KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A hús

Ödi-papi

Fábry Sándor

Ettelek volna meg! – kiáltja József Attila Kései siratójában a mama iránt érzett, kétségbeesett s immár beteljesíthetetlen szeretetében. Ferreri nem csak mondja, nem csak játékosan fenyeget, mint az egymást dévaj macskakölykök módjára harapdáló szerelmesek, a gyermeke popsiját csókolgató édesanya, ő bemutatja, és kegyetlen következetességgel végigviszi a rítust.

Az antropofágia legalább Kraft-Ebing óta külön passzus a borzolt elmék kórtanában. A német haszonelvűség gyökereihez vezet annak a századfordulón élt berlini kéjgyilkosnak az esete, aki áldozatait szakszerűen feldolgozta, majd húsukat, a hagyományos (?) húsárukénál lényegesen nyomottabb árfekvésben, merkantil szeszéllyel kimérte a közeli piacon. De említhetnénk hazai példát is. Kis Béla cinkotai bádogosmester selyemzsinórral megfojtott, meztelenre vetkőztetett áldozatait már egyenesen „konzerválta”, mélyhűtő híján légmentesen záródó fémhordókba cinezte őket.

Néhány éve Párizsban egy japán diák megölt szerelmének holttestét akkurátusan egy jókora hűtőládába tette – modern idők –, majd néhány hónap alatt szépecskén elfogyasztotta. Jut eszembe: a Bokassza? Mindegy, az már tényleg egy más kultúrkör.

Ezt a kis horrorfilológiai kitérőt csak azért voltam bátor tenni, nehogy bárki is azt gondolja, ilyesmit csak egy pervertált agyú, élveteg külsejű, prófétaszakállas filmrendező tud kitalálni, aki titokban női bugyikat és fanszőrpamatokat gyűjt, valamint szabad idejében első áldozó kislányokat fenekel fakanállal.

A téma amúgy szőrmentén számos Ferreri-filmben megpendül. Elég, ha a legismertebbre, A nagy zabálásra gondolunk. A hús ott részint hűtőkocsikban, részint pedig két lábon, ennivaló lotyók alakjában érkezik. A film vége felé megjelenik az óriási hűtőszekrény is, a precízen egymás mellé suvasztott, fagyott tekintetű áldozatokkal. Akik mellesleg szerették egymást. Csak egy paraszthajszálon múlik, hogy az ideiglenes túlélők, úgy is, mint par excellence gourmet-ék, kíváncsiságból, szeretetből meg ne kóstolják az elköltözöttek valamelyikét.

A fentiekben vázolt erotikai grand guignol Ferreri legújabb filmjében csupán vígjáték. De mi történik addig? A „sztori” egy mondatban elmondható: tragikomikus love story-t látunk, egy pár talán ha három hónapot tölt együtt egy tengerparti házban, majd...

A hagyományos értelemben vett történet soha nem érdekelte a mestert, de most már olyan gátlástalanul hagy abba jeleneteket, hogy az már szinte botrány. Hogy három hónapról van szó, azt is mintegy érintőleg tudjuk meg, a látottak alapján lehet ez néhány nap is. Hőseink a Ferreri-mitológia szerint esznek, szeretkeznek, néha a kettőt együtt, és közben, szerelmi románc álcájában, hol a szó szoros, hol átvitt értelmében marják egymást.

Ferreri a jellemekkel, jellemfejlődéssel, hagyományos motivációval és egyéb ilyen avult kacatokkal nemigen bíbelődik. Most is erősen stilizált, gazdagon idézőjelezett, gyakorta ironikusan önmagára reflektáló tantörténeteket fabrikál, ahol a motívumok, az információk viszont hajszálpontosan a helyükön vannak. Az aligtörténet így emelkedik önmaga fölé, válik olykor talányossá, bő teret hagyva a bonckésüket villogtató filmínyencek számára. Holott a mester voltaképp borzasztóan egyszerű, helyenként már-már primitívnek ható, brutálisan direkt elemekkel operál. Nem véletlen, hogy mindig kivételesen nagyszerű színészekkel dolgozik. Megkérdőjelezhetetlenül abszolút színészi jelenlét nélkül aligha fogadnánk el rituális tanheppeningjeit. Ferrerinél persze improvizációról aligha van szó, mégis, gyakorta az az érzésünk, filmjeiben bármikor, bármi megtörténhet. Ez valószínűleg abból ered, hogy „történeteit” nem a mese belső logikája, hanem az üzenet szerint szervezi. Ilyesmibe manapság egy nála kisebb formátumú tehetségnek biztosan beletörne a bicskája. De Ferreri már az első néhány jelenetben annyira szuggesztíven rakja le sajátos meséi sajátos játékszabályait, hogy azokat önkéntelenül is elfogadjuk, és naiv bambinóként sodortatjuk magunkat az action gratuite-nek tűnő, bizarr vég felé, amelyet visszamenőleg mégiscsak törvényszerűnek ítélünk.

A hús női főszereplője, Francesca Dellera, maga a testet öltött érzékiség, a két lábon járó erotika, a buja ősnőstény. Annyira nő, hogy az már metafora. Rá is illik a zsiráfot megpillantó parasztbácsi mondása: „Ilyen állat pedig nincs.” Partnere, a némileg Rudolf Valentinóra hasonlító Sergio Castellito, akit a filmben, Dantéra utalva, Paolónak neveznek, népszerű bárzongorista és felnőni képtelen after-pubi. Korunk hőse. Van neki yuppie-s copfja, amúgy casanovásan, egész jól énekel, komponál, sőt még fest is, ismeri Dantét, idéz is belőle, de minek. Francescának fogalma sincs a rimini szerelmesek históriájáról.

Paolo-pubi elvált, magányos vadász. A mamájával él posztumusz szerelemben. Egyáltalán nem zavarja, hogy a derék asszony már jobblétre szenderült, és csak fényképen van jelen. Úgy beszél, fohászkodik, könyörög hozzá, gyón neki, mint az orosz muzsikok a zagorszki szűzanyának. A férfinak van ugyan két helyes gyereke, egy kamaszlány és egy nyolc év körüli kisfiú, de utóbbinak a nevét is eltéveszti. Kutyáját minden jel szerinti jobban szereti, „halálakor” búskomorságba süpped, és a kutyaházba vonul, ahol is a hű eb emlékére fergeteges emlékkoituszt celebrálnak Francescával, a tan tantra jegyében.

Paolo-pubi hipochonder is a javából. Állítólag paroxikus tachikardiában szenved – e kórt szerintem Ferreri találta ki. Önfonendoszkópjával öndiagnosztizálja magát, zsebtükrében vizsgálgatja lepedékes nyelvét és minduntalan kezelőorvosával konzultál, telefonon.

Nem csoda hát, bár azt gondolhatnánk, mulatózongorista lévén akár minden este eljátssza a szupermacsót, hogy férfiassága körül bizony bajok vannak. Nem bízik magában, küzd ennen korpuszával, és a mama mindenütt jelenlévő szellemével. Mikor Francesca, az isteni nőstény, minden fallokrata vágyainak netovábbja, szerelmeskedésre szólítja fel, ő szédülésről, főfájásról panaszkodik, később ledől, majd koitusz helyett balalajkál.

Paolo a férfiszerepet illetően állandóan harcban áll önmagával, a Francesca által kierőszakolt első sikeres aktus után tógában a tengerpartra rohan, hogy fölvágja az ereit. Az antik utaláson túl némi Faust-paródiát látunk: a „boldogságnak” ez a foka, melyben a szó szerint istennek tekintett nő részesítette, már elviselhetetlen. Ez maga a fausti pillanat, mikor boldogan halunk meg, és lelkünk a kontraktus szerint az ördögre száll. (A lefagyasztás is „fausti pillanat”, ha úgy nézzük. És miért ne nézhetnők úgy?)

A Francesca-féle, a férfit pusztulásba döntő nőtípus egyik ősképe a Méhkirálynő Reginája. Szegény Ugo (Tognazzi), miután teljesítette utódnemzési kötelezettségét, nyomorultul elpusztul. Az utolsó asszonyban Ornella Muti kergeti szerencsétlen Depardieu-t a konyhába, aki elektromos kenyérszeletelőt ragad, és levágja a saját... hm, hát a farkát, na! Oshimánál ugyanez a rítus a gyönyör csúcsa, ahol a kéj már elviselhetetlen és a tébollyal összeér! Micsoda különbség!

Francescát nem lehet kielégíteni, nem lehet birtokolni, nem lehet lerázni, nem lehet anyává tenni, nem lehet élni vele, mert állandóan elkószál, sőt, ötpercenként avval fenyegetőzik, hogy lelép, noha állítólag szereti ezt a nemi atlétává tett szerencsétlen Paolót.

A Méhkirálynő Reginája legalább gyermeket akart. Ez a Francesca, noha telt csípeje arra predesztinálná, hogy legalább egy ulánussvadront hozzon a világra – abortál. A lapockájára tetovált gólya csak frivolitás. Neki nem kell utód, ő csak üzekedni vágy. A tan tantra csodamódszerével önmagát ellátni képtelen, kiszolgáltatott, bármikor igénybe vehető vibrátorrá bénítja Paolót, akinek minden ereje pokrócát sátorossá feszítő falloszába áramlik. Francesca, e sárló kanca, kénye-kedve szerint pattan a férfira, aki sokáig hasztalan könyörög feloldozásért. A megalázásnak ezt a fokát nehéz elviselni. Itt lépni kell! Ezt a nőt – otthona sincs, két brokátkofferjével ágról-ágra száll, nem tudni, honnan jött, de azt sejteni, hogy elmegy, nem tudni hova – ezt a testet öltött libidót, ezt az isteni húst, ezt a két lábon járó vulva grandissimát – csak „lerendezni” lehet.

Föl is bukkan, viszonylag hamar, az irdatlan „csehovi” halef, egyelőre a kalózok ellen. Hogy Paolónak egyébként miért kell halálfejes lobogót föléhúznia haciendája árbocára, azt nem sikerült kihüvelyeznem.

József Attilánál tébolyult szeretetről van szó, semmi kétség. De hogyan van ez A húsban? Megkockáztatom: merőben másképp. Bár többször mondják, kételyeim vannak, hogy ez a huszadik századi Paolo szereti-e az ő Francescáját és kivált viszont. Hogy Ferreri nem szereti őket – ami egyébként a Ferreri-filmek egyik gyöngéje számomra – az világos. Mondhatnánk: megszokott. Ezek a fiatalok példának okáért képtelenek kommunikálni, rendszeresen „elbeszélnek” egymás mellett, és az ágyban a másiké helyett saját orgazmusukat kergetik.

Kit szeret igazán istenként Paolo? A mamát. Akinek egyik előképe A nagy zabálás bírájának – Philip Noiret – anyukája, ki hétvégi elhajlásba igyekvő, alig ötven esztendős fiacskáját, mintha csak posztpubertás fitymaszűkületét kezelné, önkezűleg elégíti ki. Ezek a nagy olasz ősanyák. Akkor is jelenvalók, ha már nem élnek. Nem lehet szabadulni tőlük. Hiába teszi Paolo imádója képét az anyjáé mellé, két istennek egyszerre nem lehet szolgálni. Paolo anyjának mutatja be áldozatát. Francesca megölése részint szükségszerűség, mert így hozható létre a vele való nyugodt, mondhatnók meghitt együttlét, az akadálytalan birtoklás – ez is kulcsszó Ferrerinél – részint pedig a Magna Maternek bemutatott áldozat.

Ferreri krimiszerzőket megszégyenítő bravúrral az utolsó pillanatig pilinckázik, de amikor Paolo a kerítésbe szúrja kését, mintegy kijelölve evvel a zóna határát, már bizonyosak lehetünk benne, hogy Francesca sorsa beteljesedik. Francesca fő vádja Paolóval szemben, hogy becsapta. Hazudott, mert azt állította, nincsenek gólyák a környéken. Francesca követni akarja az ő gólyáját, bárhová szálljon is. Anyaszerepre vágyik? Vagy csak egyszerűen buggyant? Leszbikus barátnéjához igyekszik, fájdalom, már a filmen kívül? Valószínűleg mindegyik és egyik sem. Ennek a nőnek ez a sorsa. Tovaszáll.

Utolsó előtti csavarként Buñuel gólyája ereszkedik az udvarra, Paolo reméli, tán ez visszatartja az imádott (?) nőt.

De már késő. Paolo végre férfiként cselekszik. Öl. Meglepően profin, szinte szakszerűen. Így bizonyítja be önmaga számára, hogy valóban férfi.

Paolo szinte bocsánatkérőleg motyogja a mélyhűtőbe dugott gyönyörű tetemnek: csöndes fűrésszel trancsírozlak szét, hogy ne zavarjam nyugalmadat. Ez már a fekete humor balladája. Amint Kőmíves Kelemennél „gyöngéden” megfogják és a mészbe keverik.

„Bocsáss meg, mama – gyónja az ödi-ikonnak –; hogy megehessem, ahhoz előbb meg kellett ölnöm.” Ölni bűn, de áldozatot bemutatni nem az. Sőt! Paolo nem részt akar isten testéből, nem elég neki az áldozati ostya pars pro totója, ő az egészet


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=484