KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/november
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: John Alton 1901-1996
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Marivaux és Sarajevaux Velence
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Fém és hús David Cronenberg filmjei

• Nádori Péter: Fehér-házi-mozi Amerikai elnökfilm
• Fáber András: A boldogság profán prófétája Casanova a filmsztár
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Csejdy András: És mégis mozog a kép Sundance filmhét

• Fáber András: A magyar Casanova
MULTIMÉDIA
• Horváth Antal Balázs: Paradicsom eszképistáknak Interaktív mozi
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Idiótaképzés Égi manna
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Szalon-beszélgetések Internet
MAGYAR MŰHELY
• Kristóf B. Attila: Mohács óta számoljuk a kudarcokat Beszélgetés Simó Sándorral
• Bihari Ágnes: A derengő lenyomat Beszélgetés Sopsits Árpáddal
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Póttörténelem A vád
• Nevelős Zoltán: Indokína aljas utcái A riksás fiú
• Csejdy András: Vegyes zöldség Négy szoba
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Véres aratás
• Barna György: Ha ölni kell
• Vidovszky György: Láncreakció
• Vidovszky György: Phenomenon
• Harmat György: Bölcsek kövére
• Barotányi Zoltán: A kalandor
KÖNYV
• Nagy Eszter: Föld Ottó: Fénytörések
• Politzer Péter: Dr. Kricsfalvi Anita: A filmrendező és a producer

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Sopsits Árpáddal

A derengő lenyomat

Bihari Ágnes

Összerakható-e mozaikokból egy ember? A Céllövölde és a Videobluse rendezője párhuzamosan két újfilmen is dolgozik.

Eddigi munkái alapján úgy fest, azok a feszült érzelmi viszonyok érdeklik, amelyek a szoros kötődésben egymás mellett élők életét jellemezhetik. Így van ez készülő új filmje, a Derengő esetében is?

Azt gondolom, az igazán lényeges dolgok mindig a családban zajlanak, mert ez az a közeg, amit nem választunk, és mire esetleg kiléphetünk belőle, a fontos dolgok már lezajlottak. Ezért a számomra jelentős művek mind „családtörténetek”. A politika önmagában nem érdekel, legfeljebb olyan formában, hogy a történelmi változások következtében például hogyan hullik szét egy család. A Derengőben megjelenő Apa és Anya ’95–96 Magyarországának polgárinak nevezhető miliőjéből jön, foglalkozásuk ügyvéd, illetve gyógyszerész. A helyszín egy vidéki város, aminek a történet szempontjából nincs különösebb jelentősége, talán csak nekem, mert én nem Pesten nőttem fel, és másként élek meg dolgokat, ha azok vidéken játszódnak.

A mese nagyon egyszerű; egy filmrendező börtönszínházi előadást lát – passiójátékot – és kiválasztja a Mária Magdolnát játszó fiút leendő filmjének főszerepére. A fiú azonban az előadás alatt megszökik – az utána folytatott nyomozás a film története. A rendező megkeresi azokat, akik kapcsolatban álltak a fiúval, s lassan összeáll benne – és a nézőben – egy kép valakiről, akit végig nem láthatunk. Ez sokkal aktívabb közreműködést vár a nézőtől, mint amikor minden a szeme előtt zajlik. A film egyik érdeme mindenképpen ez lesz, ha sikerül összerakni egy személyiséget úgy, hogy az nem is lép színre. Érdekel, hogy összerakható-e mozaikokból egy ember.

Mitől több ez dramaturgiai gyakorlatnál?

Nem szeretek a film „üzenetéről” beszélni. Tulajdonképpen egy hiányról, hiányérzetről szólna a film. A filmrendező, aki meg akarja tudni, ki is az, aki nála játszott volna, a katalizátor szerepét tölti be. Mindenki, akinek valamilyen kapcsolata volt a szökött fiúval, reagál valahogy arra a tényre, hogy az újra szabadon van. Elindul egy lelkiismeret-vizsgálat. Titkokról hullanak le leplek. És kirajzolódik egy eléggé idealizált alak, aki ebben a világban pusztulásra van ítélve.

Tulajdonképpen mi foglalkoztatja ennek a fiúnak a személyiségében?

Van benne valami kíméletlen etikai tisztánlátás. Nagyon ritkán mer valaki tisztán és egyértelműen szembenézni a dolgokkal, mert kiderülhet róla, hogy valahol sáros. A hazugságok, álcázások kicsit hozzánk is tartoznak – ezek nélkül különben nagyon steril volna az élet. És akkor jön egy ember, egy ideakép, akivel szembesülnünk kell. A szembesítőt pedig pusztulásra ítéljük, mert az ember nem tud együtt élni a bírájával. Nem is kell bíráskodnia, elég e Jézus-szerű alaknak a puszta léte.

Hogyan lehet egy ilyen nyilvánvalóan szimbolikus figurát belehelyezni ’96 vidéki magyar valóságába?

– Elég izgalmas kihívás. Kísérlet egy mitikus elemeket is hordozó történet valóságba ágyazására. Lehet, hogy nem működik. De a negatív lelet is lelet.

Milyen készenléti állapotban van a film?

Van még pár forgatási nap, de már összeállt egy változat. Elég sokat alakulnak a leforgatott anyagaim a vágóasztalon. Szeretek bizonyos szempontból spontán módon dolgozni – nem mindent előre eldönteni, hanem hagyni, hogy az anyag maga hordjon ki dolgokat. Remélem a Filmszemlére kész lesz.

Kik a munkatársai?

Mindig mások. Valószínű, hogy ennek az én eléggé összeférhetetlen természetem is oka. A Derengő forgatókönyvén Kiss Csabával és Szeredás Andrással dolgozunk együtt.

És a színészek?

Akire mindig számítani szeretnék: Kovács Lajos. Vele egészen különös a viszonyom. Valamikor 15–20 éve láttam Szegeden egy színházi előadásban és annyira megfogott, hogy ott megígértem neki, hogy ha én valaha filmet fogok csinálni, abban mindenképpen lesz szerepe. Azóta négyszer forgattunk már együtt és remélem, még fogunk is. Van benne valami, amitől nem kell játszania, vagy legalábbis kevesebbet kell játszania, mint másnak. Ő nem egyszerűen gazdag személyiség vagy jó színész – bár persze mindkettő igaz – ő valaki. Hogyha az ember talál egy ilyen médiumot, vagy inkább azt mondanám, egy ilyen társat – az nagyszerű. Néha még félszavakra sincs szükség, hogy értsük egymást. Engem ő nemcsak színészként érdekel. Ez talán kölcsönös: emberileg vagyunk közel egymáshoz. Azért persze megvívtuk a csatánkat a Céllövölde forgatása alatt, de azóta nagy összhangban dolgozunk együtt. Ebben a filmben egyébként egy cellatársat, egy női szabót játszik, aki szerelmes a Derengőbe. Rajtuk kívül van még egy férfi a cellában – őt az a Lengyel Zoltán játssza, aki a Céllövöldében a Kovács alakította férfi fia volt. Ebben persze van egy kis játék.

A filmrendező egy román színész. Miért?

Magyar színészt akartam először. Hiszek abban, hogy meg kell tenni mindent azért, hogy hazai színészt találjon az ember. Meg is néztem több mint hetven színészt, de nem találtam az igazit. Így lett a főszereplő Claudio Bleont, akit korábban láttam egy New York-f Kelet-Európa filmfesztiválon egy román filmben. De a Céllövöldéhez is másfél évig kerestünk szereplőket és végignéztem vagy nyolcvanezer gyereket, mire rátaláltam Miskolcon Lengyel Zolira, aki egyébként most Mezőkövesden vasutas. Nem szeretek elkoptatott színészekkel dolgozni. Kovács Lajosnak is azt szoktam mondani, hogy az a baj, hogy most már túl sokan használják.

A női szerepek halványabbak a filmjeiben. Mintha a nők mellékes, csatolt részei volnának a férfiak harcának. Színésznői alkatra vékonyak, hajlékonyak, szerepük szerint pedig hajlíthatók.

A női szerepek nem annyira kidolgozottak, ezt elfogadom. Dehát annyi emancipált nőről készült már film. Ez érdekes dolog; az életben rendkívül érdekelnek a nők, mégis, amikor dolgozom, filmet készítek, a férfivilág valahogy jobban izgat; testvér-viszony, apa-fiú kapcsolat, barátság, férfi-szerelem. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Valószínűleg ez is valami hiányból fakad. A Derengő ebből a szempontból kicsit más – legalábbis a könyvet olvasva többen mondták, hogy na, a fiatal lány figurája végre egy plasztikusan megírt női szerep.

Van még egy film, amit a Derengővel csaknem párhuzamosan forgat. Miért nehezítette így meg az életét?

Mert a Légyfogót egyszerűen meg kellett csinálni. Ez saját vállalkozásban gyártott film és csak az elkészülte után derül ki, hol és hogyan kerül majd közönség elé. A keletkezési története pedig röviden az, hogy a Hét Tükör Stúdió Színház alapítványi iskolában, ahol tanítok, már régóta tervezzük néhány sráccal, hogy kéne csinálni valamit. Most érett be az ötlet. Írtam egy vázlatot, de a jelenetek a forgatáson alakulnak ki véglegesen. Lendületes, improvizatív, élvezetes munka. A történet egy haldokló „guru” és „tanítványai”-nak hat éjszakán és hat nappalon át tartó utolsó találkozásainak és beszélgetéseinek fűzére.

Az Apa, a Testvér és a jézusi etikájú Derengő után megint hiánykrónika?

Az embernek vannak vágyképei, mániái. Nekem nem volt guru az életemben, pedig jó lett volna valaki, aki a szó igazi értelmében vezet és eligazít a bajaimban. Igen, ez lehet apa, de lehet tanár vagy mester is. Azok a fiatalok is, akikkel a Légyfogóban együtt dolgozom, húsz év körüli kallódó, helyüket kereső srácok. Ők az élet alapkérdéseit sokszor kegyetlen humorral, iróniával közelítik meg. Ilyen a „guru”-hoz való viszonyuk is. A mestert ugyanis az ember egy idő után megkérdőjelezi, mert eljön a pillanat, amikor fel kell lázadni és mást kell csinálni, különben az ember mindig csak egy lenyomat marad.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/11 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=397