KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/február
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Lancester és Volonté
• Perjés Géza: Nyilatkozat
MAGYAR FILM
• Kovács András Bálint: Krém torta nélkül A magyar film és a közönség
• Gothár Péter: Részleg-részletek Nem vagyunk divatban
• Bérczes László: Nem más Beszélgetés Elek Judittal
• Janisch Attila: „A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék” Beszélgetés Szász Jánossal
1895–1995
• Kelecsényi László: [Krúdy tárcájáról]
• Krúdy Gyula: A fény hőse Pesti levelek

• Király Jenő: Frankenstein és Faust Frankenstein-tanulmányok (1.)
• Reményi József Tamás: Cseresznyéskert, 1936 Csalóka napfény
• Dániel Ferenc: Dosztojevszkij-mutatvány Innokentyij Szmoktunovszkij
KRITIKA
• Fábry Sándor: Zúg a Volga Vigyázz a kendődre, Tatjána!
• Forgách András: Kamu A pestis
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Függőkertek
• Glauziusz Tamás: Mina Tannenbaum
• Nagy Gergely: Végsebesség
• Takács Ferenc: Négy esküvő és egy temetés
• Mockler János: Hegylakó 3.
• Asbóth Emil: Junior

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés Szász Jánossal

„A Föld se volt más, mint egy fölborult fazék”

Janisch Attila

Félix-díjat nyert Szász János Woyzeck című filmjével. A rendező-barát a „belső körről”, a kívülrekedtekről, a fiatalok 1990-as lázadásáról és Büchner drámájának aktualitásáról kérdezte.

„Mit tátjátok a szátokat? Bámuljátok önmagatokat.”

(Georg Büchner)

 

– A fiatal vagy pályakezdő filmesek körében időről-időre nagyon hangsúlyosan felvetődik az érték és a lehetőség objektivitásának kérdése. Sokan közülük úgy érzik, ennek hiánya a problémák fő forrása, és hogy az őket is érintő döntésekben nem az érték áll szemben az értéktelenséggel, hanem vannak bizonyos preferált filmek, preferált értékek, amelyek preferált életpályákhoz kötődnek. Létezik az úgynevezett „belső kör”, amelyen kívül ínséges idők várnak a kívülrekedtekre.

– Most azt várod, panaszkodjam? Nem akarok panaszkodni, mert most, ebben a helyzetben ízléstelen lenne.

– Pedig a te szavad most éppen nagyobb hangsúlyt kapna, hiszen nem lehetne azt mondani, hogy a sikertelenség, a kudarc beszél belőled, amelynek okait megpróbálnád áthárítani másokra.

– Lehet. De én nem azért nem akarok panaszkodni, mert nincs okom a panaszra, hanem mert volt egy pillanat, amikor elhatároztam, soha a közügyekről nem fogok beszélni. És akkor még sehol sem volt ez a siker.

– Az 1990-es lázadásra gondolsz?

– Igen. Volt az a filmszemle, néhány évvel ezelőtt, amikor összeálltunk néhányan, akik változásokat akartunk. Aztán volt akkor egy tévényilatkozat, amelyben én is részt vettem, és megégettem magam, mert hülye voltam, és mondtam a vélt igazságainkat, amelyekben sok abszolút igazság is volt.

– És a vélt vagy valódi igazságokról nem kell beszélni?

– De biztos lehet, és ki is kell mondani ezeket.

– Abban a lázadásban a generációs szembenállás látszott a fő kérdésnek és az, hogy a fiatalok úgy érezték, nincs számukra lehetőség, nincs előttük pálya...

– Mondtuk ezt mi, azok a fiatalok, akik egyébként éppen filmmel voltunk kint azon a szemlén.

– Nagy robbanás volt az a pillanat, de ahogy távolodtunk a detonáció epicentrumától, egyre veszített a jelentőségéből, szinte percről-percre, míg mára csaknem elenyészett.

– Én hittem abban a lázadásban. Azt hittem akkor én is, hogy ez generációs kérdés, de most azt gondolom, ez nem igaz. Mindenki más, másmilyen. És emberek szeretik vagy nem szeretik egymást. Akkor – az eset eredményeként – megalakult egy szervezet, és én is ott voltam a közepén, mert lázadó voltam én is, és olyan jó volt lázadni, de aztán rájöttem, hogy a többiektől – tisztelet a kivételnek – szakadékok választanak el. Azt éreztem, hogy itt mindenki a maga útját egyengeti, mindenkinél ott van a lapát, és ássa az alagutat, ami teljesen rendben is van, de azt már nagyon nem szerettem, hogy ezzel a lapáttal közben jól fejbecsapja a többit, hogy azok ne tudjanak ásni. Én azt szeretném, hogy mindenkinél legyen egy lapát, de azt ne fordítsuk egymás ellen. És azt gondolom, hogy ez az egész nem generációs, hanem emberi probléma, ami nem csak ebben a szakmában van így, bár mi szeretjük gőgösen azt gondolni, hogy ami velünk történik, az legyen jó vagy rossz, csak erre a szakmára, a miénkre érvényes.

– Most annak nyomán, amit elmondtál, sokan gondolhatják: a nagy sikert követően te is átkerültél a másik oldalra. Vagy mindig is ott voltál.

– Remélem nem így lesz, és azt is remélem, hogy nem vagyok egyik oldalon sem.

– Egyszóval ha nem ezek az igazi problémák, akkor hol és mik lehetnek azok? Mert vannak, ezt senki sem tagadja.

– Hogy mit csináljon az ember – az az igazi kérdés. A film maga. Tehát hogy azért csinálunk-e filmeket, hogy filmezzünk, és közben el-elfeledkezünk arról, hogy végül is azért születtünk erre a világra, főképpen itt, hogy felelősséggel filmezzünk, és megpróbáljunk valamit elmondani komolyan. Mert az is van ám, hogy nagyon sok ember nem tudja, miről kéne filmet csinálni, vagy azt gondolja és el is hiteti magával: igen, ez fontos. Tehát alapvetően a filmekkel van a probléma, amik készülnek. Ugyanúgy, ahogy a Woyzeckkel is rengeteg probléma van. És én ezt mindig el is mondom, mert nem hülyültem meg, és nem gondolom azt, hogy a film már tökéletes, most, hogy megnyertem ezt a Félixet. De a világ ezt akarja elhitetni velem. Érted? És erre nagyon vigyázni kell.

– Mi a baj a Woyzeckkel?

– Az alapvető az adaptáció problémája. Egy olyan igazi klasszikusról, mint a Büchner-darab, az ember azt gondolja, nem szabad úgy hozzányúlni, mint egy tavaszi kabáthoz: ha kifordítom, akkor nyári kabát lesz belőle vagy őszi. Vagyis nem használhatom azzal az öncéllal, hogy magamat fejezzem ki, hanem elsősorban a darabot kell érvényre juttatnom, hogy az valamit megmutasson abból, ahogyan most élünk.

– Ez igaz. De te egy döntő elemet mégis megváltoztattál a drámához képest, más korba emelve át az eseményeket.

– Igen, és bár törekedtem arra, hogy ez a kor nagyon konkrét, meghatározott legyen – szemben a Szédülés megfoghatatlan és kortalan lebegésével –, mégis, amikor az orvosi vagon megjelenik a filmben, az maga a teljes absztrakció.

– De hiszen már ezt megelőzően is alkalmazol nem odaillő elemeket, elég ha csak a ma használaton kívüli sínautóra gondolunk.

– Ez csak arra szolgál, hogy egy kicsit elbizonytalanítsa a nézőt. Ám az orvosi kocsi olyan absztrakció, amely most az eredeti mű megerőszakolásának látszik. Az egész borsóetetés is ilyen kétséges dologgá vált a szememben, mivel ez a fajta kísérletezés, amit az orvos művel, elfogadott volt Büchner idejében, de nem az, legalábbis nem így ma, nálunk. Mégis, amikor a forgatókönyvet írtam, nagyon beleszerettem ebbe az ötletbe, és arra gondoltam: mi lenne, ha... Arról nem is beszélve, hogy az egész orvos-vonal kihagyhatatlan a műből. Fel kellett volna ismernem, hogy bizonyos változtatás a változások egész láncolatát indítja el, és így, éppen az eredeti nagy egészhez való hűség érdekében, más részletekben is lehetek bátran hűtlenebb.

– Én is úgy érzem, épp az orvos figurájához való ragaszkodó hűségedben gyökereznek a legnagyobb változások az értelmezés szintjén is. Mintha a te megközelítésedben, talán épp az említettekből fakadóan, őrültebb lenne a világ. Hiszen mást jelent egy nyugodt, békés kisváros – az eredeti mű háttereként –, és mást jelentenek a szennyes, durva, fertőzött felületek, éles nyiladékok, amelyek sötéten ásítva nyílnak meg a te Woyzecked körül ebben a rendezőpályaudvarnak álcázott apokalipszisben. És más formát, más hangsúlyt kapnak e megváltozott háttér előtt azok az atrocitások is, amelyek ezt a koszlott viharkabátos, gyűrött aktatáskás Woyzecket érik. Ha durván akarok fogalmazni: számomra kevésbé fenyegető a te őrültnek tűnő orvosodból áradó kegyetlenség és cinizmus, mint abban a foglalatban, ahol személyének és cselekedeteinek harminc, negyven százalékát nem kell absztrakcióként kezelnem.

– Tévedsz, ha azt gondolod, hogy a világ ott rendben volna.

– A világ ott is deformált, de az abnormitás rejtve marad, és az fenyegetőbb. A hang, amelyet Woyzeck hall, ott is a világ felől érkezik, csak a világ nem vesz tudomást arról, hogy az a hang az ő hangja. Itt viszont mindenki számára hallható. Így minden egyes pillanattal a te Woyzecked normálisabbá válik.

– Éppen ezt akartam. Én úgy láttam, hogy Büchnernél és a Herzog filmadaptációjában is nagyon erősen őrült ez az ember. Nekem pedig az volt az érzésem, hogy nem őrült, hanem hihetetlenül érzékeny, de nem csak saját magára, hanem empatikusan arra a néhány emberre, akik között ott van a kapitány is. Azt akartam, hogy valahol mélyen a kapitány is benne legyen ebben a háromszögben, amely nem szerelmi háromszög, hanem egy gyilkos háromszög. És Woyzeck az, aki hiperérzékeny arra, mi bántja ezeket az embereket. Szereti őket. Ezért nem bűnös, még ha gyilkol is. Ez volt a legfontosabb gondolat számomra, fontosabb, mint a féltékenység drámája.

– Úgy érzed, ez túlhangsúlyos motívum Büchnernél?

– Igen, nagyon erősen dominál ott a féltékenység.

– Lehet, bár én mégis azt gondolom, a darabban mindezek a motívumok csak arra szolgálnak, hogy elfedjék a nyilvánvalót. Van egy konkrét, jól értelmezhető szituáció, és van mögötte valami más, ami sokkal őrjítőbb. Ez az, ami irányít bennünket, még akkor is, ha az első réteg felszínét jobban érzékeljük.

– Azt gondolod, ez hűtlen adaptáció.

– Azt gondolom, te megváltoztattad az alappontot, és attól kezdve semmi sem működhet ugyanúgy.

– De működik. Csak a világ elmozdult kétszáz év alatt, vagy akkor is ilyen volt, csak mivel mi most élünk, azt érezzük, egyre rosszabb lesz, ahogy telik az idő. És a filmben nagyon erősen – lehet, hogy a számodra túl erősen, de nekem éppen fűszeresen – van feltálalva ez a világ.

– Az is jelentős változtatás, hogy a te történeted a gyilkosság pillanatával, ha nem is véget ér, de mozdulatlanná dermed. Nem így a drámában, ahol Woyzeck visszatér a városba, majd onnan, talán az emberek elől – vagy csak tőlük el, „csak innen el” – visszamenekül a tóhoz, a gyilkosság helyszínére, hogy megpróbálja a sötét hullámokba rejteni a kést, és lemosni magáról a vért, mígnem végül ő maga is elrejtőzik örökre a mindent befogadó víztükör alá.

– Számomra az volt a legfontosabb, hogy ez örök szerelem Mari és Woyzeck között. Ő nem fogja otthagyni ezt a testet. Marit. Hiszen Woyzeck, ha úgy tetszik, szeretetből, de semmiképpen sem gyűlöletből öl. A gyilkosság nem őrült tett. Inkább megmentő gesztusként kiszabadítja a kapitányt is és Marit is abból a fojtó ürességből, amelyben élnek. Itt Woyzeck nem fogja Marit otthagyni már egy pillanatra sem. Örökre ottmaradnak ebben a végső ölelésben, amíg világ a világ. Nem véletlenül ér véget a film a hajnallal.

– Ezt a gondolatot erősíti, hogy a Purcell-zenét használod a film elején és a végén is.

– Ez a zene Woyzeck útja, amely sehonnan sehová vezet. A bódé és a tópart között...

„Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény gyerek, nem volt annak se apja, se anyja, mind meghaltak, nem volt annak senkije a világon. Mind meghaltak, ő meg útnak indult, s kereste őket éjjel-nappal. És mert a földön egy árva lelket sem talált többé, hát föl akart menni az égbe, s a Hold olyan barátságosan pislogott le rá. És ahogy végre odaért a Holdhoz, hát látja, tisztára reves fa az egész. S akkor továbbment a Naphoz, s ahogy odaér, látja, hogy nem más, csak egy elhervadt napraforgóvirág. Aztán ahogy a csillagokhoz ért, csupa arany legyecske volt, oda voltak tűzdelve, mintha tövisszúró gébics tűzdelte volna őket a kökénybokorra. És amikor újra vissza akart menni a Földre, a Föld se volt más, mint egy fölborult fazék. Akkor aztán igazán egyes-egyedül volt, és leült, és elkezdett keservesen sírni, és még most is ott ül, és még most is egyes-egyedül van”

...A bódé és a tópart között. Ahogy az elején is ott ül a bódéjában, de akkor talán még van valami remény. Később, az út végén a semmibe foszlik az egész.

– Jobb reménytelenül utazni, mint megérkezni

– Woyzecket nem tartom bűnösnek egyáltalán. Ő talán bűnösnek tartja magát. Bezárja a Bibliát, tehát tudja, hogy bűnt fog elkövetni. A saját szabályai szerint talán abszolút bűnös, hiszen vannak szabályai, amelyeket felállít magának. De van egy pont, amikor túl kell ezeken lépnie.

– Mi ösztönzött arra, hogy újrafogalmazd a Woyzecket?

– Azt éreztem, eljött az idő, amikor újra el kell mondani a történetet. És azt gondoltam, ez nagyon esősen fog szólni erről a máról, ami itt van körülöttünk, a világról tud majd szólni, és egy emberről ebben a rohadt világban. És azokról az erőkről is, amelyek azt mondják: menj tovább, csak tovább, csak tovább, és menjél, rossz lesz, de menjél és csináljad, és ne add föl, és védjed, és segítsél és légy jó, vagy légy rossz, vagy légy gyilkos, ha a világ azt mondja is rólad, hogy gyilkos vagy, de jót teszel; csak menj tovább ezen az úton, csak menjél, amíg el nem érsz ezen az úton ugyanoda, ahonnan elindultál. Nagyon pontosan el akartam mondani azt a mesét, amely ott van a film elején. Hogy a hitek, a remények miként süllyednek el ezen az úton, amely a totális reménytelenség felé vezet.

Persze én nem abban hiszek, hogy úgy létezik a szerelem, hogy az embernek le kell kaszabolnia a legközelebbi hozzátartozóját azért, hogy együtt maradhassanak. De a szerelem létezik ebben a filmben és mozgat. És van egy alapvető nagy szeretet Woyzeckben, az emberben. És ezek örök emberi értékek, amelyekről beszélni kell.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/02 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=421