KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/november
• Székely Gabriella: A légy az objektívben Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Zalán Vince: Remington R. B. és a többiek Beszélgetés András Ferenccel
• György Péter: Egy nemzedék csapdában Mr. Universe
• Kornis Mihály: Brékó, Magyarország! Egy teljes nap
• Székely Gabriella: A rövidtávfutók magányossága Soha. sehol, senkinek!
• Klaniczay Gábor: Ez a mocsár nem tarthat örökké Törvénytől sújtva
• Kovács István: Az igazság hasztalan reménye Befejezés nélkül
• Dániel Ferenc: Vonatok jönnek-mennek Menzel-sorozat a tévében
• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 3.
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Talányos parancsolat Locarno
• Fáber András: Hol van Tajvan? Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: Ötvenhárom hideg nyara
• Báron György: A szakasz
• Szemadám György: Óh, Argentína
• Tamás Amaryllis: Carmen
• Zsenits Györgyi: Plumbum, avagy a veszélyes játék
• Nagy Zsolt: Másnap háború volt
• Tamás Amaryllis: Kalózok
• Faragó Zsuzsa: Hálószobaablak
• Szilágyi Gábor: Hadijátékok
TELEVÍZÓ
• Bart István: A mozi időgépe Fejezetek az első világháborúból
KRÓNIKA
• N. N.: Az európai filmdíjról
• N. N.: Olvasóink figyelmébe!

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Locarno

Talányos parancsolat

Létay Vera

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Bölcs semlegesség, az ízlés szélsőséges pólusai közötti kiegyenlítődés, az általánosan elfogadott értékek közvetítése és a vadonérett, oltatlan termés, a piaci áruskálán még nem jegyzett művek felfedezésének kettőssége jellemezte most is a locarnói fesztivál műsorát. Presztizsfilmek a presztizsközönség számára a városka főterén, a Piazza Granden, az év nagy nemzetközi fesztiváljai, Nyugat-Berlin és Cannes díjazottjainak arany faunája és ezüst flórája a nemesfémek kedvelőinek, a Morettina hodály vetítőtermeiben pedig tizenhat milliméteres, fukarul világított titkos remeklések, nagyreményű első és második filmek az avantgardista, kócos ifjúságnak szánva. Életműsorozat a brazil születésű Alberto Cavalcanti alkotásaiból: a több, mint félévszázadot felölelő, geográfiai és műfaji határokat nem ismerő, sokszínű tevékenység, a francia, angol és brazil korszak 115 filmet foglal magába. Ebből 37-et vetítettek le, a rövidfilmeket is beleértve. Kiállítás Ettore Scola rajzaiból és filmfotóiból, és mustra a legújabb svájci filmekből.

A műsorral párhuzamosan zajló brit filmhét és az általában sokasodó brit filmhetek jelzik, hogy az egykori „free cinema” legendáját követő hosszú csendet mostanában ismét a figyelem hangjai népesítik be, az új angol film egyre többet hallat magáról. Számunkra ez különösképpen érdekes, mert e filmek nem a „befektetésből profitot”-elvű iparág termékei, amelynek végső soron mindegy, hogy az elkészült áru, művészet, művészetpótlék, időüdítő vagy üdítőital, agymosó automata kép vagy automata mosógépagy, csak a haszon nagysága a fontos. A művek jelentékeny része–horribile dictu – „támogatott” produkció, többnyire a Brit Filmintézet és a Channel Four, a televízió négyes csatornájának segítségével készül. És mindez a vaslelkű, thatcheri Angliában, amelynek könyörtelenül észszerű gazdaságpolitikája tanulékony honunkban mostanság oly gyakran példakép említődik. A tanulékonyság bárcsak ne bizonyulna egyoldalúnak, a fél fülére süket ember bölcsességének, aki úgy forgatja fejét, hogy csak azt hallja meg, amit hallani akar.

A locarnói fesztivál Arany Párducával kitüntetett mű is egyike a nagyvonalú előrelátással patronált alkotásoknak. Terence Davies filmje, a Távoli hangok, mozdulatlan életek bizonyára nem lendíti magasba a pénztári bevételek piros grafikonjait, ha azonban az érzelmek hullámzása vizuálisan rögzíthető volna, miként a szív működését az EKG papírra veti, a hatás lendületes vonalakat mutatna. Nem szívesen használnám a költői jelzőt, mert a „költői film” kifejezés többnyire valamiféle elszánt líraiságot jelez, amitől az ember gyomrában rögvest beáll a józan viszolygás. Terence Davies kétrészes, dalos fotóalbuma (a két rész forgatása között két esztendő telt el, s az idő jótékonyan drámai nyomot hagyott szereplői arcán is) személyes élményeit idézi fel az alsó-középosztálybeli, népes liverpooli család életéből. Két lány, egy fiú, rabszolgasorba süllyedt, panasztalan anya, tirannus apa; házasság, halál, gyerekszületés, családi összejövetelek a gondolatok laza belső időrendjébe illesztett, szigorú kompozíciójú emlékképei szubjektív korrajzzá állnak össze. A meghitt közös éneklések egy történelmi időszak valóságos dallamtárát közvetítik. Terence Davies filmjének minden tolakodást nélkülöző eredetisége, ahogyan a nagyon is földi realizmus észrevétlenül az élet alaphelyzeteit kimerevítő stilizációvá szelídül. A lányok fiatalkori ábrándjai megalkuvásokkal teli házasságok vulgáris közegében foszlanak szét, életük megüli a levegőtlen kisszerűség, de ők mégis vidámak és eltiporhatatlanok maradnak.

Az angol film formai- érzelmi érettsége mellett sápadtabbnak tetszettek a hangsúlyozott fiatalos nemtörődömséggel készített versenyművek. A svájci-nyugatnémet Álmatlan éjszakák, Marcel Gisler munkája, az ifjúkori elveszettség és az öntúlértékelő magabiztosság jellegzetes terméke, tizenhat milliméteres tengő-lengő világérzés a belső otthontalanság éjszakájában. Egy fiú szeret egy lányt, a lány szeret egy másik fiút, a másik fiú szeret egy másik fiút, a másik fiú... és így tovább a Schnitzler-i körbe-körbe. Kapkodó kis egzisztenciák, az éjszakák túlfestett hősnőcskéi, fakó házibulik, filmremények, értelmiségi önirónia. Bizonytalan útjelző tábla, amiről még nem tudható, a semmi vagy a valami felé mutat-e.

És mégis, ha ne adj isten választani kellene e kialakulatlan körvonalú, fél-amatőr, fél-professzionista filmkóborlás és a Piazza Grandén vetített, Cannes-i Arany Pálmás Hódító Pelle, Martin Andersen Nexö klasszikus nagyregényének eminens tökélyű, szép filmváltozata között... hát inkább lötyögnénk az üres éjszakában. A dán rendező, Bille August mindent tud a századvég svéd nyomoráról, a dán szegényparaszti lét megaláztatásairól, a gyermek Pelle és öreg apja szeretetteli kapcsolatáról, a kikapós földesúr és mellőzött felesége bonyolult viszonyáról, amely a véres férfiatlanítás bosszújába torkollik. Egymásnak feszül a szegények kiszolgáltatottsága és a lélek büszkesége, a freskón ott az emberábrázolás, a miliő, a hangulatok minden árnyalata, de ennél erősebb az „ezt a könyvet már olvastam, ezt a filmet már láttam” monoton érzése.

A múltba süllyedt, dús nagyrealizmusnál sokkal izgatóbb a lengyel Krzysztof Kie¶lowski Cannes-ban ugyancsak kitüntetett, szárazon tézisszerű és szentimentális filmje(e két dolog csak látszólag ellentétes egymással), a Rövidfilm az ölesről, amely a tízparancsolatot megfilmesítendő sorozat egyik darabja. Lehet, hogy a kelet-európai tudat reagál ennyire élesen és érzékenyen az erkölcsi diptychonra, amely szinte egyenlőségjelet tesz az egyéni gyilkosság és az állami büntetés-végrehajtás kegyetlensége közé. A gondolat persze nem vadonatúj, például Chaplin Monsieur Verdoux-ja is felteszi a kérdést, vajon mennyivel ártatlanabb az államilag szentesített tömeggyilkosság a magán-tömeggyilkosságnál? Kie¶lowski ellentétpárjából árad a konkrét politikai-morális indulat, amely az örök erkölcsi problémát a mai fuldokló Lengyelország szociális közegébe ágyazza. A baljós levegőjű, kietlen nagyváros utcáin három sors (többször is) keresztezi egymást, a véletlen cinikus játékának kiszolgáltatottan: az önbizalom-hiányban szenvedő, sehova nem tartozó, sivár lelkű kamaszfiú, az egyáltalán nem rokonszenves taxisofőr, és a szakmai idealizmustól lángoló, kezdő ügyvéd. Egy elhagyatott grundon a fiú ocsmány brutalitással meggyilkolja a taxisofőrt. Pontos, aprólékos részletek a többfelvonásos művelet bemutatásánál, balladái, kihagyásos dramaturgia a második rész átkötésében: az ügyvéd elveszti első ügyét, ellenben (annál rosszabb neki) elnyeri a fiú bizalmát. A halálos ítélet, a szakszerű akasztás végrehajtását a film éppoly tárgyias szenvtelenséggel leltározza, mint a jogszerűen nem igazolt gyilkosságot. Az egyik a testet, a másik a lelket kínozza meg jobban. A film nyitva hagyja a kérdést: a „Ne ölj!” parancsolata kizárólag az egyénre vonatkozik?

Mint az utóbbi időben többször is hallhattuk, a magyar lakosság kilencvenvalahány százaléka a halálbüntetés mellett van. Mint az utóbbi időben többször is hallhattuk, a nemzetközi statisztikák egyáltalán nem igazolják a halálbüntetés elrettentő hatását, a gyilkosságok végső számát tekintve nincs lényeges különbség az államok között, ahol eltörölték és ahol ma is alkalmazzák a legsúlyosabb ítéletet. A különbség inkább a hagyományokban, a történelmi megoldásmintákban, a kulturáltság színvonalában van.

A törvényesített ölés tömegdrámáját más szemszögből mutatja a Kedves Amerika: levelek haza Vietnamból című amerikai film. Bili Couturie hatvan eredeti levelet választott ki abból a gyűjteményből, amit a vietnami veteránok emlékbizottsága jelentetett meg. Robert de Niro és más híres színészek olvassák fel a szülőknek, feleségeknek, szerelmüknek, barátoknak írott sorokat; a feladók nem jelentéktelen része elpusztult a háborúban. A film képanyaga 1967-1969 között forgatott eredeti dokumentumfelvételekből, televízió-híradókból, amatőr-emlékekből áll össze, s a hatvanas évek népszerű muzsikája”, hit-parade”-ja adja a zenei aláfestést. Bili Couturie hangsúlyozottan „politikamentes”, háborúellenes művet kívánt készíteni, ami persze fából vaskarika, ha tekintetbe vesszük, hogyan kerültek ki ezek a fiúk a szülőföldjüktől több ezer kilométerre fekvő Vietnamba. A magánlevelek a húszesztendős távlatból is megrendítőek, a jóléti társadalom elkényeztetett gyermekei minden lelki előkészítés nélkül, a tejszagú vitamin-paradicsomból kipottyanva, mint lidérces álomban szembesülnek a fizikai és pszichés szenvedéssel, az apátiával, a véres hús drámájával, a halállal. Különös, hogy a levelek gondolati összeolvasásánál milyen kevés hangsúly kerül a háború erkölcsi és politikai értelmezésére, aránylag milyen kevés szó esik magukról a vietnamiakról, mennyire alapvető a gyermeki sértődöttség megdöbbentő traumája, hogy a tiszteletreméltó, védelmező Haza Papa képes volt odadobni kedves fiait az idegen föld miazmáinak, halálveszedelmének, hogy szívtelenül elhagyta őket a bajban. A hatalmas fekete márványtömbre vésett gyilkos áldozatok végtelenül sorakozó neve(a bajtársak és a hozzátartozók könnyeinek fénytörésében, persze az együttérzés és a tiltakozás indulatát kelti a nézőben.

Egészen másfajta indulatot kelt az a négy és félórás dokumentumfilm, amelyet a „lyoni hóhér”, a náci Klaus Barbie életéről és koráról készített Marcel Ophuls. A Hotel Terminus egyszerre konkrét és jelképes cím. A német megszállás idején a lyoni pályaudvarhoz közel eső szálloda szobáiban hallgatta ki és kínozta meg áldozatait a Gestapo. Ophuls fáradhatatlan, megszállott nyomozóként kutatja fel Barbie gyászos tevékenységének még élő tanúit, a világ négy sarkában keresi fel az ellenállás résztvevőit, a cimborákat, iskolatársakat, szomszédokat, üzletfeleket, alkalmazottakat, az egykori megkínzottakat, és a nem is tagadott szimpatizánsokat, az amerikai titkosszolgálat tisztviselőjét, aki beszél Barbie megmenekítéséről és szolgálatairól. A közöny, a tudatlanság, a szenvtelen cinizmus, az eltelt évtizedektől betemetett, de még izzó fájdalom, nemcsak korunk egy riasztóan talányos figurájának portréját rajzolja meg, de magának a kornak is lenyomatát adja.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/11 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4904