KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/november
• Székely Gabriella: A légy az objektívben Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Zalán Vince: Remington R. B. és a többiek Beszélgetés András Ferenccel
• György Péter: Egy nemzedék csapdában Mr. Universe
• Kornis Mihály: Brékó, Magyarország! Egy teljes nap
• Székely Gabriella: A rövidtávfutók magányossága Soha. sehol, senkinek!
• Klaniczay Gábor: Ez a mocsár nem tarthat örökké Törvénytől sújtva
• Kovács István: Az igazság hasztalan reménye Befejezés nélkül
• Dániel Ferenc: Vonatok jönnek-mennek Menzel-sorozat a tévében
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 3.
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Talányos parancsolat Locarno
• Fáber András: Hol van Tajvan? Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Ötvenhárom hideg nyara
• Báron György: A szakasz
• Szemadám György: Óh, Argentína
• Tamás Amaryllis: Carmen
• Zsenits Györgyi: Plumbum, avagy a veszélyes játék
• Nagy Zsolt: Másnap háború volt
• Tamás Amaryllis: Kalózok
• Faragó Zsuzsa: Hálószobaablak
• Szilágyi Gábor: Hadijátékok
TELEVÍZÓ
• Bart István: A mozi időgépe Fejezetek az első világháborúból
KRÓNIKA
• N. N.: Az európai filmdíjról
• N. N.: Olvasóink figyelmébe!

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Fejezetek az első világháborúból

A mozi időgépe

Bart István

 

Az emberiség történelme (de még inkább az, hogy mit gondolunk a történelemről) két részre oszlik: a fényképezés előtti és utáni korra.

A puszta lehetőség ugyanis, hogy egy se részletekben, se szemszögben nem eleve válogató eszköz is képes megörökíteni az ekképpen objektívnek tetsző valóságot, szinte csak úgy, mint az évmilliókkal ezelőtti folyópart megkövült sara az ősember lábnyomát, merőben és végérvényesen átalakította (átalakítja) nemcsak a már lefényképezett, lefilmezett, ám mára történelemmé lett korokról való képünket. Alighanem az egész világtörténelmet is másképp látjuk azóta, hogy megadatott tulajdon szemünkkel látnunk a múltat a maga természetességében, a korabeli jelenként, amelyben úgy mozognak az emberek (persze), mint mi a magunk jelenében, amelyben nem jelmezként, hanem ruhaként viselik az emberek a múzeumi tárgyakat.

Megbabonázva nézem a televízió képernyőjén az első világháborús amerikai filmsorozatot: ezek a (még élő) holtak nem tudják, hogy meg fognak halni.

Számomra legalábbis megszokhatatlan a gondolat, hogy ezek a néha kicsit elmosódott vonású vagy kapkodó mozdulatokkal vonuló, picinyke, fekete-fehér alakok valódi, élő emberek, vagyis, hogy azok voltak. Minduntalan azon kapom magam, hogy azt számolgatom, vajon él-e még az a (talán) belga kisfiú például, aki egy villanásnyira felbukkan a képernyő bal alsó sarkában (talán apámmal lehet egykorú), és közben megpróbálom elképzelni hetvenvalahány évesnek.

Oly friss élmény történelmileg az emberiségnek, hogy beülve a mozi időgépébe szembetalálkozhat a múlttal, az őseivel, sőt, akár saját magával is (a hajdani fiatalemberrel), hogy konzekvenciái még minduntalan megdöbbentenek és felkavarnak. Azelőtt az ember mindig némi fölénnyel (vagy épp kisebbrendűséggel eltelve) szemlélte a múltat: könnyű volt naivan okosabbnak, különbnek (esetleg kevesebbnek) képzelni magunkat, akiknek nemcsak a hajviseletünk, de az arcunk is, és talán még a csontozatunk is más, mint a mozdíthatatlan pózokba merevedett, jövőjük felől láthatólag gyanútlan és mit sem tudó régieké – ám amint megmozdul a kép, ha még oly szögletesen is, ez többé nem lehetséges. Hiszen ugyanúgy rakják a lábukat, mint mi, ugyanúgy húzódik mosolyra a szájuk, ugyanolyan izmaik, ízületeik vannak tehát, ugyanolyan érzelmeik és gondolataik is nyilván és következésképpen, mint nekünk: magunkat látjuk. És elkerülhetetlen az a felismerés is, hogy hasonlóképpen a filmezetlen múlt sem lehetett hát más. És ettől a történelmi festészet (vagy filmészet) nagy jeleneteinek hézagai egyszerre megtelnek sáros-poros hétköznapokkal meg temérdek apró tárggyal és gesztusokkal, melyek az életet kiteszik – s melyek (akaratlan jelek, lábnyomok a homokban) akárcsak fél évszázad múltán is már megfejthetetlen titkosírássá teszik a szemünk előtt lejátszódó jelenetet.

Megszokhatatlan és örökké nyugtalanító tudat, hogy szellemidézés tanúi vagyunk – hogy a képen mosolygó vagy síró, de a maguk életét (akárcsak mi a magunkét) nyilván mindenképpen magától értetődőnek és természetesnek, kétségbevonhatatlannak tartó emberek nem élnek (és akkor sem élnének már, ha a filmfelvétel elkészülte után – mennyivel? – nem viszi el a fejüket egy repeszdarab: pedig hogy futnak előle!). Nem-létük mintha folyvást arra emlékeztetne szorongatón, hogy mi sem élünk örökké (ha úgy teszünk is), akik vonulásukat nézzük, testetlenné  lett  örömüket,  fájdalmukat – a magunk életéből ismert, ezért felismerhető érzelmeiket, melyek oly kínosan közel hozzák őket hozzánk.

Művészet – konstruált valóság – sohasem tud talán ilyen megrendítő lenni, mint ezek a szinte véletlenül, mindenesetre a művészet szándéka nélkül készült, valami véletlen folytán fennmaradt, többnyire tökéletlen képek áttétel nélküli közvetlensége. Furcsa, hogy minél tökéletesebb (és egyúttal minél művészietlenebb ) a kép – mi több, ennek nincs is szoros köze a felvétel jelen idejéhez, de szinte még a technikához sem, sokkal inkább az esetlegességhez, a véletlenhez tehát – annál hitelesebbnek is érezzük egyszersmind és nem csak régibbnek. Alighanem él bennünk valami ösztönös és elfojthatatlan gyanakvás a művészet „csináltságával” szemben. Elfelejthetetlen, hogy a színész feláll, leveri magáról a harctér porát és hazamegy a feleségéhez. Másrészt – persze– a valódi halott is óhatatlanul motívummá változik a filmvásznon.

Hiszen tudvalevőleg ezek az első világháborús felvételek korántsem a véletlennek köszönhetik létüket (aminthogy – más értelemben bár – soha, egyetlen felvétel sem), hanem nagyon is tudatos szándék vezette az operatőrök kezét. Némelyik felvételről – főleg mai szemmel nézve, mai és körmönfontabb példák friss emlékével – szinte lerí, de legalábbis bízvást sejthető, hogy mivégett készült, mit kellett bizonyítania a hátországi közönségnek. Ez azonban mára már szinte közömbös lett, olyannyira, hogy valósággal beleépül a filmbe, amolyan stílusjeggyé vált, szükséges tartozékává a „régiségnek”, akárcsak a katonák kapkodó mozgása – mondhatni „bájos” szinte: nyilván azért, mert olyan könnyen átlátunk a szitán – a „régivel” szembeni fölényérzetünket táplálja. A mai rendezőt azonban – a sorozat rendezője –, akinek egyébként roppant egyszerű szándékai vannak csak (nem akar semmi egyebet, mint elmondani vázlatosan a világháború történetét amerikai szempontból) a legkevésbé sem gátolja abban, hogy úgy szabja-varrja a képeket, ahogy éppen a szükségszerűen kurta és felületes szöveg illusztrációs igénye megkívánja.

Teheti, már csak azért is, mert van miből válogatnia. Épp a háborús propagandaigény olyan mennyiségű filmfelvételt eredményezett már, hogy a szó szoros értelmében mindenről van már mozgókép – az operatőrök már mindenütt ott vannak és filmezik a valódi romokat, a valódi sarat és a valódi halált.

Háromnegyed évszázados romok, sár, halál – ez a távolság azonban (meg hozzá a technikai tökéletlenség szintén elidegenítő hatású eleme, mely mintegy fátyolként – a „múlt köde”! – lengedez köztünk és az események között), szintén nincsen következmények nélkül. Ez az időtáv ugyanis – milyen különös egybeesés! – éppen annyi, mint a történelmi regények cselekményének klasszikus távolsága a megírás jelenétől. Már Walter Scott Waverley-je is éppen ebben az időszelvényben – a nagyapák nemzedékének ifjúkorában –játszódik. Ez a háromnegyed évszázadnyi távlat jelöli ki az időben azt a pillanatot, amikor a múlt végképp múlttá válik, amikor meghalnak az utolsó szemtanúk (a kisfiúk is) és ezzel végleg kihűl az események testmelege. Az én gyerekkoromban még éltek a „régi” öregek és a gyerekek számára az igazi háború, amelynek történeteit meseként hallgatták a nagyapjuktól (amelyre azonban a férfiak fölényesen legyintettek csak), akkor még az első világháború volt – hiszen az apák nem mesélnek (még), mert el vannak foglalva a (majdani) történelemmel. Ma azonban már a Tanács körúti (Károly körút! – a király után) érembolt kirakatában mindig látható egy-két első világháborús kitüntetés – már nem tapad hozzájuk személyes emléke senkinek: gyűjtők vásárolják.

Amerikában sem lehet ez másképp – különben talán nem manipulálhatna a rendező olyan szabadon a filmrészletekkel, csupán a szöveg illusztrációjának és nem témának tekintve a látványt, amely ekképpen egyrészt – furcsa mód – olyan sokat veszít az erejéből, hogy szinte még a kísérőzene is nagyobb hatású a képnél, másrészt pedig így „feldúsítva” és felsallangozva „eljátékfilmesedik” is egyúttal: mintha egy nem létező játékfilm statisztériája vonulna el előttünk.

Azt persze nem állíthatjuk, hogy ne lenne így is érdekes a sorozat, és persze lehetséges, hogy méltánytalanság is ennél többet várni egy olyan sorozattól, amit nyilván a világ minden tévéjében való vetítésre szántak a készítői. Csak épp jó volna, ha egy kis szellem is lenne benne.

Röviden: Burton Benjamin filmje semmivel sem tűnik ki a nyugati tévéadók műsoraiban sűrűn látható hasonló konvencionális sorozatok közül: messze elmarad a műfaj lehetőségeitől. Mint amikor egy gyönyörű márványtömbből kerti törpét faragnak. De legalább láthattunk régi felvételeket! Mert még így is vágyakat ébreszt az emberben: milyen izgalmas is lenne egyszer végignézni (nem szemelgetve, hanem hiánytalanul!) a régi magyar filmhíradókat! Vagy: jó lenne megcsinálni az első világháború magyar történetét – mert ebből az amerikai filmből az érthetőleg kimaradt. Őket is elsősorban a saját történelmük érdekli. És – erről jut eszembe – ugyan mi akadálya lehet még, hogy valahára teljes egészében képernyőre kerüljön a műfaj szívszorító erejű remeke, Sára Sándor Pergőtüze Csakugyan ki kell-e várni azt a bizonyos háromnegyed évszázadot?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/11 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4915