú és körülményes filmforgalmazás is csak félig-meddig okolható a közönyért. Józan észszel felfoghatatlan ugyan, hogy miért kellett három évet várni A papa... bemutatójával, de hát ez csak egy csepp abban a tengerben, amelyben ennél értékesebb kelet-európai műalkotások is elsüllyedtek.

Mi, akik a többi kelet-európai (újabb terminológia szerint közép-kelet-európai) nemzethez hasonlóan megtanultuk, hogy vigyázó szemünket Párizsra vessük, a szomszédból hallatszó hangokra alig vagyunk kíváncsiak. Mi, átlagos, komplexusokkal küzdő, kisebbrendűségi érzésekkel sújtott kelet-európaiak állandóan Európa elismerésére vágyunk (jegyezzük meg: nem teljesen ok nélkül), titkon szenvedünk attól, hogy az öreg kontinens retardált gyermekének tekintenek, s ezért kényszeresen bizonyítunk. Elsősorban azt, hogy jóllehet a keleti féltekén élünk, semmi közünk sincs a többi kisnemzethez. Errefelé, ahol minden nép – mint egy végső vigaszként – megpróbálja különbnek érezni magát a másiknál, s ahol a környezethez fűződő viszonyt inkább tagadó mint állító formában fejezik ki, a kultúra összekötő szerepe is kevésbé érvényesülhet. Lehet-e ennél groteszkebb, tragikomikusabb a helyzetünk? Ez a keserű felismerés búvik meg Kusturica filmjében is. Emir Kusturica és állandó forgatókönyvíró-társa, Abdullah Sidran – akik maguk is egy kisebbség, a szarajevói muzulmánok képviselői – maroknyi népük sajátos sorsát elevenítik fel filmjeikben, ám mire a kamasz Dino (Emlékszel Dolly Bellre?) vagy a kölyök Malik (A papa szolgálati útra ment) kalandjainak végére érnek, a történet túlnőtte zárt közösségük határait. Ami megtörtént Dino-val vagy Malikkal, ezzel a tipikus hidegháborús kisfiúval, az megeshetett volna bármelyik szerb, horvát, szlovén, magyar és orosz gyerekkel is. A papa – kegyes csalásként – nem csak Szarajevóból ment szolgálati útra, ahogy a fiú sem csak Pestről utazott bizonytalan időre Amerikába (Makk Károly: Szerelem). Ez a bújócska, amely cseppet sem volt olyan ártatlan, mint a gyerekek játéka, generációk mindennapjait, idegeit és jövőjét rombolta szét – Kelet-Európa-szerte mindenütt.

Az Emlékszel Dolly Bellre? még csak érinti a sorsközösséget, A papa... groteszk fintoran, keser-édes hangulatán ez már átszűrődő életfilozófia: a kisnemzetek kényszerű összezártsága, letagadhatatlanul azonos történelme. És a szükségszerű szolidaritás, amire Kusturica megnyomorított, megfélemlített hősei képesek.

„Szerelmes történelmi film” – ez a pajkosan ironikus alcím annak a bújócskának a része, amit a rendező játszik velünk. Az élet igazi, ördögi bújócskájáról ma már keveset mond el egy izzadós, gyomorbajos, alkoholista államvédelmis tiszt. Az egyenbőrkabát, a kongóan üres, fenyegetően rideg iroda és a buzgó vakhit is csak a felszín, márpedig az őrület mélyére kell hatolni, az apa, a testvér, a szerető elárulásáig, meghurcoltatásáig. Kusturica a szerepek és a szerepek dramaturgiai súlyának állandó változtatásával, a tükör és a tükör tükrének megmutatásával próbálja tetten érni a rejtőzködő valóságot. Két szemszögből látjuk ugyanazt a történetet, hol a nevetséges semmiségért munkatáborba küldött apáéból, hol pedig a komikus és tragikus élettörmelékek között tévelygő gyerekéből. Hol egyikük, hol másikuk lép elő főszereplővé, hogy aztán egyetlen pontba, egy közös sorsba gyúrják össze mindannyiuk életét.

1948-ban kezdődik és 1952-ben zárul A papa szolgálati útra ment története; hogy egy nálunk jól ismert fogalommal éljünk, a „fordulat évében” kezdődik a film, akkor, amikor Jugoszláviát mint imperialista csatlóst kitagadták a testvéri szocialista közösségből, s ezzel egy shakespeare-i királyháború vette kezdetét: kiátkozó és kiátkozott a bűnbakkeresés lázában égett, emitt a „láncos kutyát” és kémeit, amott a sztálinista ügynököket átkozták és üldözték. S, hogy az őrület teljes és groteszk legyen: mindezt azért, hogy a történelem színpadára tuszkolhassák fel a belső hatalmi viszályokat. Ennek a – pusztán a szóvirágokban és gyalázkodó jelzőkben különböző – harcnak esik áldozatul Kusturica hőse is, a kicsit ostobácska, nőbolond szarajevói pártfunkcionárius. Egy napon tulajdon sógora szolgálati útra (értsd: munkatáborba) küldi, mert túlzásnak minősíti a Politika című lap egyik osztályharcos karikatúráját. A rajzocska az íróasztala fölé gondterhelt arccal görnyedő Marxot ábrázolja, akire atyai mosollyal pillant le egy faliképről Sztálin. Ez az otromba agitka a gondolkodással egyébként nem bíbelődő jelentéktelen kádert felbosszantja, de nem ezért bűnhődik oly keservesen. Tragikus vétke a Nő: Mesa megvesz a szerelemért, folyton folyvást léha és könnyelmű ígéretekkel halmozza el szeretőjét, jóllehet tudja, a pártfegyelem úgyis megunt feleségéhez láncolja. A rátarti, ravasz tornatanárnő, aki a csók mellé társadalmi rangot is kér (akár annyit, amennyi egy vidékies kisfunkcionáriusnak kijárt), elkotyogja a férfi zsörtölődő megjegyzését. Ez a közönséges asszonyi ármánykodás megnyitja a bosszú és a romlás zsilipét. Mesát egyenesen a családi ünnepségről viszik el, kemény rabszolgamunkával adják értésére, hogy az osztályharc nem tréfa; türelmetlen szeretője megkapta amire áhítozott, a férjet és a társadalmi rangot; ellenség után szimatoló sógora példásan teljesítette hivatali kötelességét, s jutalmul egy szépséges teremtést kapott. Ezzel bezárult a kör, a száműzetésből négy év múlva visszatérő Mesa egy asztalnál ülhet egykori feljelentőjével és letartóztatójával, s a szép pár láttán gonosz bosszúra szánja el magát: a valahai boldog szerelem ígéretével leviszi a pincébe a még mindig virágzó nőt, hogy ott aztán bebizonyítsa neki, sosem volt más, mint az állati kéj tárgya.

Ezt a tragikomikus históriát Mesa fia kommentálja. Malik, aki időnként átveszi a mesélő szerepét, a maga értetlen gyerekperspektívájából különös fénytörésben látja a világot. Súlyos és súlytalan dolgot egyként helyez a meséjébe, nem érez különbséget szörnyűség és nevetséges kisszerűség között, s rendíthetetlenül hisz abban, hogy az ő korlátokat nem ismerő, okos kisded univerzuma megfér a felnőtteké mellett, sőt, egyenrangú avval. Csak egy gyerek hiheti azt, hogy egy bőrlabda a legfontosabb dolog a világon, akkor is, ha már ennivalóra sem futja, csak ő hihet naivul a felnőttek szavának, de neki és csak neki adatik meg, hogy a végén, túl minden csalódáson és kínon, kétértelműen nevessen az egészen.

A papa szolgálati útra legszebb és leggroteszkebb pillanatai azok, amelyekben a gyerek a főszereplő, amikor ő irányítja, növeszti torzán naggyá vagy törpíti el a történetet. A gyerek jól lát; pontatlanul, de megfelelő perspektívából. A gyerek egy személyben testesíti meg a kívülállást, az ártatlanságot, a jövőt. Ő az igazi áldozati bárány. Akkor is, ha a papának kellett végkimerülésig robotolnia, szenvednie a száműzetésben a határmenti koszlott, szegény faluban. Malik végül ráébred tehetetlenségére, mert a papa, túl a szenvedéseken, kisebb-nagyobb tragédiákon, valahogy folytatni tudja életét, de neki csupán egy kétes fintorra telik. Malik az eltékozolt jövő. A papa lábai mellett ugráló gyerekek a be nem váltott reményeket, az elszalasztott és soha vissza nem térő lehetőségeket jelentik. így a film legtávolabb mutató figurája nem is Malik, hanem a bátyja, egy csendes rezo-nőr, aki mindent ért, de főleg mindent érez, s szomorú tudásával begubózik. Néha lekever egy nyaklevest az öccsének, azt is unottan, aztán elvonul a magányába, el, távol a nyafka testvértől és a romlott felnőttektől.

Mélyet merített a közös kelet-európai történelemből Emir Kusturica, ki-kicsúszik a kezéből a történet, helyenként terjengőssé is válik a film, amit igazából nem is a jugoszláv „ötvenes évek” rejtegetett pontjainak megvilágítása tesz fontossá. A papa szolgálati útra ment számtalan tényét, mozzanatát ismerjük, ismerhetjük. Előképei közé sorolhatjuk Rajko Grlič filmjét, a Csak egyszer szeretünket, vagy Lozje Kovačič regényét, A valóságot, s Mesa bukásának és kínból született kicsinyes bosszújának nem más az irodalmi ihletője, mint Kundera Tréfája. Ám Kusturica az első, aki nemcsak tudja, meg is mutatja az összefüggést egy szarajevói pártfunkcionárius, egy vajdasági magyar és egy hazájából elkergetett orosz zsidó sorsában, életformájában. Ók is a száműzetés, a kiközösítés kenyerét eszik, akárcsak Mesa. Ugyanazon a történelmi tablón vannak – ha tetszik, ha nem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/10 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4926