KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/június
KRÓNIKA
• N. N.: Pályázatunk eredménye
• N. N.: Magyar Mozgókép Alapítvány

• Márton László: Kései melankólia Jarman
TELEVÍZÓ
• Sipos Júlia: A forradalom elmúlt Fekete Doboz
• Wisinger István: Az amerikai közszolgálati televízióról Hír... hír... hír...
• N. N.: Mi az, hogy CPB?

• Bikácsy Gergely: Fallosz és arany ősz Eizenstein rajzai elé
• Körner Éva: A vonal dramatikája
MAGYAR MŰHELY
• Zsugán István: Filmművészetről pedig szó se essék Beszélgetés Ragályi Elemérrel
• N. N.: Ragályi Elemér operatőr filmjei
KRITIKA
• György Péter: Macho-Magyarország Melodráma (Szabadság, szerelem)
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Rose Hill asszonya
• Zsenits Györgyi: Farkasokkal táncoló
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Táncőrület
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Mindörökké
• Tamás Amaryllis: Ollókezű Edward
• Gáti Péter: Jobb ma egy zsaru, mint holnap egy másik
• Bikácsy Gergely: A márki
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Mi, a fehér helikopter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Eizenstein rajzai elé

Fallosz és arany ősz

Bikácsy Gergely

Ezeket a rajzokat mindeddig soha és sehol nem publikálták, nem jelentek meg sem könyvben, sem kiállítótermek falán, először a Műcsarnok Dorottya utcai kiállítótermében voltak láthatók.

 

Nem szabad megismernünk az alkotók életrajzát. Ha mégis ismerjük, el kell felednünk, mert műveikhez csak így kerülhetünk közel. Egyre inkább e paradoxon híve vagyok, egyre kevésbé érdekel, milyen körülmények között, milyen megrendelésre, s milyen kínok vagy örömök között született a mű. Belépek egy üres kiállítóterembe, zsúfolt színházba, vagy várom, hogy megvilágosodjék a filmvászon: ami előtte volt, arról nem szabad értesülnöm.

Mégis, mégis... Nagyon súlyos, és nagyon nagy kivételek vannak, s meg kell hajolnunk e kivételek előtt; zordan tiszta, és csak a műalkotást elismerő szemléletünkről ilyenkor le kell mondanunk. Eizenstein életműve előtt, vagy e nagy életmű bármely töredéke, sőt forgácsa előtt állva semmiről sem szabad megfeledkeznünk.

A Gulag egyik rabszolgatelepén két fogoly beszélget:

„Hát nem zseniális film a Rettegett Iván?(...)”

„A legaljasabb politikai eszme – az egyszemélyi zsarnokság igazolása. Az orosz értelmiség három nemzedékének emlékét gyalázza meg!”

„Azt hiszi, hogy más felfogásban engedélyezték volna?”

„Ahá, engedélyezték volna?! Akkor ne beszéljen itt lángészről. Mondja azt, hogy talpnyaló, hogy mint a kutya engedelmeskedett gazdája parancsának. A lángész nem alkalmazza művét a zsarnokok szájaízéhez.”

 

*

 

Az Ivan Gyenyiszovics egy napjából idéztük. Imponáló és kérlelhetetlen erkölcsi szigor, ráadásul valószínűleg igaza van, cáfolhatatlan és megsemmisítő. Igen, Eizenstein legnagyobb filmjeiben meghamisította a történelmet. A Patyomkin lázadása nem egészen úgy történt, ahogyan ő ábrázolta. Kornyej Csukovszkij, a kor nagyszerű és élesszemű tanúja írja emlékezéseiben, hogy Odessza kikötőjét csőcselék lepte el, élelmiszerraktárát gyújtogattak és fosztogattak, s az első puskalövésekre gyerekeket letaposva menekültek... A Téli Palota valóságos ostromakor egy vagy két halott volt csupán, a palotát alig védték. Eizenstein Október című filmjében, melynek híres képsora később megtévesztő módon dokumentumfilmekbe kopírozódott, iszonyú csata zajlik, tíz- vagy százezrek rohamozzák dübörögve a palotát... Rettegett Iván visszataszító zsarnokhóhér volt, az orosz történelem Sztálinig legvisszataszítóbb alakja, Eizenstein filmjének első részében, sőt a betiltott második rész harmadában-felében is nagyszabású, könyörtelen, de igazságos vezér.

S itt abba is kell hagynunk. Színházban, moziban és kiállítóteremben mégsem történészek vagyunk, nem is művészet-szociológusok vagyunk, hanem nézők. Mégis mindent el kell felednünk, amit tudunk, s újszülöttként tágra kell nyitni a szemünket.

Ezeket a rajzokat mindeddig soha és sehol nem publikálták, nem jelentek meg se könyvben, se kiállítótermek falán. Legtöbbjük 1942 és 44 között készült Alma-Atában, ahol a rendező a Rettegett Ivánt forgatta. Egy részük jól felismerhetően a film anyagához kötődik, jelmeztervek, vagy a jelmeztervek sajátos értelmezései, tovább-kanyarításai, a film figuráinak hol vidáman játékos, hol gyilkosán ironikus vázlatai. Ezekben – bár semmiképpen sem egy filmkritikus feladata és képessége megítélni őket – legkönnyebben s leghatározottabban felismerhetőek Eizenstein leginkább az expresszionizmus szelleméhez, talán stílusához is kapcsolódó vonásai, melyek korai filmjeit is, a Sztrájkot vagy a Patyomkint is oly mélyen átszínezték. Más részüknek alig, vagy semmi közük nincs a Rettegett Ivánhoz, sőt, csak találgathatjuk, ha érdemes, mi ihlette őket; valódi esemény, létező figura, illusztrációs szándék, szeszély?

Ide sorolnám a Windsori kastély gyűjtőcímmel ellátható anyagot is, bár Mark Kusnirovics e rajzokról írt tanulmányából tudjuk, hogy a film le nem forgatott, csak forgatókönyvben szereplő, vagy kivágott képsoraira utalnak. S itt, e gyűjtemény legérdekesebb részénél, e Windsori kastélynál akár el is búcsúzhatunk a filmtől, a Rettegett Ivántól, innen kezdve csak a rajzok az érdekesek, melyek itt függenek a fehér falon.

Erotikus rajzokat látunk. E kiállítással egyidőben zajlik egy Cocteau-életműsorozat a Filmmúzeumban, s Cocteau rajzainak visszatérő témája is a halál és az erotika volt, Thanatosz és Erosz, e két összenőtt sziámi ikertestvér. Most Eizenstein néhány rajzán egy-két vonás, valamely görögös szépségű ifjú és a háttérben talán görög oszlopok meglepően hasonlítanak a klasszicizmus és a romantikusán átértelmezett sajátos cocteau-i romantika között vándorló, bukfencező francia költő és filmrendező rajzaira. Ezek a hasonlóságok, ha vannak is, röpkék, feledhetők, az orosz művész grafikáira kevéssé jellemzőek.

Maradjunk csak a Windsori kastélynál: mi ez? Paródia? Pornográf gúnyrajzok az angol királyi udvarról? A diplomácia, államközi szerződéseknél fontosabb és éjszakára vagy éjszakai titkos gondolatainkba száműzött erotika napfényre hozása? Kitárul valamely mellékajtó, felgyullad egy láthatatlan reflektor és királynők meg nagykövetek alulról-felülről szatír és nimfavigyorral hágják egymást? Mindenhez közel áll ez, csak nem klasszicizmushoz és romantikához. Eizensteinnél, saját feljegyzése szerint a vörös a harag, a düh színe. Feltűnő, hogy vigyorgó pornográfiájának mennyire a vörös szín az alapanyaga.

A magyar művészetben jelentős alkotóknál ritka vendég a pornográfia, az erotika. A filmművészetben Jancsó Miklósnál a meztelenség mindig a hatalommal, a zsarnoksággal szemben álló, le nem tiporható szabadság jelképe. Később is, például a Magánbűnökben még a viszolyogtató, dionüzoszi vagy alpári kéjelgés a diktatúra szembeköpése, farbarúgása, lehányása.

Eizensteinnél zavaróbb, nem egyértelmű az erotikus gúnyrajzok hangulata és sugallata. Arany ősz – olvassuk az egyik rajz fölött, és talán szép, de inkább förtelmes alakok párosodnak bakkecske módon. Vagy mégsem förtelmes, csak már nem hisszük el, nem hihetjük, ebben a művészi univerzumban legalábbis nem, hogy az erotika szép és felszabadító? Hiszen – s ez a legmeglepőbb – a Rettegett Iván legszörnyűbb figurája – bár a film erőlködve (persze egy zseni „erőlködésével”) – „pozitívra” akarja mázolni, a cár jobbkeze, az a bizonyos Maljutyin húzza elő égnekmeredő, rettenetes falloszát. Itt a hatalmas fallosz, s általában az erotikából fenyegető pornográfiába csúszó nemiszerv- vagy üzekedés-motívumok dehogyis a szabadság, egyértelműen a hatalom, a zsarnokság jelképei. A fallosz, itt kutya- vagy farkasfejben végződik, és a halálthozó zsarnokok győzhetetlen fegyvere, nem a felszabadulásé.

Valaki azt mondta, hogy nagy műveket csak félelem nélkül lehet alkotni. Eizenstein, de Babel és Bulgakov remekművei is az ellenkezőjét bizonyítják. Ebben az „arany őszben” nem kergethet dionüzoszi derűvel szatír nimfát, itt hóhér kerget áldozatot, sőt, s ez a legborzasztóbb, a kéjelgés is a hóhéroknak adatik meg.

Avagy csak zseniális paródiák e rajzok, s talán – mint sok jel utal rá –a forgatócsoport néhány alakját lehet felfedezni, a Rettegett Iván hőseit, vagy a görög mintát idéző figurákban, s a megfejthetetlennek látszó utalások a stáb és a forgatás anekdotává vált eseményeire vonatkoznak?

Ez sem valószínűtlen. Mégis, álljunk meg végül az egyik rajz előtt, melynek francia címe van: L’homme libre – A szabad ember. A rajz természetesen egy láncra vert férfit ábrázol. Prométeusz? Eizenstein?

A lángész végülis nem alkalmazta művét a zsarnokok szájaízéhez.

 

(A műcsarnok Dorottya utcai kiállítótermében megrendezett Eizenstein-rajzkiállítás megnyitó-szövege. A kiállítást Geréb Anna rendezte.)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/06 25-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4137