KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/november
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: John Alton 1901-1996
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Marivaux és Sarajevaux Velence
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Fém és hús David Cronenberg filmjei

• Nádori Péter: Fehér-házi-mozi Amerikai elnökfilm
• Fáber András: A boldogság profán prófétája Casanova a filmsztár
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Csejdy András: És mégis mozog a kép Sundance filmhét

• Fáber András: A magyar Casanova
MULTIMÉDIA
• Horváth Antal Balázs: Paradicsom eszképistáknak Interaktív mozi
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Idiótaképzés Égi manna
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Szalon-beszélgetések Internet
MAGYAR MŰHELY
• Kristóf B. Attila: Mohács óta számoljuk a kudarcokat Beszélgetés Simó Sándorral
• Bihari Ágnes: A derengő lenyomat Beszélgetés Sopsits Árpáddal
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Póttörténelem A vád
• Nevelős Zoltán: Indokína aljas utcái A riksás fiú
• Csejdy András: Vegyes zöldség Négy szoba
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Véres aratás
• Barna György: Ha ölni kell
• Vidovszky György: Láncreakció
• Vidovszky György: Phenomenon
• Harmat György: Bölcsek kövére
• Barotányi Zoltán: A kalandor
KÖNYV
• Nagy Eszter: Föld Ottó: Fénytörések
• Politzer Péter: Dr. Kricsfalvi Anita: A filmrendező és a producer

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai függetlenek

Sundance filmhét

És mégis mozog a kép

Csejdy András

Tizenegy független amerikai film, két független amerikai vendégfilmes – ez a neves Sundance Intézet közép-európai bemutatkozásának mérlege. A Hunnia moziban hagyományt teremtenek.

Amikor az idei Oscar-átadáson Christopher Reeve rokkantszékében kigördült a színpadra és Hollywood felelősségéről szuszogott szívhezszólóan, megértettem, hogy miért tarthat ez a rendezvény évről évre számot kultúrantropológusok érdeklődésére, hogy miért nem vesz át ott díjat Woody Allen, és miért fogalmazódott meg józan emberekben az az igény, hogy ennek a fiesztának legyen normális alternatívája.

1984-ben a – woodstocki értelemben vett – baloldali elkötelezettségéről is ismert sztár, Robert Redford összeállt barátaival és Utah állambeli magánbirtokán megalapította a Sundance Intézetet, majd egy esztendő múlva adoptálta és átprofilírozta a helyi filmfesztivált. Hosszú távra tervezett. Tudta, hogy minden magára valamit adó városban vannak mozitalálkozók, megyei filmes rendezvények és állami mozgóképhetek, és hogy felnőtt egy nemzedék, amely nem kíván részt venni a stúdiók felparcellázta és diktálta iparban: filmeznek inkább kedvtelésből, dokumentumkísérleteikkel a közszolgálati és egyetemi tévéket bombázzák, partikon gründolnak stábot az ötleteikhez, kívül maradnak a kereteken, és azzal áltatják magukat, hogy ha bejöhetett Watersnek, Cassavetesnek meg Jarmuschnak, nekik miért ne sikerülhetne. Redford rájött, ha kitartó, és intézménnyé fejleszti a Park City-beli kezdeményezést, s be tudja csatornázni a fiatalok kreatív energiáit, ha a független filmmustra mellett Intézetet hoz létre, ahol az ígéretek kiérlelhetik magukat, és sikerül bejuttatnia a köz tudatába, hogy a náluk és csak náluk látható dokumentum- és nagyjátékfilmek is Amerikát mutatják, akkor idővel lesznek olyanok, akiknek az ottani megjelenés lesz majd a mérce, a kihívás és megpróbáltatás helyét Sundance-nek fogják hívni.

Az elmúlt bő tíz év erről szólt. Az első rendezvények intimitása a múlté. A Rambós, Dick Tracys nyolcvanas évek közepén a fősodor még arra sem volt hajlandó, hogy észrevegye, kekeckednek vele, fricskázzák az orrát, ellentartanak neki. Ehhez képest az idei találkozót 9000-en látogatták, az utcákat rádiótelefonos kompetensek népesítették be, a fesztivál mérlege pedig 115 előadás és 63 premier volt. Igaz, közben Sundance-fiókaként tartják számon a Coen-fivéreket, Nunezt, Wanget és a Szex, hazugság, videóval áttörést jelentő Soderberghet, Hal Hartley-t, Todd Haynest, Linklatert, Arakit, Rodriguezt, Smith-t plusz Tarantinót. És a Sundance azóta nemzetközi forgatókönyvíró műhelyt szervez, van drámaíró tagozata, laboratóriuma, ahol rendezők, írók, operatőrök gyorstalpalnak kreatív tanárok gondos irányításával, nemsokára indul az önálló kábeltévé csatornájuk, Redfordot pedig tavaly a Time magazin a világ huszonöt legbefolyásosabb emberei közé választotta. Minden bejött neki. Ma övé a világ ötödik legnagyobb fesztiválja (Cannes, Berlin, Toronto és Montreal után). A Park Cityben díjazott mozikészítők jó eséllyel számíthatnak arra, hogy a következő naptári évük egy részét úton fogják tölteni, hónuk alatt tekercsekkel haknizzák körbe a glóbuszt, és nem jelent majd túl nagy gondot számukra producert találni a winchesterükben várakozó forgatókönyvekhez. Néhány éve a féltékeny ipar már megfigyelőket küldött a rendezvényre, most a nagy stúdiók – legfőképp a Miramax – eminensei tartják a terepen a szemlét, tehetség kerestetik, zsebükben felhatalmazás, csekkfüzetük biankó, tetemes summák fölött rendelkeznek.

És hogy mi közünk nekünk mindehhez? Szeptember 28 és október 4 között a Hunnia Moziban tartották az első magyar Sundance Filmhetet, Gazdag Gyula válogatásában.

Az amerikai független film varázsszó: kapukat nyit, tónust üt és Európában bizton számíthat sikerre. Képviselőinek pályája bármekkora ívet írt is le a befutás óta, ők egytől-egyig azzal arattak tetszést finnyás kontinensünkön, hogy radikálisan új módon beszélték el az otthonukat. Amerikán mi, büszke, gyöpös européerek órákig élcelődhetünk, mégis kénytelenül, kelletlenül, de leginkább kényszeresen bizonyítgatunk vele szemben, hozzá képest. A Godardon nevelkedett francia arisztokrata ivadék Gitannes-t szív, de betéve tudja a legfrissebb rapchartot, Wim Wenders kezdeti sikerei után elment hamutartót tisztogatni Nicholas Rayhez, az egyetlen honi kultfilm lakberendezett, hatvanas éveket idéző miliőjében pedig hamisan és torokszakadtan üvöltötte egy emeletnyi bajuszkás gimnazista, hogy You are my destiny. Amerikanisztikát tárgy- és tömegkultúrából járta ki a kontinens, divatokból, autómárkákból, számszövegekből és viseletből kupálódtak az első évesek, kiruccantak tereptanulmányra, első kézből szereztek tapasztalatot, és megtanulták szeretni az irigyelt és lesajnált odavalósiak devianciáját, ahogy szabatosan szapulják saját magukat, felmenőiket és az országukat, a helyet, ahol élnek. Önkritikájuk onnantól nem ismert határokat. A független amerikai film Európában varázsszó: az itteni fogadtatás jóval kiszámíthatóbb, mert a távolból fanyalgó, kukucskáló és szimpatizáns kontinenslakók saját ambivalens viszonyukat óhajtják viszontlátni a hurráoptimista, politgiccses, egyenszabott, világméretű amerikanizáció tucatformáit kliséihez képest.

Mit gondolnak tehát a stúdiófüggetlen szabad filmkészítők a környezetükről? Melyek azok a részletek, momentumok, figurák és történetek számukra, amelyeket annyira fontosnak tartanak, hogy mozit csináljanak belőle? Van-e közös gyökér, kimutatható-e tendencia, lehet-e általánosítani bármerre a bemutatott tizenegy film alapján?

Persze hogy nem. Annyi ház van, amennyi.

A magány az emberi létezés leglényege – ezzel a Tom Wolfe-idézettel nyitott a rendezvény az Isten magányos embere (God’s Lonely Man) című Francis von Zerneck-film mottójaként. „Minden állat éjszaka jön elő. A kurvák, a seggfejek, a zsebesek, a hímringyók, a traveszták, a füvesek, a heroinisták...” Ezeket Travis Bickle mondta, húsz éve, Scorsese Taxisofőrjének az elején. A vadklasszikus viszonyulási pont, ahonnan De Niro ered, amiképp a New York-i förtelem mutatható, ahova előszeretettel nyúl vissza a natúr erőszakot pőre valójában filmező újbrutális iskola. Zerneck nem tett hozzá sokat az eredeti forgatókönyvhöz. Az ő küldetéses terminátora félrecsúszott, fegyvermániás kokainfüggő, aki korábban rendőrakadémiára járt, de a történet kezdetekor egy pornó-videó bolt pultja mögött találjuk. Tehetetlen, sodródik, feltartóztathatatlanul történnek vele a dolgok, amelyeket ha megpróbál irányítani, minden balul sül el. Elveszíti állását, a kisujját, a maradék kapcsolatát az alja külvilággal. Amikor aztán átveri a dílere, elszakad a cérna, beleürít egy tárat, és rádöbben, hogy akkora mocsokban él, hogy neki tiszte kitakarítani a világot. Tárgyatlan dühének és missziójának nemsokára célja is lesz. Megismerkedik egy tizennégy éves lánnyal, aki strichelésből támogatja alkoholista anyját, nevelőapja négy éves kora óta zaklatja szexuálisan, sőt, pedofil partikba szervezi Christianét. Augusztus 30, huszonnyolc éves vagyok és vannak férfiak, akiknek meg kell tenni bizonyos dolgokat – ütött az óra, eljött a cselekvés ideje, a helyszín egy gyerekpornófilm-gyártó decens otthona... Vannak jelenetek, ahol a rendező direktben parafrazeálja az eredetit, sok helyen elvesz annak összetettségéből, máshol hozzátesz jellemábrázolásból. Az erőszak grafikus megjelenítésénél szörnyebb a gyereklány csevegve előadott előélete, iszonyatos, hogy az önbíráskodást nem követi megnyugvás, a kvázi-happyending pedig teljesen valószerűtlen és ironikusan idézőjelbe teszi feloldozást. Amerikáról nem tudunk meg semmi újat: Zerneck Los Angelese ugyanolyan apokaliptikus beteg és menthetetlen, mint Scorcese metropolisa, ami üzenetnek elég rettenetes.

Témájában ugyanezt a szegletet vizsgálja a kis költségvetéshez képest nagy neveket felvonultató Kis Odessza (Little Odessza). Tim Roth, Vanessa Redgrave és Maximillian Schell brooklyni, emigráns-orosz, zsidó családtörténete a tékozló fiúról hiába került be a hazai videóforgalmazásba, a folklórelemekkel támogatott sztori melodramatikus, szentimentális, és kísértetiesen emlékeztet a hollywoodi produkciókra. Hiteltelen a bérgyilkos konfliktusa becsületes apjával, a kamasz öcs feltétlen majomszeretete, az agydaganatban haldokló édesanya koncepció híján drámai sablon marad, a szürreális, borongós zárlat erőltetettnek hat.

Témájában más a Levegő nélkül (Without Air), a kiindulásként önkényesen felvett nyitófilmnél, hangulatában és tónusában mégis emlékeztet rá – indie és kilátástalan, viszont mentes a fizikai erőszaktól. Neil Abramson kitartó ember: megismerkedett egy rekedtes, Janis Joplin-reinkarnációval, éveken át nem hagyta nyugodni, mi történhetett a blues-énekesnővel, ezért a nyomába eredt, felkutatta, és az esetenként bevált független filmes recept szerint filmet forgatott köré. Ultrarealizmus született az iránytalan popfılozófiából. Lauri Crooksnak valóban piszok jó hangja van, az áldepresszív dalbetéteket elhallgatnánk CD-n, de a szenvelgő dialógusok a semmirekellő Jagger/Morrison szépségű gitáros fiúval – így fuck you meg úgy fuck you –, szerelmük lehetetlenségének ábrázolása, hogy a kábítószerfüggő főszereplőnő a sínekig sodródik, majd visszaretten, pszichológiailag és narrációtechnikailag kidolgozatlan. Viszont lent, a kietlen memphis-i klubvilágban, a sztriptízbárok és motelszobák koordinátarendszerében mozognak életszerű alakok, vér és hús és csont és bőr figurák, zenészek, kábítószer-kereskedők, gogo-girlök és hajléktalan költők, akik úgy adják magukat, mint az amatőrök Jarmusch első két etalonművében. Lila, mondanánk, de fekete-fehér, ködös, írnánk, de élesre fotografált és pontosra vágott, egyezzünk ki annyiban, hogy unalmas.

Ezeknél az elveszett nemzedéki, társadalmon kívül rekedt témavariációknál az új időknek új dalaira vágyók mindenképpen többet tudhattak meg a könnyedebb szatírákból. Az utolsó vacsora (The Last Supper) koromfekete humora Lindsay Andersont és Marco Ferrent idézi. Képzeljünk el egy posztgraduális, nézetazonos egyetemi asztaltársaságot, akik tevékenyen foglalnak állást politikai kérdésekben: más világnézetű vendégeket hívnak meg magukhoz, érdeklődve és rezzenéstelenül hallgatják végig a rasszista, abortuszellenes, tekintélyelvű elméleteket, hogy aztán a ciánkezelt fehérborral kiiktassák a delikvenseket az élők sorából. Féregtelenítés, bódéborogatás, ugyan! Ez a karcos farce minden értelmes érvelésnél mulatságosabban semmisíti meg a végletekig hajtott politikai korrektséget.

Hasonló húrokat penget A semmi négy sarka (The Four Corners of Nowhere). Önmagában áll egy szimbólum az út szélén, kezében jojó, vállán hátizsák, nomád, filozofikus hajlamú és kedvence Rimbaud, Duncannek hívják és stoppol. Lelassít egy nyitott kabrió, félmeztelen, lompos performer vezeti. – Nyilvántartott demokrata vagy? – kérdezi a volán mögül. – A Zöld Párt tagja vagyok- feleli a jóképű hobó, és együtt mennek tovább a városba, hol meleg van, nyugalom és fény, hogy Steve Chobsky, a forgatókönyvíró/rendező az urbánus mikroreáliában mutassa be a sokat hivatkozott, huszonéves X-generáció állapotát. Kicsit hosszú, kicsit általánosító, de nagyon szellemes komédia A semmi, ösztöndíjasoknak melegen ajánlható előtanulmány.

A családommal (My Family) teljesen elfogult vagyok. Púderezett, giccsesen szentimentális, és néhol önmaga paródiájába csúszik, de a baszk-mexikói származású Gregory Nava habos meséje szapora családjáról mesterien megkomponált történet. Bátran hagyatkozik az életes anyagra, mert a három nemzedék húszas évektől napjainkig tartó hányatott története L. A. hiszpanó negyedében olyan erővel hat a vásznon, mint a nagy angolszász narratív hagyomány legjelesebbjei, a Sophie választásától a Volt egyszer egy Amerikáig.

A Sundance Filmhét két rendezőt látott vendégül. Kayo Hatta az Óceán hozott-tal (Picture Bride) egy történelmi népvándorlás, a Hawaiit benépesítő, katalógusból kiválasztott japán agrárfeleségek hazatalálásának, otthonteremtésének útjából készített szép, melankolikus filmet. Amihez mégis a legtöbb közünk volt, meglepetésre, Steven Bognar dokumentumkísérlete, a Személyes tárgyak (Personal Belongings). A harminchároméves másodgenerációs, magyar-belga leszármazott tíz év nyersanyagát vágta össze egy órás filmmé. Apját, az 56-os magyart próbálja megfejteni ebben a moziban, a kísérlet befejezetlen marad. Egy jószándékú, naiv amerikai srác könyörtelenül őszinte szembenézésének vagyunk tanúi; harcol és küzd a tárgyával, mert nem érti, mit jelent a magyar eredet, mi volt a forradalom, mitől olyan tragikomikus az idegenbe szakadt emigráció. Azt hihetni, erről nekünk nem lehet újat mondani. Vagy lehet, hogy csak külső szempont kell hozzá? Lehet, hogy érintettnek lenni, távol belterjes aktualitásainktól? Meglehet.

Utah állam messze van. A Hunnia moziból nézve egy kicsit talán közelebb.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/11 31-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=404