KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/november
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: John Alton 1901-1996
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Marivaux és Sarajevaux Velence
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Fém és hús David Cronenberg filmjei

• Nádori Péter: Fehér-házi-mozi Amerikai elnökfilm
• Fáber András: A boldogság profán prófétája Casanova a filmsztár
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Csejdy András: És mégis mozog a kép Sundance filmhét

• Fáber András: A magyar Casanova
MULTIMÉDIA
• Horváth Antal Balázs: Paradicsom eszképistáknak Interaktív mozi
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Idiótaképzés Égi manna
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Szalon-beszélgetések Internet
MAGYAR MŰHELY
• Kristóf B. Attila: Mohács óta számoljuk a kudarcokat Beszélgetés Simó Sándorral
• Bihari Ágnes: A derengő lenyomat Beszélgetés Sopsits Árpáddal
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Póttörténelem A vád
• Nevelős Zoltán: Indokína aljas utcái A riksás fiú
• Csejdy András: Vegyes zöldség Négy szoba
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Véres aratás
• Barna György: Ha ölni kell
• Vidovszky György: Láncreakció
• Vidovszky György: Phenomenon
• Harmat György: Bölcsek kövére
• Barotányi Zoltán: A kalandor
KÖNYV
• Nagy Eszter: Föld Ottó: Fénytörések
• Politzer Péter: Dr. Kricsfalvi Anita: A filmrendező és a producer

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Velence

Marivaux és Sarajevaux

Schubert Gusztáv

A Lido szárnyas oroszlánjai nem röpültek. Nem csapkodtak új hullámok sem az ötvenharmadik Mostrán. A tisztes középszerben azért akadt néhány tiszteletlen film is.

Tíz év múlva a film halott. Nem én mondom, a Mostra idei nyertese, Neil Jordan kesergett imígyen a „Harmadik évezredről” és a film jövőjéről folytatott komoly tanácskozáson. Másvalaki – az olasz közönség kedvenc rendezője, Salvatores – rögtön tódította is: ne hagyjuk, hogy kezeink közt szenvedjen ki a filmművészet! Jó hírem is van Velencéből, már csak hatvanat kell aludni és véget ér a centenáris év: többet nem kell jeremiádokat hallgatnunk, legalább száz évig nyugton lehet majd filmet forgatni, nézni és kritizálni. Mert hát, halottról vagy jót vagy semmit.

Miközben a Mostra kritikus és filmrendező vendégei a jövendőről vitatkoztak, a kultúrpolitikusok kivételes tettrekészségről adtak bizonyságot: az alig háromhónapos balközép kormány kultuszminisztere, Walter Veltroni receptet írt fel a nagybetegnek (1992-ben még 127 film készült Itáliában, tavaly már csak 75): a kúra francia mintára előírja, hogy a tévétársaságok ezentúl előfizetési díjaik húsz (magántévék harminc) százalékát „európai produkciókba” invesztálják, „aktív védelmet” és kedvezményes hiteleket ígér a hazai producereknek és forgalmazóknak, valamint kilátásba helyezi a mozihálózat bővítését és felújítását. Nyomatékul csúcstalálkozóra hívta Velencébe francia kollégáját Philippe Douste-Blazyt, ahol is megegyeztek a közös stratégia alapelveiben. Ezentúl megkülönböztetett figyelmet fognak élvezni a francia filmek az olasz mozikban (és vice versa), megkönnyítik a koprodukciós ügyintézést (ami azért nem lehetett olyan rettenetesen bonyolult, az elmúlt ötven évben kétezer film készült közös tőkével, köztük a Tavaly Marienbadban, Az édes élet vagy az Il postino, utóbbi franciaországi forgalmazását elrettentő példaként emlegették, már kultuszfilm lett New Yorkban mikor a párizsi, lyoni mozikban még nyoma sem volt). A szűkös belső piacra termelő magyar filmnek is igencsak jót tenne egy-egy ilyen kétoldalú egyezmény a szomszédokkal, meg annak belátása, hogy a film- és tévékultúra az iparral egyenrangú tényezője egy ország fejlettségének. Persze a fellendüléshez remekművek is kellenek: Olaszországnak ma nincs Fellinije, Pasolinije, De Sicája vagy Viscontija, de a szórakoztatás nagymesterei is hiányoznak. A tisztes középszer nem fogja visszacsalogatni az olasz nézőt a moziba. Az istenáldotta tehetségek felbukkanása persze nemcsak genetikai véletleneken múlik, ha nincs korszellem, elkallódnak a géniuszok. A matéria forrongása megtévesztő. A kompjuterizáció dacára a század szellemileg leglapályosabb dekádjában élünk. Nagy korszakok szellemi technikákat, közös bölcsességet ajánlanak, a kicsik protéziseket, dogmákat és okos gépeket. A digitális forradalom egyelőre a „filmművészet” halálos unalmának folytatása más, bravúros eszközökkel. A mozivitában Marco Ferreri Ezüstnitrátja volt a legokosabb hozzászólás: nem a filmművészet halott, hanem a közönség, a mai mozi nézőterén már csak félrenyaklott fejű bábok ülnek. Ferreri centenáriumi tisztelgésében a zsöllye a fontosabbik színtér, amíg ott zajlik az élet, esznek, isznak, vitatkoznak, szeretkeznek, szülnek, halnak, addig van élet a vásznon is. Nem nehéz megjósolni: aktivitás nélkül nem lesz interaktivitás sem. Fájdalom, a százszor tört varázs Ferreri elbocsátó szép üzenetében is megtörik, csak a századelős budapesti mozipaloták igézőek benne, a statiszta-nézősereg mindvégig élettelen, nyomába sem jöhet Fellini rövidnadrágba nyúlkáló kamasz nézőinek, macskahajigáló orfeum-publikumának.

 

 

Mozarttól keletre

 

Godard a magabiztosak és a hitelhagyottak között az utolsók egyike, akik még – Pascallal szólván – „sírva keresnek”. Most éppen Szarajevó világbotrányának sötét titkát. Magyarázat persze nincs, az öregedő Godard filmjei zseniális kudarcok: amiről nem lehet beszélni, arról dadogni kell, egymásra torlódó jelenettöredékekkel, félbeharapott vagy némán artikulált mondatokkal, egymásbagabalyodó idézetekkel, világfelfordulás utáni nyelven. 1990-ben a Németország kilenc (új) nulla évben a keleti őrhelyén felejtett nyugati ügynök kereste az utat visszafelé, nyugatra. Godard Szarajevó-filmjének tulajdonképpen ott a magyarázata, abban a zűrzavarban, amelyben összeomlott a kelet-nyugati szembenállásra épített, könnyen átlátható, de életveszélyesen leegyszerűsített világmodell. Nemcsak a keletet, de a nyugatot is magával sodorva. „A tettek ideje lejárt, a gondolkodásé jött el” – kezdte történetét egy másik botrány, a franciák algériai háborúja után Godard „kis katonája”, a fotográfus és terrorista Bruno. Itt mintha visszájáról élnénk meg a felelősséget: 36 szereplő keres egy történetet (történelmet) és a reményt, mindhiába. A filozófia ideje lejárt: „A háború egyszerű dolog, egy darab vas belecsapódik egy darab húsba”, ez a maximális magyarázat, ameddig a bölcsességszeretet elmerészkedhet. Vagy talán mégsem, ha a filozófus veszi magának a bátorságot, hogy szembenézzen a halállal. A Mozart mindörökké leghosszabb történetszálán Camille („Camus unokája”) és Jerôme, a lány unokatestvére elindul Szarajevóba, hogy a szétlőtt városban eljátssza – az eredetileg tervezett Marivaux darab helyett – Musset A szerelem nem tréfadolog című komédiáját. „Öngyilkosság” – mondja a nagybácsi, Vicky Vitalis, Godard rendező-alteregója. „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai probléma létezik: az öngyilkosság” – vágja rá Jerôme Camus Sziszüphoszának híres-hírhedt nyitósorát. A filozófia Godard Szarajevó-filmjében nem szobatudomány, hanem életveszélyes terepgyakorlat. Camille és Jerôme – úgymond „Camus autóján” – indulnak Bosznia felé. Az autón, amely 1960-ban halálba repítette a filozófust. Baljós előjel, színész-filozófusaink hamarosan eltévednek, ingoványon lábalnak át Szarajevót keresve, tankkal lőnek rájuk, martalócok fogságába esnek, megásatják velük saját sírjukat, majd egy váratlan összecsapásban, mintegy véletlenül belelövik őket az árokba. Hogy aztán a következő jelenetben holttestüket áthúzzák a film másik színterére, a szeles normand tengerpartra, ahol a nagybácsi, Vicky Vitalis forgatja épp a „Végzetes bolerót”. Színház (mozi) az egész világ: Marivaux és Szarajevó. Vagy inkább Sarajevaux. Franciaország Boszniával határos. Godard nem mélyed bele a szerb-horvát-bosnyák felelősség tisztázásába, a rémtett nem jugoszláv belügy, a francia cinkosság érdekli, a filozófus nemzet csődje, a szenvtelen szemlélődés totálkatasztrófája. (A vöröskereszt például nem életmentő szervezet, szenvtelen halottkémként őgyeleg a vérmezőkőn.) Az a legkevesebb, hogy a filmbeli film is összeomlik, a közönség odahagyja a premiert a Terminátorért. Pourquoi fatal? – kérdezik a jegyért sorbanálló nézők. Ha végzetes, miért az? Van-e heppiend a történelemben? Nincs, csak Mozart van.

Mozarttól keletre, mondjuk Grúziában, még ennyi enyhítő körülmény sem adódik. Brigantik csinálják a történelmet – állítja szörnyű víg komédiájában a Godardnál nem kevésbé ironikus és megkeseredett Joszeliani. A polgárháborús Tbiliszi utcáin pásztáz a kamera. Egy toronyház tetejéről mesterlövésznő lődözget a gyanútlan járókelőkre. Arrébb civilek állnak körül egy tarackot, az ágyúcső állását méricskélve keresik az ideális röppálya szögét. A háborúhoz, akár a futballhoz, mindenki ért. Hétköznapi posztszocializmus. Akit nem szaggat darabokra akna, nem talál meg az orvlövész golyója, jól elvan. Három hősünk, harmincas éveik közepén járó szakadt férfiak, borocskával a cekkerben kimennek a zöldbe, ott kvaterkáznak. Egyikük elalszik, és a középkorban ébred. Királyként. Az sem aranyélet, a királyné szenvedelmes (és körmönfont: erényövéhez saját kulcsa van), a nagyurak rablólovagok, a végeken kutyahitű törökök fenyegetnek. Egy óvatlan pillanatban a királynak nyakát szegi kedvenc fővezére. Jobb felébredni, 1996-ban elvásott nyakkal, de egészben. És álmodni tovább, híres nagyvárosi rablóként újjászületni valamikor e század húszas éveiben, akit a bolsevikiek megzsarolnak, nekik raboljon, ha jót akar. Az üzlet beindul. Nem a tolvajból lesz derék pártmunkás, hanem a verhovnij szovjetből olajozottan működő rablóbanda. Lakás kell? Elég egy professzort elvitetni (akkoriban az egyetemi tanárok hatszobás lakásban éltek, szakácsnét tartottak, és XV. Lajos korabeli tálalóban ezüstneműt – a szerk.), máris van üresedés. Azt már mondani sem kell, félóra múlva majd a rabló elvtárs jut hasonló sorsra. Ha mégoly szellemes is a szcenírozás, a kommunista (majd a legvégső jelenetekben a kapitalista) bűnszövetkezet metaforája túlontúl ismerős ahhoz, hogy igazán megragadjon. Egy bájos jelenetecske azonban nem maradhat említés nélkül: egy nyalka cseka-tiszt jutalomból és nem minden nevelő célzat nélkül beavatja fiacskáját hőn szeretett hivatása rejtelmeibe. Hátborzongatóan komikus pantomimmal veszik sona bizalmas sutyorgás közepette a kínzókamra megannyi csodáját: azt a kis tűt a körmöcskék alá szúrjuk, azzal a satuval az ujjacskákból préselünk ki fonó vallomást, ezzel a fogóval a fogacskát reccsentjük, így ni!, a nagy ollóval nyelvet vágunk, ezzel a két kis csipesszel pedig az áramot vezetjük, ahová csak akarjuk. A kis pionír szájtáti boldogsággal ámul. Szóval forog-forog a történelem körbe-körbe, atyáról fiúra száll, nincs megállás. De hát Godard is valami hasonlót állít. Egyik hőse Goytisolót idézi, aki szerint a századvég nem más, mint a harmincas évek zűrzavarának és gyávaságának alig modulált szimfonikus variánsa. Minden örök: Mozart is, és a bűn is. Elvégeztetett. Nincs sok választásunk. Ha szerencsénk van, Salzburgba születünk (de ha lehet, oda is inkább kottafejnek, mint Mozartnak), s nem a vörös Tifliszbe százhetven év múltán, professzornak vagy párttitkárnak.

 

 

Heroikus mesék

 

A fatalista történelemképnél jottányival sem hamisabb a személyiség históriateremtő erejében hinni, csak épp nehezebb bizonyítani igazát. Neil Jordan, az ír szabadságharcos, Michael Collins példájával próbálta megérzékíteni, hogy az ember úrrá lehet a fátumon. Michael Collins emléke ma is sírgyalázásig menő vitára ingerli az íreket. Képzeljük el, hogy Világos után valamely honvédtiszt gerillaháborúval mégiscsak meghátrálásra kényszeríti az osztrákokat, Michael Collinsnak pontosan ez sikerült. Az 1916-os húsvéti felkelés leverését követő mély csüggedésből ébresztette föl az íreket. Megszervezte az Ír Önkéntesek titkos szervezetét, az IRA ősét. A „láthatatlan hadsereg” e katonai és konspiratív géniusz irányításával valósággal lefejezte az angol megszálló apparátust. Mielőtt eliszonyodnánk a mégoly nemes szándékú hóhérmunkán, tudnunk kell, az IRA merénylői azidőtájt nem békés polgárokat robbantgattak, ez a privilégium akkoriban még az angol hadseregnek és a Black and Tans félkatonai szervezetének volt fenntartva, a film is felidézi azt a diktatúrákhoz illő brutális megtorló akciót, amikor páncélkocsival támadtak egy dublini rögbimeccs játékosaira és közönségére. Collins tárgyalóasztalhoz kényszerítette az angolokat. És – ami még fontosabb – magát is. A kíméletlen szabadságharcosban egy Deák Ferenc is el volt rejtve, aki látván, hogy fegyverrel többet nem lehet kicsikarni, aláírta a kiegyezést az angolokkal. Lemondott Észak-Írországról, hogy hétszáz éves angol uralom után az ország nagyobbik felén megalakulhasson az Ír Szabadállam. A mindent vagy semmit radikális hívei azonnal polgárháborúba kezdtek. Collins, a szabadállam első miniszterelnöke, a tegnapi zseniális gerillavezér, egy évvel a függetlenség kivívása után maga is merénylet áldozatául esett.

A Michael Collins kiváló történelemóra, semmi több, Godard önironikus történelemfilozófiája mellett szerény szellemi teljesítmény. Mégis: az ilyesfajta nemes és magávalragadó ismeretterjesztés nélkül nincs Godard sem. Godard zseniális lábjegyzet. De valakinek meg kell majd csinálnia Szarajevó Michael Collinsát is. A romantikus közhelyet, amit a Mozart mindörökre megkérdőjelezhet. Utóirat a Schindler-vitához (Collinst is Liam Neeson játssza): a két különböző zsáner nemhogy nem üti egymást, életre-halálra összetartozik. Szarajevóra úgy kell gondolni, ahogy azt Godard teszi, de csak Michael Collinsként (vagy Schindlerként) lehet (érdemes) benne cselekedni.

Ken Loach filmjében (Carla dala) hasonló dilemmával találkozunk: ha Godard a filozófiát próbálta meg átvinni a túlsó partra, Loach csöppet sem filozofikus alkatú hőse a szerelemmel próbálja megtenni ugyanezt. George (Robert Carlyle), a glasgowi buszsofőr egyhangú életét a szerelem fordítja ki a sarkaiból, a szerelem mindig másvilág, de a buszsofőr életében felbukkanó lány olyan áttetsző finomságú asztrállény, akárha az Alfa Centaura-csillagkép lakója volna, akit valami űrbaleset vetett a tenyerestalpas földlakók közé. Ez a város peremén játszódó tündérmese a munkáskülsejű egyén és az asztrál-nő kőzött, sokkal hihetőbb, mint ami utána következik. Ken Loach nevet ad a csodavilágnak, ahonnan Carla a Földre szállt, úgy hívják: Nicaragua. De még ha csak nevet adna, ha Carla szerelme mögül előderengene a meseország, ahol ilyen nők teremnek, a „Nicaragua mon amour”, elhihetném. Ken Loach azonban nem elégszik meg ennyivel, elrepíti hőseit Managuába, a történet szerint, hogy megkeressék Carla sandinista szívszerelmét, akiről a lány csak annyit tud, hogy a kontrák fogságába esett, valójában azért, hogy Loach bizonyíthassa a forradalmi eszme magasabbrendűségét. Innentől sandinista propagandafilm pereg, teljes sikerrel, mire a film véget ért, végzetesen kigyógyultam Carlából és a forradalomból.

 

 

Ámokfutók bajnoksága

 

Ennyit a történelemről – mondanám. De hát hol végződik a történelem, és hol kezdődik a történelmietlen békeidő? Az 1992-es Félix-díjas Alex Van Warmerdam új filmje (A ruha) szerint az aranykorok, példának okáért az irigyelt holland nyugodalom mélyén hideg polgárháborúk dúlnak. Mindenki harca mindenki ellen. Ha Fassbinder azt kérdezte: Miért lett R. úr ámokfutó?, Warmerdam nyugodtan többes számba tehetné a kérdést. Az ő filmjében legalább féltucat józan fapapucsos honpolgárból bukik ki a gyakorló őrült. Van itt becsületes munkásember, akit az órák óta gyöngyöző szitárzene tébolyít meg. Zenebolond hindu, aki összetört hifitornyáért egy derék hollandus verklijén vesz elégtételt. Ruhagyári főmérnök, akinek konszolidált élete kártyavárként omlik össze, mert csókot szeretne a feleségétől lefekvés előtt. Dúsgazdag divattervező, aki rémült szeretőjét győzködi: Tonyval hármasban az ágyban, az nem disznólkodás, mert igaz, hogy Tony yorkshire, de valódi személyiség. Vasúti kalauz, aki csak arra vágyik, hogy egy lány vagy asszony végre mellette aludja végig az éjszakát. Hogy a vadidegen nők, akiknek hálószobájába besettenkedik, miért sikoltoznak, maga sem érti.

Egy ámokfutás hattal beszorozva az már nem tragédia, hanem hideglelős burleszk, Hollandia ámokfutóbajnoksága. Ahol a mélyben a káosz lappang, ott valóban elég a pillangó leheletnyi szárnycsapása, hogy minden dugába dőljön. Itt egy könnyű női ruha szálldos a grachtok felett, akit meglegyint, elkészülhet a legrosszabbra, vagy egy őrült kapja el, vagy az őrület. Akár Bíró Lajos novellájában a hamis ezüstforint, úgy vándorol végig a társadalmon a kék kartonruha. Ott a könnyű kis bűnnek csábul el mindenki, továbbsunyítva az értéktelen érmét, itt a vékonyka örömnek. „A képen csupa szomorú ember látszik – elemzi egy rajztanár az utolsó jelenetben diákjainak azt a festményt, amit a vasúti szatír egyik „áldozatának” szeretője festett –,csak a ruha mosolyog.” De hát épp ez a vígság nem fér bele a sarkos rendbe. „Normális vagyok!” – üvölti a film végén a szatír, miközben kivágja magának a képből a boldogság kék mosolyát. Pontos diagnózis.

Tom DiCillo új filmjének főhősét, Al Fountaint (John Turturro) is a normalitás őrjíti meg. Egyszer csak elkezdenek visszafelé történni vele a dolgok, a kávé felcsorog a kávéskannába, a szembejövő biciklista hátrafelé kerekezik... Mr. Óramű, a mintaférj és mintafőnök, a „függetlenség napján” ahelyett, hogy hazamenne, autót bérel, hogy felkeresse gyermekkora kék tavát, az egyetlen helyet, ahol igazán boldog volt. Véletlenül meg is találja a strandot, idős házaspár közelít az elhanyagolt parton: „bizony, nagy élet volt itt, míg a tavat meg nem mérgezték a gyárak, szomorú időket élünk. Maga is boldogtalannak látszik, Al, de még eljuthat a Megváltóhoz.” Az öregúr szemében különös fény, kezében kis ezüstszekerce. Al menekülőre fogja. (Később, a tévéből megtudja, ő lett volna a sokadik áldozata a jóságos házaspárnak.) A következő őrült, aki az útjába akad, szerencsére ártalmatlanabb. Egy hódvadásznak öltözött siheder, aki Thoreau módjára kivonult a természetbe. Néhány önfeledt nap a félnótás erdei epikurosszal, távol hitelkártyáktól és órarendtől, mégiscsak visszaforgatja az időt, visszahozza az eltékozolt ifjúságot. Al ugyan végül hazatér a normálisak közé, de már nem kell félteni, hóna alatt az ajándék: Egy doboz holdfény.

 

 

Szent Kristóf vállán

 

Tom DiCillo hipernormális főhősét a benne rejtőző gyermek menti meg. A cseh Jan Sverák új, s megint közönségkedvenc filmjének agglegénységbe fásult csellistáját pedig egy névházasságból megörökölt orosz kisfiúcska, Kolja szeretetéhsége. Abdulfazl Jalili filmjében is egy keserves gyereksors siklatja ki a nyugodalmasabb terveket: az iráni rendező szereplőt keresve rábukkan egy fiúra, aki ideális főszereplő lehetne a készülő játékfilmben, ha egy félrekezelt sebesülés miatt nem lenne sánta. Tíz rendezőből kilenc ilyenkor új modell után nézne. Az iráni stáb inkább összeadja a pénzt a fiú gyógyíttatására. Kockáztatva a játékfilmet, de megtalálva az Igaz történetet, a Samad kórházi kálváriájáról, és végül is sikeres műtétjéről „élesben” forgatott dokumentumfilmet. Samad életét megmentette a sorsába beleavatkozó kamera, Victoire Thivisol, a legjobb „női” alakítás díját elnyerő négyéves francia kislány jövőjét talán tönkretette. Victoire a kis Ponette szerepében egy anyja halálának terhével teljesen magára maradt kisgyermek traumáját „játssza el”, olyan hitelesen, ami már túl van a színészi képességeken, át kellett élnie. Jacques Doillon filmje szép és könyörtelen, olyasmit tudunk meg halálról, hitről, túlvilágról, amivel a felnőtt lelki önvédelem nem enged szembenézni, a kérdés csak az, tisztességes-e.

Doillon mentségére szóljon, tanulni akar a gyermekektől. A felnőtt világ nem erre tart, úgy irtjuk a gyermeki természetet, akár az esőerdőt. Mert hát minek is az, gizgaz, fogyaték. Család, tévé, iskola, gyorstalpalón képez hát koravéneket. Ha nem lesznek többé gyerekek, csak hatéves maffiózók és tízéves utcalányok, az biztosabban végez majd velünk, mint az oxigénhiány. A gyermekkor elleni századvégi kereszteshadjáratról, talán mert vérteken, sőt többnyire az áldozatnak is örömteli, még nem született meg a nagyregény. A nemzetiszocializmus Heródes-koráról már kettő is van, A bádogdob Günter Grasstól, és A Rémkirály, Michel Tournier regénye. Volker Schlöndorff most ez utóbbit is megfilmesítette. Oskar Matzerath három éves korában megáll a növésben, nehogy olyan legyen, mint a viszolyogtató felnőtt példaképek, Tournier Abelje termetre nagykorú (a regényben valóságos fanyűvő, a filmben John Malkovichnak pusztán színészi eszközökkel kellene elővarázsolnia az óriást), a lelke gyermeki. Sorsa hieroglifáiból idővel kiolvassa a hivatását: mint gyermeklelkét megőrző kivételes lénynek, modern Szent Kristóffá kell lennie, irdatlan vállain neki kell kimentenie a gyermekeket a megromlott felnőtt világból. Küldetése kudarccal végződik, éppenséggel egy Hitlerjugend-elvű katonaiskola, egy tőrőlmetszett felnőttnevelde toborzója lesz. Szent Kristóf helyett Rémkirály.

Abel Tiffauges mesebeli alak, a bűne viszont egészen evilági és mindennapi. A csekista pionírt a Brigantikból már emlegettük. Abel Ferrara gengszterpadronéja tizenhárom éves korában kapja apjától az első leckét emberölésből, „vagy te ölsz, vagy az ellenséged” (A temetés). Az ausztrál Monica Pellizzari fekete komédiájában, a Maréknyi légyben, a bigottan katolikus szülők olyan dühvel irtják a kislányukban ébredező érzékiséget, mint kertész a pajzstetűt. De mit szóljunk az inverzióhoz, Antonio Capuano Vatikán-botránkoztató filmjéhez, a Piavese Nunzióhoz, melyben egy a Camorra ellen prédikáló derék fiatal pap érzéki szerelme vált meg a gyermekbűnözéstől, és indít egyházi pálya felé egy tizennégyéves nápolyi kisfiút. Nem felhőtlen az örömünk. Az ugyancsak ausztrál Davis Hicks Ragyogásának (Shine) gyerekhőséből egy csupaszín apa farag zongorista géniuszt és szelíd futóbolondot. A gyerekek figyelnek bennünket: többnyire a Rémkirály tekint le rájuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/11 04-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=408