KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal

Donald kacsa magyar hangja

Antal István

A magyar televízióban majd’ minden este Walt Disney kíván jó éjszakát a gyerekeknek. Donald kacsát az angol anyanyelvű amerikai színész, Michael Alexander Mehlmann szinkronizálta magyarra. Ő tolmácsolja Donald érzelmeit a mozikban látható Mentőcsapat a kenguruk földjén, és a Mark Twain nyomán készült Koldus és királyfi című Disney-filmekben is. Mehlmann az amerikai avantgarde-színjátszás egyik ismert alakja, többek között Halász Péter Squat Színházában is dolgozott. Néhány éve költözött Magyarországra.

– Mutattál egy papírt, amelyet a Disney-cég a szinkronizálásra kerülő filmekhez mellékel. Ez a különböző figurák, jelen esetben Donald kacsa leírása.

– Ez abból a könyvből való, amelyet Disney-ék a világ minden olyan szinkronstúdiójának elküldenek, amely valamelyik filmjükön dolgozik. Benne van az egész Disney-filozófia abban, hogy a figurákat jellemzik. Ugyanezt a leírást, amit most Donaldról olvasol, megküldik Mikiről, Goofyról és a többi figurájukról is. Megtudjuk Donaldról, hogy egy Duckburg nevű kis településen él, hogy milyen a családja, kik a barátai, hogyan viselkedik, ha elmegy este szórakozni. Az írás részletesen elemzi Donald érzelmeit, méghozzá olyan érzékletesen, mintha emberről volna szó. Megemlíti érzékeny pontjait; hogy mit szeret és mit nem, mi az, ami zavarni szokta és mivel nem törődik, s hogyan viselkedik különböző helyzetekben.

A dolgozatot színészek számára írták, tehát kristálytisztán áll benne, hogy kicsoda Donald. Leírják a viszonyát a többi szereplőhöz, és ez különösen fontos Miki-egér esetében, mert ők ketten a Disney-féle panteon legnagyobb sztárjai. Állandó presztízsharcban állnak egymással, hogy melyikük tud ellopni valamennyit a másik dicsőségéből. Donald kedves személyiség, aki mindent megtesz azért, hogy jól érezze magát. Miki sokkal rafináltabb és öntudatosabb. Ezt jól mutatja öltözködésük is, ha összehasonlítjuk Miki frakkját Donald matrózruhájával. Donald az utca szélén jár, nem mintha az utca embere volna, de kíváncsi, kalandvágyó alkat, és nem kerüli el az utca árnyékos oldalát.

– Miki egér a bolond húszas évek terméke, azé a korszaké, amelyik Amerika legdinamikusabban fejlődő periódusa volt. Telve energiával! Miki minden problémáját azonnal megoldja. Később éppen ezért nem válhatott egész estés filmek főszereplőjévé. Donald a nagy társadalmi depresszió után született, eleve nem tartozhatott a győztesek közé. Népszerűsége abban rejlik, hogy minden nehézséget kibír, a túlélőket képviseli.

– Így van. Mikiről kevesebbet tudok, mint róla, mert az ő személyének leírását nem olvastam. Donald pályafutása 1934-ben kezdődött. Clarence „Ducky” Nash-hel, aki 1984-ben bekövetkezett haláláig a hangját adta a figurának. Indulása tehát valóban a poszt-depressziós időszakra tehető. A Donaldról szóló összeállításból az derül ki, hogy összehasonlítva Mikivel, gondjaival nem tud igazán mit kezdeni. És amikor nem tudja logikai úton megoldani a konfliktusokat, valamilyen misztikus, rejtélyes összefüggésrendszerbe helyezi őket. Rengeteg gyermekes vonása van.

– Gyerekes vagy naiv?

– Semmi esetre sem naiv. Talán még Miki is naivabb. Donald se nem naiv, se nem ügyefogyott. Hadd idézzek a szövegből egy olyan példát, amilyet nem lehetne Mikinél megtalálni. Azt mondja: „Heey, What’s the big idea!?” Ez már a negyvenes évek gengszterszövege. Olyasmi, amit Jimmy Cagney is mondhatna, bármelyik gengszterfilmben.

– Donald személyén és gondolkozásmódján keresztül mennyire tudod megítélni Disney-ék filozófiáját?

– Már harmincöt év is eltelt azóta, hogy utoljára láttam ezeket a rajzfilmeket. Igaz, hogy ezeket néztem egész gyerekkoromban, de most más szemmel figyelem őket. Azok, amelyekben most dolgozom, 1941-ből valók, tehát az egyik legjobb korszakból. Az animáció egyedülálló, már majdnem azt mondtam, hogy mint minden, amit akkoriban Disney csinált; de meggondoltam magam, mert ha végiggondoljuk a negyvenes évek animációját, sőt, ha visszamegyünk Betty Boopig, akkor be kell látni, hogy akkoriban létezett a legjobb animáció, amit Amerika valaha is produkált. Már a húszas évektől, tehát Betty Booptól kezdve, akkoriban születtek a legérdekesebb rajzfilmes hősök, és jöttek újabbak és újabbak a nagy gazdasági válság idején éppen úgy, mint az azt követő korszakban. Ami pedig Disney filozófiáját illeti: tudjuk, hogy ezek a filmek gyerekeknek készültek, és hogy a televízió előtti időszak termékei, amikor szokás volt négy vagy öt ilyen filmecskét vetíteni a nagyfilm előtt. A legkorábbi rajzfilmek többsége el is tűnt később, mert elfoglalták a helyüket azok, amiket már eleve a tévének csináltak az ötvenes évek elejétől. Előállt tehát az a furcsa helyzet, hogy Amerikában is van legalább négy olyan generáció, amelyik nem látta a korai filmeket. A fiatalok nálunk is csak azokat a filmeket látják, amiket világszerte vetítenek.

Disney törekvése az volt, hogy kimunkált karakterű figurák szerepeljenek filmjeiben. Tehát nem leegyszerűsített alakokkal dolgozott, hanem éppen olyan kidolgozott hősökkel, mint amilyenek az élőszereplős filmekben láthatók. Az élet valóságos figuráit használta sok humorral, iróniával és hamisítatlan slapstick alaphelyzetekben. Ez a fajta kötődés, amennyire meg tudom ítélni, napjaink animációjából teljesen elveszett. Disney víziója nagyon hasonló volt más amerikai művészekéhez, tudniillik ő is kötődött egy sajátos mitológiához, amely a fehér Amerika kultúrájának lényegéből fakad, és amelyben olyan hősök szerepeltek, gyerekeknek szóló példaként (szerintem sokszor tévesen), akikkel moralizálni, tanítani akart. Nemcsak az amerikaiakat, hanem az egész világot. Ez azon az eltorzított önimágón alapszik, amelyben az amerikaiak saját történelmüket visszatükrözik. A korai évek legjobb filmjeiben ez még kitűnő humorral párosul. Ugyanazzal a humorral, amelyikkel Stan és Pan az Abbott és Castello párosnál, vagy Keaton és Chaplin filmjeiben találkozunk. Úgy gondolom, hogy Amerika egész modern történetének legkreatívabb periódusa a komédiának ez a korszaka. Disney is képes volt megteremteni ezt a fajta komédiát és ezeket a hősöket. A központi cselekmény soha nem volt annyira érdekes, mint a figurák és a helyzetek, amelyekbe belekerültek.

– Éppen ebben az időszakban, a húszas és a negyvenes évek között kezdtek az amerikaiak megjelenni a „nagyvilágban” és akikkel azonosították őket, azok a tengerészek voltak. Gondolj a korszak filmjeire, a nagy musicalekre.

– Igen, Fred Astaire, Gene Kelly, Dean Martin, Jerry Lewis.

– És ahogy korábban Miki az animáció emblematikus figurájává lett, így válhatott Donald egész Amerika vagy legalábbis az amerikaiak emblémájává.

– Sokkal inkább, mint bármilyen más figura. Nyersessége és faragatlansága óriási lehetőség a komédiára. Hadd idézzem megint Disney-ék leírását: Egy amerikai kisvárosban, Duckburgban lakik, külvárosi környezetben. Lakása nem hivalkodó, ízlése átlagos. Nagyon élvezi, ha elmehet a városba Daisyvel szórakozni (akiről nem tisztázott, hogy a felesége-e vagy a barátnője), de éppen olyan jól érzi magát, ha jó könyvet olvashat vagy érdekes műsort talál a rádióban. Egyetlen tulajdonsága van, amelyik Disney más alakjaitól megkülönbözteti: az indulatossága. Egy másodperc alatt kijön a sodrából.

– Nincs még egy Disney-figura, akit ennyire azonosítanánk a hangjával.

– Donald kacsa hangja integráns része személyiségének. Az érzelmek teljes skáláját képes megszólaltatni szavak nélkül, csupán hangokkal. Úgy hangzik, mintha valaki a saját anyanyelvemen beszélne, csak nagyon-nagyon erős akcentussal. Első alkalommal, de sokszor még másodszor és harmadjára is képtelenség megérteni, hogy miről beszél. Csak a sokadik találkozás után szokik hozzá a fülünk annyira a beszédéhez, hogy meg is értsük, amit mond. Most, amikor a szinkronizálás miatt néztem és hallgattam végig újra Donald filmjeit, még angolul sem értettem meg mindent abból, amit beszél. Persze, mint már mondtam, legalább negyven éve nem láttam a filmjeit. Elszoktam tőle, a gyerekekkel ellentétben, akik addig-addig nézik, amíg régi barátjukká válik, és meg is értik őt.

– Úgy tudom, tanulmányt írtál arról, mit kell tudni Donald hangjának a szinkronizálásához, és elküldted Disney-éknek.

– Minden a fordításon múlik. A fordítónak meg kell értenie Donald verbális korlátait, amelyek minden nyelven megmaradnak, merthogy a sajátos kacsahang következményei. Azonkívül ismernie kell a közönséget, a gyerekeket. Az a nyelv, amit Donald használ, a gyerekek nyelve, ez esetben a negyvenes évek gyermekeié. Tehát annak, aki ezeket a filmeket le akarja fordítani most, itt, Magyarországon, azt a nyelvet kell használnia, amelyen a kisgyerekek beszélnek ma egymáshoz az iskolaudvaron. Nem a káromkodásokra gondolok, hanem arra, ahogy viccelődnek egymással, ahogy leegyszerűsítik a szavakat. Nagyon egyszerű Donald szövege, amit mindenki megérthet; a hangja teszi nehézkessé a megértést. Donald mindent egyenesen és a legegyszerűbb módon mond, kedvenc kifejezéseit ismételve. Ez azért fontos, mert filmeken keresztül ismételget kifejezéseket, és a gyerekek éppen ezek révén kerülhetnek közel hozzá.

– Túlságosan kultúráltak vagy civilizáltak vagyunk ahhoz, hogy reprodukáljuk ezt a világot?

– Nem tudom, hogy fel lehet-e így tenni a kérdést. Tudomásul kell venni, hogy Donald kacsa a legföldhözragadtabb amerikaiakat képviseli, és azon a módon is beszél.

– Disney szerintem mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel műveiben, mint az aktuális avantgarde, csak épp az ellenkező válaszokat adta meg. A legmegnyugtatóbbakat.

– Már előfordult egyszer korábban is, hogy egy munkám során ezt a hangot használtam. 1973-ban Michael McClurenak, a beatgeneráció híres költőjének Csehov nagymamája című darabjában. Ez volt a legelső, profi színészi munkám New York-ban. Donald kacsa hangján beszéltem akkor is, és egy másik rajzfilmhősnek, Porky Pignek meséltem a Cseresznyéskertet. Tulajdonképpen idéztem a Cserésznyéskertből. Mindez a Theater Genesisben történt, amely a három legfontosabb avantgarde színház egyike volt a hetvenes évek elején. Ez pedig megerősíti azt, amit mondtál. Disney-filmeken nőttem fel, meghatározták gyerekkoromat, és megadatott az is, hogy még láttam valamennyi korai munkáját. Később a Disney-stúdió érdekeltsége már kimerült abban, hogy minél több pénzt csináljanak, és a lehető legtöbb produkciót és jegyet adják el az amerikai és a világközönségnek. Tehát pontosan azt testesítették meg, amit nem szeretek Amerikában, és amit Andy Warhol olyan mérhetetlenül nevetségessé tett: a hétköznapi áruk tárgyi konzumálódását. Van egy olyan művész a hazámban, akit odahaza, hasonló okokból, félreértenek: Clint Eastwood. Számomra egyike a legradikálisabb modern amerikai művészeknek. És egyike a legfüggetlenebbeknek is. Ha végignézi valaki rendezői és produceri munkásságát, akkor meglátja, hogy még senki sem tette nevetségesebbé az amerikai hősmítoszt, mint ő. A lehető legjobb színvonalon, és kereken kimondva. Nincs egyetlen olyan saját műve sem, amelyikben ne tette volna nevetségessé a hőst, akit eljátszott. Néhány éve életmű-díjat kapott Cannes-ban, de Amerikában alig lehet látni filmjeit. Azt mondják róla, „B filmek” rendezője. Nem igaz, nagy művész. Az a mód, ahogy ő nevetségessé tette a hősöket, akiket eljátszott, sokat segített nekem is abban, hogy Donald megjelenítésével nevetségessé tegyem magamat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 41-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=490