KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/február
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lancester és Volonté
• Perjés Géza: Nyilatkozat
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: Krém torta nélkül A magyar film és a közönség
• Gothár Péter: Részleg-részletek Nem vagyunk divatban
• Bérczes László: Nem más Beszélgetés Elek Judittal
• Janisch Attila: „A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék” Beszélgetés Szász Jánossal
1895–1995
• Kelecsényi László: [Krúdy tárcájáról]
• Krúdy Gyula: A fény hőse Pesti levelek

• Király Jenő: Frankenstein és Faust Frankenstein-tanulmányok (1.)
• Reményi József Tamás: Cseresznyéskert, 1936 Csalóka napfény
• Dániel Ferenc: Dosztojevszkij-mutatvány Innokentyij Szmoktunovszkij
KRITIKA
• Fábry Sándor: Zúg a Volga Vigyázz a kendődre, Tatjána!
• Forgách András: Kamu A pestis
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Függőkertek
• Glauziusz Tamás: Mina Tannenbaum
• Nagy Gergely: Végsebesség
• Takács Ferenc: Négy esküvő és egy temetés
• Mockler János: Hegylakó 3.
• Asbóth Emil: Junior

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Vigyázz a kendődre, Tatjána!

Zúg a Volga

Fábry Sándor

Az Odera-Neissén átívelő trapézgátyók, tupírok, pakombartok, fekete cipőkrémmel tuningolt szemhajak. Kelet–nyugati szerelmesfilm Aki Kaurismäkitől.

Válságban van az a filmművészet, amely tehetségtelen. A világ élvonalába képes lendíteni egy eladdig nem létezett nemzeti filmgyártást akár egyetlen átütő tehetség is, ha akad ilyen. A finneknek akadt.

Számomra Fassbinder és Jarmusch után – hosszú szünettel – Kaurismäki a következő állomás. Nincs benne semmi szenvelgés, semmi manír, semmi köldöknézés, ugyanakkor filmjei minden kockáján átüt szeretetteljes egyénisége.

Egy-két éve lehetett, hogy a Szindbád moziban bemutatták filmjeit. Ő közvetlenül a röptérről érkezett, nomen est omen, alaposan bekukorétva. Mialatt szólt néhány szót a tiszteletére megjelent nagyérdeműhöz, vodkáskupicát egyensúlyozott jobb keze fején. Nagyjából csak annyit mondott, hogy szevasztok, éljenek a csajok, puszi. Üdítően hatott. Nem kellett újabb homlokráncoló, füstkarikát eregető vallomást végighallgatnom, amely a film helyett próbál helytállni. Kaurismäkinek nem kell dumálnia. Megteszik azt helyette a filmjei.

Mint most ez az alig több mint fél film, ez a forgalmazhatatlan idejű, tán épp ezért kerek kis történet.

Ha a dolog fazonját nézem, olyan, mintha egy csehszlovák partizánmozit, egy orosz szerelmesfilmet mixelt volna össze valaki némi Jarmusch köpenyéből kibújt jenki szósszal, hozzátéve a vodkába dermedt finn mélaságot, a bumfordi humort. A kellékek zavarbaejtően összeválogatottak, az első pillanatban abban sem lehetünk biztosak, valóban Finnországban vagyunk. Hisz hőseink, Reino és Valto, egy fekete Volga-kombin hasítanak krosszkauntri. Innét nehéz volna eldönteni, campes rendezői fogásról van-e szó, vagy amit látunk, maga a történelmi hitel, akár az Angliában egykor forgalmazott Moszkvicsok. Nagy valószínűséggel is-is.

Kontrasztosra hívott, látványos-agitatívra komponált húsos külsőket látunk. A nyitóképben motorok húznak, akár egy cseh filmben volnánk, a csajok oldalt ülnek a hátsó ülésen, mint a lovarnők a múlt században, a pamatbajszú mocisokon biliszerű, egységesen archív bukósisakok.

És megdobban a szív! Hát ott is? Ők is? Nekik is? Érik bennünk a bizonyosság: a hatvanas évek Nyugatot s Keletet összekötő, sőt áthidaló generálromantikájában igenis volt valami fölemelő. Hogy a Volga tulajdonképpen milyen jó dizájn! (Persze, mert még nem irtották ki az összes szakembert, egyfelől, amit meg lehetett – lásd Zil –, lekoppintották hozzá az amcsiktól, másfelől!) De mégis! Még komolyan ki lehetett mondani azt a mondatot, hogy „Az ilyen dolgok szilárdítják meg a két nép közötti barátságot.” Milyen szép!

Az Odera-Neissén átívelő trapézgátyók, tupírok, spiccelt pakombartok, zsabós ingek, fekete cipőkrémmel tuningolt szemhajak, a pillanatot szinte nyomban szuvenírré nemesítő kis boxgépek – például Szmena –, a csehszlovák merülőforralóval rokonságot mutató, a filmben látható 12 voltos útikávéfőző, a kislemezeket nyelő autós lemezjátszó, a háromszögre kötött bőrnyakkendő, a rokkerdzseki, a ráköpéssel fényesített ködvágó cipő – nem folytatom. A nagy apokalipszis után látszólag egyet szusszanó, paranoiás őrültek által átjárhatatlanul megosztottnak gondolt kétpólusú világ mégsem bírt oly izoláltan kettészakadni, ahogyan ezt kifundálói reményellették. A bubifrizurának nem lehetett megálljt parancsolni. A berlini fal alatt átszivárgott sok minden, ami a divatot és a tárgyi világot illeti. Bármenyyire is ordítóak a különbségek, a kép valamennyire mégis egységessé teszi. És ehhez a tárgyi világhoz a mi faros Ikaruszunk és Pacsirta rádiónk is még/már odatartozik.

Talán csak a Kopár szigetben beszélgetnek olyan keveset, mint ebben a filmben. Elhangzik vagy másfél száz mondat. E nyelvi leszegényítettség olykor iszonyatos erejű. Itt a két finn krapek az alulkommunikáltabb. Ők egymással se igen tudnak dumálni, vagy ha a pia hatására meg is indul olykor Reino nyelve, derült égből villámcsapásként zúdít valami oda nem illő történetet a még nála is szótlanabb Valtóra.

Valto a mamájával él, amolyan ödipuszi-pubi, aki csak úgy tud megszabadulni a muttertől, hogyha bezárja a spájzba. Amúgy varr, varrogat, felkarján tűpárna, de nem buzeráns. Csak szerencsétlen. Haverja, Reino autószerelő és rokker. Miután megjavította – nem kis pénzért – a haver Volgáját, belövi a sérót, mint az isteni Elvis, és portyára indulnak.

Míg föl nem csípi őket két orosz bige. A régi szláv szabály szerint – ja kvam pisu – a csajok lépnek, megkérik a két macskajancsit, vigyék el őket a kikötőbe, mert lekésik a tallinni kompot.

Szó sem esik közöttük, de ez nem a nyelvi akadály miatt van így. Itt belső bajok vannak. A csajok kommunikatívak lennének. Ők a haladóbbak, hogy stíilusban maradjak, a tisztábbak, a romlatlanabbak. De a kávéfixált mamakedvencével és a brillantinba fagyott műrokkerrel nem könnyű zöld ágra vergődni. Vele lenne ugyan egy kultúrkörbéli érintkezési pont, nevezetesen a vodka. De amennyit cumizik az a bőrdzsekis Mézes Maci, az már egy sokat látott orosz nőnek is sok lehet. De nem az. Tatjána egyszer csak Reino vállára hajtja a fejét.

Miközben Kaurismäki mindent tud a korszakról és annak akár keleti, akár nyugati filmjeiről, ezt az egész katyvaszt úgy szűri át a saját tehetségén – például a színészi játék enyhe túlrajzolásával –, hogy nemcsak énképére formált, de igencsak elemelt, egyszerre lebegő és földönjáró matériát szervez. Nem veszi túl komolyan önmagát, gyakorta diszkréten idézőjelez, ezáltal furcsa módon komolyabb és hitelesebb lesz, mint számos vérben, verejtékben és interjúban fogant önmegvalósítás.

A finnek országuknak több mint felét adták szabadságukért. Trianoni méretű áldozatot hoztak, hogy lecsillapítsák az orosz medvét. A nagy testvérhez való viszonyuk legalább oly speciális hát, hogy finom legyek, mint a mienk. A film mégis, vagy éppen ezért, elegánsan kerüli el a mifelénk például az endékás csajoknak kijáró primitív szembeállítást, a durva leegyszerűsítést, a gyarmatosítónak dukáló jus murmurandis cikizést. Sőt! Az egész feldolgozás azt sugallja, hogy – kivált a mából nézve – mennyire egy volt az a világ, persze, létezett akkor is politika, benne Hruscsov és Kennedy találkozója, atomcsend-egyezmény meg Disznó-öböl. De az élet iskoláskönyvekben megjelenő, előbb politikának, majd történelemnek nevezett fölszínes rémálma mögött ott lüktet a magánszféra, a maga hihetetlen élniakarásával. (Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy az emberek képesek végigélni a legócskább diktatúrákat is.) És ettől fogva, hogy meg tudsz-e forgatni az össztáncon egy tallinni csajt, többé nem politikai, de igencsak nembéli kérdés.

Amint egyre kevesebbet tudunk ennen létünkről, mind nyilvánvalóbb, hogy annak valódi tartalmát igenis azok az apró, semmiségnek látszó élettények adják, hogy föl mertük-e kérni Bíró Klárit az ötórai teán.

Ehhez képest az egész Európa-mars az aranycsillagos kék lobogójával igencsak bliktri. Nekem legalábbis.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/02 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=416