KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás

• Forgách András: A gonosz siker Bacon, Basquiat és a többiek
• Lajta Gábor: Fölfelé zuhanva Bacon nyomában
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A XXI -es csapdája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
ANIMÁCIÓ
• Tóth András György: Szaggatott vonal Helyzetjelentés a magyar rajzfilmről
• Bodolai László: Egy újabb nap Beszélgetés Tóth Pállal
• Muhi Klára: Leonardo Kecskeméten KAFF ’999
• N. N.: Az 5. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál díjai
• M. Tóth Éva: Groteszk apokalipszis Boldog világvége

• Bori Erzsébet: Jobb félni, mint megijedni Hitchcock 100
• Janisch Attila: Kövér ember, fekete ruhában Találkozás Hitchcockkal
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A cigányok visszatérnek Macska-jaj
• Csejdy András: Fel van vágva a nyelvük A kis véreskezű
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Mátrix
• Csejdy András: Halálkanyar

• Mátyás Péter: Csak egy kis pánik
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A bambanő
• Nevelős Zoltán: Jackie Chan: Az elveszett zsaru + Csúcsformában
• Vörös András Csaba: Prérifarkas Blues
• Köves Gábor: Hivatali patkányok
• Tamás Amaryllis: Tangó
KÖNYV
• Nánay Bence: Film és elmélet Francesco Casetti: Filmelméletek 1945–1990
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bé oldal

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Találkozás Hitchcockkal

Kövér ember, fekete ruhában

Janisch Attila

„Talán el sem hiszik, amit mondok.” Hitchcock felvezetésében még a Psycho filmelőzetese is felejthetetlen.

 

Az első emlék, amely Alfred Hitchcockról az eszembe ötlik, egy késő délutáni filmvetítés 1971 októberében, a kecskeméti Városi Mozi nagytermében.

Hogy mit vetítettek aznap, már kihullott az emlékezet rostáján, de a következő film előzetese, amely ezúttal is megelőzte a napi programot, nekem – aki első gimnazista voltam az idő tájt -, de talán nézőtársaimnak is örökre emlékezetes marad.

 

*

 

A hirtelen beálló nézőtéri csendben egy kövér, enyhén kopaszodó, fekete öltönyt és mellényt viselő férfi képe tűnt fel a vásznon. Mögötte sivár vidék és néhány épület volt látható a hosszú árnyékokat vető alkonyi fényben. A közeli dombon egy ház magasodott, amelyhez hosszú lépcsősor vezetett az alant fekvő, lapos tetejű építmény felől. Az elhagyatott országút mellett kopottas tábla dacolt a feltámadó széllel.

BATES MOTEL – ez állt a táblán.

A kövér ember, aki előbb maga is a tábla feliratát szemlélte, váratlanul kipillantott ránk és szétterpesztett ujjú, húsos kezének széles mozdulatával körbemutatva a tájon így szólt: „Most minden másképpen van. Ma már csend és nyugalom van errefelé. De aznap... azon a bizonyos napon rettenetes vihar dúlt itt. Alig lehetett észrevenni a rosszul megvilágított táblát a közeledő autó esőáztatta szélvédőjén keresztül. Talán, ha több szerencséje lett volna, és nem kell megállnia...” – vártuk a lassan bontakozó titok megoldását, de a kövér elhallgatott. Apró szemeinek élénk tekintetével felnézett a táblára, majd újra vissza ránk: „Talán el sem hiszik, amit mondok.” Egy hosszú pillanatig még mélyen a szemünkbe nézett, aztán sarkon fordult, a hosszan elnyúló, lapos tetejű épülethez ballagott és belépett az egymás mellett sorakozó ajtók egyikén.

Mi pedig ott maradtunk volna becsapottan és alig beavatottan, a vászonról a mozi sötét csendjébe süvöltő szélben, ha a kövér nem biccent felénk, hogy kövessük őt.

De biccentett.

A szoba, ahová beléptünk személytelen volt, gondosan berendezett, mint a szállodai szobák általában. A kövér férfi elégedetten és némi megnyugvással nézett a szoba tárgyaira. A hangja is megkönnyebbülten csengett, amint magyarázón ismét hozzánk fordult: „Ma már újra olyan minden, mint azelőtt volt. Szinte semmi sem emlékeztet arra az éjszakára, amikor a vendég megérkezett.” Nem folytatta. Elkomoruló tekintettel lehajolt, hogy felemeljen egy faliképet a földről, amely a magányosan meredező szög tanúsága szerint talán nem is oly rég még a szoba falát díszítette. Kicsiny madár rajza volt a képen. Mintha egy madarakról szóló könyv illusztrációs táblái közül emelte volna ki valaki, hogy bekeretezve a falba vert szögre akassza. A kövér férfi bosszús fejcsóválás kíséretében a helyére tette a képet, majd a fürdőszoba nyitott ajtaján át belépett a nem túlságosan tágas helyiségbe. A fehér csempékkel borított falak és a padlózat tisztaságát az illesztések könyörtelen négyzetrácsa parcellázta. „A fürdőszoba” – mondta a férfi titokzatos hangsúllyal, mintha nem is egyszerű, hétköznapi rendeltetésű szobácskában állt volna, hanem a pokol és a rémségek kapujában. „Nem lehetett könnyű újra rendbe tenni. Aznap itt mindent vér borított. A padlót, a kádat, a falakat is. Mindenütt vér. Rengeteg vér. Szinte nem is gondolnánk, ha nem láttuk volna.” Ott állt a kövér a ragyogóan fehér fürdőszoba közepén, fekete ruhája idegesítő foltként sötétlett a makulátlan rendben. Húsosan gömbölyödő ujjaival még végigsimított a nylon zuhanyozófüggöny ráncain, majd elfordult tőlünk és kilépett a szobából, ki a hosszú, lapos tetejű építmény elé, ki a süvöltő szélbe.

És még nem volt vége.

Mi követtük őt – már intenie sem kellett -, követtük őt fel, a kis dombon tornyosuló házba, amelynek ablakaiból „ma senki sem figyelt bennünket, nem úgy, mint aznap, azon a napon, akkor, amikor...”

Beléptünk a ház üvegezett ajtaján. Meredek lépcső futott fel előttünk az emeletre. A házban tisztaság volt, nyugalom és csend, amit kövér kísérőnk nem késlekedett a hangjával megtörni: „A lépcsőt, akárcsak a fürdőszobát a lenti házban, a rászáradt vér szennyezte még néhány napja is.” A moccanatlan csend más tartalmat nyert a fenyegetést rejtő komor mondatot követően. Ijesztő zajnak, nyöszörgő kiáltásnak tűnt a férfi minden lépte a falépcső reccsenő fokain, amint fölfelé haladt, az emeletre.

„Semmi sem tűnt ilyen nyugalmasnak akkor, mint ahogyan ma láthatjuk” – mondta még mielőtt benyitott volna abba a rettenetesen szűk, sötét és rendetlen szobába, amelynek áporodott levegője megcsapott bennünket is, akik ott ültünk 1971 októberének egy késő délutánján a mozi remegőn sűrűsödő csendjében és sötétjében. „A gyerekszoba” – mondta kísérőnk halkan, a már jól ismert, titokzatosan sokat ígérő, de semmit el nem áruló arckifejezéssel, és már be is csukódott az ajtó kíváncsi, kutató pillantásunk előtt.

Egy tágas háló következett.

Csend volt, rend, túlságosan is nagy. A délutáni nap hosszú fénypászmát vetett a szoba padlójára. Reccsenve tárult fel egy szekrény ajtaja. Odabent szabályosan sorakoztak az öreges ruhák, egy öregasszony blúzai, kosztümjei. „Mintha még szükség lenne rájuk” – mondta a férfi, ám a ruhák nem kötötték le különösebben a figyelmét. Annál inkább a régi, széles családi ágy, amelynek egyik oldalán a kopott hímzésű ágyterítő mélyen benyomódott. „Az ágy még most is őrzi a test lenyomatát.” Miközben ezt mondta, a férfi mélyen az ágyterítő fölé hajolt, mintha annak kusza ábráiból kívánta volna kiolvasni mindazon titkokat, melyek létezésébe oly gondosan beavatott minket, anélkül, hogy bármi magyarázattal szolgált volna.

Végül újra ránk pillantott.

Talán mégis megtudunk valamit – remélhettük egy futó pillanatig.

De nem.

A kövér, fekete öltönyös férfi elfordulva tőlünk, az ablakhoz lépett és kinézett az alkonyati napsütésbe. „Magam sem hinném, ha nem láttam volna” – mormogta aztán, mielőtt végképp magunkra hagyott volna bennünket a gyorsan leszálló alkonyatban, ott, abban az idegen csendben, abban az idegen házban.

Sötét felhők futottak az égen. A szél vadul rázta a táblát az elhagyatott országút mellett, és már az eső is jócskán megeredt, mire a foghíjas lámpasor megvilágította a sötét, derékszögbe hajló betűket: BATES MOTEL.

 

*

 

Egy gyorsan hírhedtté vált film előzetese volt ez a néhány perc, ez a csöndes beszéd. Egy filmé, amely az idő tájt ismeretlen rettegés és félelem szelét sodorta a filmvilág nézőktől zsúfolt útjain.

Egy előzetes, amely csak annyit közölt velünk aznap: „Majd. Majd lesz valami...” Vagy éppen ellenkezőleg?!

Az előzetes arról szólt: „Valami már történt.”

De nem volt csinnadratta. Nem volt hőzöngés. Sem díjeső, sem az „évezred csodája”. Csak egy ember, aki pontosan tudta, hogy az izgat igazán, amit nem ismerek, attól a titoktól félek, attól rettegek, ami nesztelen és észrevétlen lopódzik mögém, az ismeretlen valamitől, aminek az arcát még a napfény is csak elrejteni képes.

Ott volt tehát ez a férfi aznap, 1971 októberének egy késő délutánján, ott a vásznon, egy vidéki város mozitermének homályosan és ragyogón remegő fényében, aki, miközben csendesen elbeszélgetett velünk, talán még azt is pontosan tudta, hogy mi, akkori gimnazisták, szigorúan 18 éven aluliak, miféle trükkökkel és ravasz álcázással igyekszünk majd idősebbnek mutatni magunkat egy hét múlva, a bemutató napján, hogy ott lehessünk mi is, a zsibongó nézőtér körül vérszomjas ragadozóként járkáló jegyszedőket becsapva, és láthassuk, mi is történt azon a bizonyos napon, akkor... akkor, amikor...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/08 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4542