KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás

• Forgách András: A gonosz siker Bacon, Basquiat és a többiek
• Lajta Gábor: Fölfelé zuhanva Bacon nyomában
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A XXI -es csapdája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
ANIMÁCIÓ
• Tóth András György: Szaggatott vonal Helyzetjelentés a magyar rajzfilmről
• Bodolai László: Egy újabb nap Beszélgetés Tóth Pállal
• Muhi Klára: Leonardo Kecskeméten KAFF ’999
• N. N.: Az 5. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál díjai
• M. Tóth Éva: Groteszk apokalipszis Boldog világvége

• Bori Erzsébet: Jobb félni, mint megijedni Hitchcock 100
• Janisch Attila: Kövér ember, fekete ruhában Találkozás Hitchcockkal
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A cigányok visszatérnek Macska-jaj
• Csejdy András: Fel van vágva a nyelvük A kis véreskezű
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Mátrix
• Csejdy András: Halálkanyar

• Mátyás Péter: Csak egy kis pánik
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A bambanő
• Nevelős Zoltán: Jackie Chan: Az elveszett zsaru + Csúcsformában
• Vörös András Csaba: Prérifarkas Blues
• Köves Gábor: Hivatali patkányok
• Tamás Amaryllis: Tangó
KÖNYV
• Nánay Bence: Film és elmélet Francesco Casetti: Filmelméletek 1945–1990
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bé oldal

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Macska-jaj

A cigányok visszatérnek

Ágfalvi Attila

Kusturica egy méterrel hátrább lépett az események frontvonalától: visszatért jól bevált cigányai közé, s ezzel megnyert egy nem általa választott, értelmetlen csatát.

 

Lehet-e függetlenedni az új Kusturica-filmet nézve attól az agyunkba szorgalmasan döngölt ténytől, miszerint rendezőnknek priusza van? Szerintem lehet, úgyhogy a félreértések elkerülése végett előrebocsátom, nem érzek késztetést Kusturica nevét csupa kisbetűvel írni, és nem is érdekel, mit tálalnak állásfoglalásaként egy olyan kérdésben („délszláv válság”), amiről sejtésem szerint honfitársaim nagy részével egyetemben csekély mennyiségű és erősen szűrt (hogy ne mondjam, manipulált) információval rendelkezem. A délszláv kultúrkörrel személyes kapcsolatba legfeljebb a KAFÉV-nél (építőszázad) kerültem, ahol a dél-baranyai fiúk kicsit feketébb hajúak, kicsit életvidámabbak, kicsit barátságosabbak voltak, mint a közép- és nyugat-dunántúli átlag, csak az az idegesítő szokásuk ne lett volna, hogy esténként az Ifára várva órákon keresztül tudtak pocsékabbnál pocsékabb mű-cigánydalokat énekelni (igaz, azt legalább két szólamban). Az Undergrounddal kapcsolatban is inkább az volt a baj, hogy részben legalább fél órával hosszabb volt a kelleténél, másrészt viszont nem volt elég hosszú ahhoz, hogy mindazt érthetően előadja, amit Kusturica belé akart zsúfolni. (Majd úgy húsz év múlva, de legkésőbb a rendező halála után valaki összerakja az eredeti, öt órás változatot, és az át-, szét- és újraértelmezés után nyilván átkerül végre a politikatörténetből a filmtörténetben őt megillető helyre. Más kérdés, hogy akkor már senki nem fog emlékezni arra, mi volt az az ájfor.) A magam részéről ezt a filmet, az úgynevezett kényes részeit legfeljebb zavarosnak, feleslegesnek, végső soron érthetetlennek gondoltam, de semmiképpen sem cinikusnak vagy bűnösnek, és egyik barátomon sem éreztem a nagyszerb sovinizmus stigmájának azt, amikor buliban együtt üvöltöttek (khm, üvöltöttük...) a magnóval: KA-LAS-NYI-KOV...

Kusturica filmjeinek legalább két olyan vonása van, ami kezdettől fogva lenyűgözött (és ez csak azért érdekes, mert az új filmre is jellemző dolgokról van szó). Az egyik az a ritka élmény, amikor az ember beül egy tök ismeretlen rendező tök ismeretlen filmjére, és öt perc után nyilvánvalóvá válik, hogy az illető legalábbis az anyatejjel szívta magába a filmcsinálás összes apró trükkjét. A másik, hogy Kusturica mintha mindig elsőfilmeket csinálna: van ez a közhely, miszerint mindenki az első filmjébe akar mindent belezsúfolni, pedig gondos beosztással egy életműre elég lenne az, amit egy szuszra akar hirtelen kimondani. Valóban, Kusturicától mértéktartást várni annyi lenne, mint utcalányon az erkölcsös életmódot számon kérni. Továbbá tipikusan elsőfilmes vonásként, afféle gyermekbetegségként könyveltetik el az érzelmek túlcsordulása, a Barátság, Becsület csupa nagybetűs megjelenítése, és Kusturica szemmel láthatóan ebben a tekintetben sem akar tanulni. És ez jó. Akkor, amikor hovatovább maró irónia, de méginkább nyílt cinizmus nélkül lehetetlennek tűnik sikerfilmet (méginkább kult-filmet) csinálni, alig maradt valaki, aki lerázná magáról a kiábrándult-dekadens maskarát, és a sok idézőjel helyett kitenné a pontot mondatai végére, állítana valamit: igen, én ezt és ezt értéknek tekintem, és sajnálom, hogy a világ nem ebbe az irányba halad. Aligha lehet Kusturica látásmódjától távolabb eső rendezőt találni, mint Aki Kaurismäkit, de ez a jótékonyan naiv világkép szorosabban köti össze őket, mint ahogyan azt stílusuk radikális különbözősége mutatja.

Itt van hát az új film, ami cseppet sem meglepő, viszont annál örvendetesebb módon egy felszabadult komédia. Matko, a kisstílű szélhámos élete nagy fogását üthetné nyélbe: egy egész tehervonatnyi benzin csempészése a tét, amihez a tőkeszegény üzletember részben a cél érdekében halottnak hazudott apja hajdani jóbarátjától, a mesebeli óriássá növesztett aurájú Grga Pitićtől kap egy nagyobb összeget, részben az új idők új hőse, Dadan, a háborús bűnös hitelezi a maradékot. Ez utóbbi azonban csúnyán átveri eleve baleksorsra rendeltetett hősünket: nem elég, hogy a vonatot is lenyúlja, még az „egy méter és egy zsilettpenge” magas húgát is Zare (Matko fia) nyakába sózza. A bonyodalmak aztán a fergeteges lagzi-fináléban a haló poraikból és több mázsa jég alól szerencsésen feltámadó nagypapáknak köszönhetően megoldódnak, mindenki boldog, ahogy a vég is: happy end, írja filmje végére a rendező. A történet természetesen a töredékét sem adja vissza a film gazdagságának, mely Kusturicánál már megszokott módon a hihetetlen figurák és a szürreálisán is földszagú jelenetek lendületes, csak rá jellemzően természetes felvezetéséből ered. Antológia-darab, írja a kritikus, amikor már nem talál újabb dicsérő jelzőket valamely filmrészlet jellemzésére. Kusturicánál ez a fordulat kiüresedik, filmjei szinte teljes egészükben bármikor idézhető, szeminárium-sorozatoknak elég témát adó képsorokból állnak: ilyen például a negatív hős felvezetése, amint luxusautójában ülve a nyakában lógó hatalmas keresztből kokaint szív, hogy aztán pontos ütemben üvölthesse kedvenc technó-sláqerével, „PIT BULL”, amire kétoldalról a szeretői kórusa válaszol: „terrieeeeer”. Vagy ott van Grga Pitic, az eredetinél is jobb whiskyt hamisító öreg cigányvajda, nehezen felejthető fogsorával, amint valószínűtlen tolószékében a Casablanca zárójelenetét nézi, hogy aztán, amint azt Paul Leger tette az Arizonai álmodozókban, a hősökkel együtt ismételje századszor is: lují, ájszink diszizö bigining ofa bjutifull frensip. (A mondat aztán a film végén, egészen más összefüggésben, csak hangsúlyosabban újra elhangzik: tehát nem hajdani ötletét ismétli a rendező, hanem mintegy dramaturgiai fejlődéssel állunk szemben...) Ebben a „műfajban” a pálmát azonban kétségkívül az események menetétől függetlenül békésen Trabantot majszoló sertés fokozhatatlanul abszurd, vissza-visszatérő képsora viszi el. A hősökhöz hasonlóan a néző is boldog lehet, mindenki megkapja a magáét. Az értelmezési kényszerben szenvedők könnyen találhatnak megfejthető fabulát: a nagyapák (és a nagymama!, a Cigányok ideje után itt kicsiben brillírozó Ljubica Adžović) generációja, a szeretetre méltó és emberfeletti hatalmú csirkefogók képviselnék az életörömöt, élni tudást, a fiúk viszont (a háborús generáció) méltatlanok lettek hozzájuk, kisstílűbb, agresszívebbek, butábbak, mint ők – nagyjából az a különbség köztük, mint a Zárija nagypapa által kedvelt rezesbanda és Dadan rémisztő technója között. Fekete macska, fehér macska – egykutya, mondhatnánk szellemesnek szánt fordulattal, ha a végére feketébe illetve fehérbe öltöző Matkóra és Dadanra gondolunk. Az unokák generációja viszont a becsület és hűség letéteményese, csillogó szemmel hajóznak egy szebb jövő felé...

Kusturica régi hívei megtalálják mindazt, amiért megszerették a rendezőt: a film ezúttal is nagyoperaira hangszerelt, a giccshatárig s tovább, a zene ismét fergeteges, a poénok ülnek, a kamera lendületesen mozog alsó állásban, amikor a nagy és régi, tehát szép autók (még egy párhuzam Kaurismäkivel) begördülnek a képbe, és az olyan bizarr elemek sem hiányoznak, mint az erre a célra talán kevéssé alkalmasnak gondolt testrészével szöget húzó, Elvis-frizurás tangóénekesnő. A népzenei betétek ugyan már-már némi modorosságba csúszó folklór-hangulatot sem nélkülöznek (a nagypapa szökése a kórházból például elég színpadiasra, sőt, kusturicásra sikerült), de aztán jön egy olyan abszurd ötlet, mint a fára kötözött zenekar, és minden meg van bocsátva. Ezenkívül Kusturica lassan kiérdemli a „Minden Idők Legjobb Lakodalom-Rendezője” címet (pedig Wajda igazán magasra állította a mércét a Menyegzővel). Ha valaki pedig még mindig politikai állásfoglalásért nyaggatná, az aligha kaphatna egyértelműbb választ, mint ami a „bizniszmen-patrióta-háborús bűnös Dadan ábrázolásából süt: „Dadan úr, maga benne van a szarban”, mondja a ténynek megfelelően a sok furcsa figura között is kirívóan bizarr karaktert hozó Miki Manojlović az effektive saját ürülékében úszkáló főnöknek, akit smasszerei is cserbenhagytak, merthogy erősen bűzlik. Nem mondanám, hogy ez itt mondanivaló, de az áthallás, hm, legalábbis erős akusztikájú.

Kusturica azzal, hogy egy méterrel hátrább lépett az események frontvonalától, és visszatért jól bevált cigányai közé, megnyert egy nem általa választott, értelmetlen csatát. Már a Cigányok ideje rokokós, giccsbe hajló túlzásait is az egyenletesen erős mesés jelleg tudta elfogadhatóvá tompítani, a Macska-jaj esetében pedig színtiszta népmesével van dolgunk, legkisebb királyfival, gonosz mostohával és jóságos tündérrel (igaz, ha Grga Pitićre gondolunk, erősen át kell értelmezni ez utóbbiról alkotott képünket). Ezen a terepen pedig Kusturica verhetetlen: a mikrorealizmus és a vad túlzások megfelelő arányú elegyítésével létrehozott kevercs a politikai ballasztok nélkül is, a röhögés elfedő és vigasztaló hatása mellett is hordozni tudja azt a rengeteg ellentmondást és sokféleséget, amit röviden a „balkáni viszonyok” névvel szoktunk illetni, s amit, Kusturicának köszönhetően, néha már irigylünk is. Ez az idill pedig pont annyira hazugság és pont annyira igaz, mint ahogy a mesékben is mindig győz a jó és veszít a gonosz. Kusturica pedig nem hagy kétséget afelől, hogy kinek szurkol.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/08 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4543