KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/május
MAGYAR MŰHELY
• Tamás Amaryllis: Fehér mágia
• Bereményi Géza: A mítosz, amelyet megélsz Privát Magyarország
• Fáber András: Nagy családi vonatozás Da capo
• Báron György: A csehovi légpuska Céllövölde

• Tillmann József A.: Ikonoklasszikus elvetemültségek Képözön és kellékkollázs
FEDERICO FELLINI
• Balassa Péter: Az öreg filmdemokrata Fellini rajza

• Koltai Ágnes: Exodustól Exodusig Az izraeli film a nyolcvanas években
• Bikácsy Gergely: Fecskék a börtönben A francia film vásott kölykei
• Takács Ferenc: Háború és vége Vietnam értelme
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Az ötvenfontos részvény London

• Zalán Vince: Kinepolisok
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A kötél
• Szemadám György: Kék bársony
• Koltai Ágnes: Cinema Paradisò
• Ardai Zoltán: Rózsák háborúja
• Báron György: Saigon
• Szemadám György: Az utolsó csepp
• Tamás Amaryllis: Az Aranyfiú
• Fáber András: Valami vadság
KRÓNIKA
• Fáber András: A holnap sztárjai Filmfesztivál Genfben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Federico Fellini

Fellini rajza

Az öreg filmdemokrata

Balassa Péter

 

Caro mio Federico, kezdhetném, de utálom (remélem utálja) az ilyesmit. Hát inkább így: valaki azt mondta egykor, most el kéne menni Dél-Itáliába egy nagydarab vöröshajú nősténnyel(nagyseggű, tejfehér, buta libával), álnevet felvenni (változtatni), és teljesen elzülleni. Mindent megcsinálni együtt, szótlanul (milyen az, milyen?), és szüntelenül, hevesen, őszintén imádkozni. Fellini univerzuma teljes. Telt, kerek, domború, nagy felületek borulnak rá, a nagy felületek. Semmi sem komoly, csak az egész. Van egész. Ünnep, sivár hétköznap egyszerre. Ez mámorító. Sőt, csak egész van, mindig nagy a látvány, nagy a hajó, nagy a nő, nagyok a formák (nagy-totálok stb.) nagy-nagy a zene – Nino Rota, a hatvanas-hetvenes évek mahleres Johann Straussa, kevesen értik ezt a célzást, sebaj. Nagy jelenet, botrány van, de nem úgy mint Dosztojevszkijnél, hanem karneváli, cirkuszi értelemben. Kerekded felfordulás. Még az intimitás is nagy, mint a napszemüvegek az Édes életben, a halálközel csendje is az (Mastroianni, másnaposán, depressziósán, kiégve a csodahal tövében, távolban egy hívogató, integető szöszilány). Még a törpéi is nagyok, mindenki. Az egész felvonulás, bemutatás, megjelenés – tudja nincs ennél több. Eléggé lenézi, kicsit utálja északot. Az elméletet. Hát éppen ez az! Olykor kifejezetten primitív, nem okos. Ezt különösen szeretem benne.

Bámulom benne a felfordulás nagyságát. Hogy mindig csodálkozhatok, hogy hagyja kiélvezni a látványát. Hogy remekül slampos, hogy semmi sem számít, csak az egész. Hogy olykor széteső kulimász a rend. Hogy gyerekesen férfias, hogy imádja a nőket, persze, megvan róluk a véleménye, és tudja: viszont. Nőideálunk Fellinitől tanulva, Saraghina tanítson minket, mindörökké. És mindörökké legyen velencei karnevál, amelyben Casanova zseniális, izgató és radikális leleplezése folyik a hetvenes évek pornóörülete kellős közepén. Mert Fellininél senki sem tudja jobban, hogy a szex, legalábbis, amit ő ért rajta, „alatta”, végül anyai és nemeken túli. Magna Mater. Közben úgy mondja a szerelemkritikát, hogy szerelmet és erotikát tud csiholni. A velencei karnevál persze még lejjebb, délre, mindig délre az archaikus közösség világába, Rómába vezet. Róma Fellini történelem előtti, nem modern és nem posztmodern emblémája, a máz alatti, lenti, örök ismétlés és forgás. Aranyélet (ami hiú máz ugyebár), Via Veneto. És főleg opera, á la Verdi Falstaffja. Szigorúan olaszozni, mondja, mi a stikli, a virbli, ensemble, a zűrvavaros, kavargó finálé. Egy olyan jó meleg, mackós buflák alak énekel itt, húsos orra van, meg sok-sok manírja (ismétlés!). Hihetetlenül maníros, néha egyenesen link. Mondjam azt, hogy ilyenkor szeretem a legjobban? (Zenekari próba, meg efféle, felejthetetlenül laza dolgok.) Amikor az otthoni maradékokból gazdálkodik, amikor kikotorja ami a lábas alján maradt. De őtőle! Mi másról szól a Ginger és Fred, ha nem éppen erről a gyanús és homályos főzőcskéről, a késői archaikumról! Egyszóval: tud lötyögni. Hát, ha teheti...

Demokratának lenni: élni egészen. Fellini a látásban, a filmvásznon él, az ő filmje tömény, bátor, röhögni való élet. Az emlékezés is az. Amarcord, egyezzünk meg benne: remekmű. Demokratának lenni itt nála: játékmesterként, porondmesterként, mégse főnökként, nem nagyképűsködni. Semmi efféle nincs benne, még annyi sem, mint a többi nagyszerű kollégában. Ilyen és kész: hogy miként csinálja, maga sem tudja. Verdi óta az utolsó „naiv” művész (nem tudom jobban mondani, s ez így, még idézőjellel is csak féloldalasán igaz): mindent tud, azt is, hogy mit (sok mindent mást) nem. Aki a profizmust a kisujjában hordja és tesz rá – filmjei sokszor éppen erről, hogy hát semmi sem érdekes, csak a látvány telje, teltsége, csodálni való rejtélye. Hogy nem lehet betelni vele, s mindez, miként a pápai divatbemutató, elég értelmetlen, olykor rémes, de fantasztikusan van. A realitás az, ami elvarázsolt, a nézőpontban van a történés, a nézés az, ami történik.

Nekem olyan egyedülállóan otthonos ez a Fellini, hogy mindig arra gyanakszom, biztosan itt sündörög valahol a (régi) filmgyár udvarán, csak nem veszik észre – talán egyedül Mándy az, akivel leáll dumálni.

Fellininek lenni: a világegyetem jólelkű, nagyszívű kurvájának lenni, aki mindenkivel, aki megérdemli, hál, eljátszik, „odaadja magát”. – A Nyolc és fél alvilág-jelenetei, az ostorral (jellegzetes férfifantázia), meg a Nők városáé, a Satyricon párái, az És a hajó megy nosztalgikus kis perverziói: mester, csinálja még... „Nőt akarok!”, kiáltja egy bolond a fán, bariton hangú törpe apáca fel a létrán -emlékezzünk rájuk, magunkra.

Komolyra: milyen a filmszemle? Az örök, rendíthetetlen, „ösztönös”, századöreg demokratáé. Mit jelent a demokrata szeme? Ma sajnos alig valamit (csak azért öreg ez az ember), ezért mondom: semmi politikait, semmi történelmit, hanem egészséget, beleértve minden bolondériát. Semmi történelmi, ez úgy értendő, hogy benne van az összes helyi és időbeli utalás (E la navex va... 1914 mint opera, illetve az Amarcordban a Duce nevű rossz bohóc). Fellini ismer ideológiai, történelmi démonokat, de azok semmi hatással rá, semmi érzéke hozzájuk. Ilyen értelemben sem a 20. századi, hanem archaikusán elfogultan és józan (karneváli játékmesternek különösen ajánlatos erény); nem tudom mikori. Az ő filmszeme széles, hosszú elnyújtott pásztázási, egyfajta lassú vizuális nagyétkűséget jelent, amibe minden belefér. Fellini mindenfélét beledobál a látványba, ami úgyis ott van kéznél, szemnél. Filmdemokratának lenni, ismétlem: élni, látni egészen. Lazán elfogultnak lenni, eljátszani bármivel, bizalmatlannak lenni minden akarnoksággal szemben, eljátszani bármivel az érzelmességgel, holott egyáltalán nem az. Demokratának lenni, ellentétben a mondással, inkább megijedni mint félni – milyen remekül meg tud ijedni! De nem fél, inkább felháborodik. Könnyezik is, de nem siratja magát. Emléktúrázik, de nem nosztalgiázik – rejtély, de így van. Minden nagy, komoly (?) dologról tudomása van, közben illúziótlan. És a stílust, az egészet mindennél fontosabbnak tartja. Mert demokratának lenni: stílus és egységben látás. Nincsenek „eszméi”, nincs ideológiája, nincs vallása(felekezete ilyesmi), mindent lát és ez mégsem keseríti el – így együtt. Csak az egésztől áhitatos hite van, de ezzel se törődik sokat, ott van s képben ennyi. A demokrata: szabad, kötetlen, mint mondjuk Mándy és Ottlik (ők). Mai, helyi demokratáink többségének fogalma sincs erről; én állandóan Fellinit vetítenék nekik – megvadult pupákok, tanuljatok! –, ami persze antidemokratikus „bevezetés a jóba” című tantárgy lenne. Fellini mint tanár, jó kis abszurdum.

Fellini, az öreg filmdemokrata ott van, ahol, ahonnan nem lehet kimozdítani, valami, ami nagyszabásúan pontos, nagyvonalúan tempós (vesd össze: mozgókép). De hogy mi is ez a valami, meg nem mondható igazán precízen.

Ritmus, arány, mérték – alapvetően demokratikus értékek, mert arról szólnak, hogy vannak határfeltételek: a mindenkori, összes Másik. Fellininél a Többiek nem a pokol, ha van is zsúfoltság. Merjünk megrendülni ettől a testszagú nagyságtól, ettől a link szcénától, ettől a szegényes ünneptől. Szálljunk magunkba, ne másokba, szálljuk meg látóidegeinket, ne másokat. Mert bármennyi színészkedés, sőt ripacskodás van itt, ez a demokrata nem a középpontban ágál (a manír kendőzetlen bemutatása épp erről szól), ha odakomponáljuk is magunkat a kép sarkába, nagy kalapunkkal – itt minden a manír (önmagunk) leleplezéséről, saját magunk vásárra viteléről szól: márpedig mindennek éppen ez az anyja és apja. A kellő időben és helyen elkövetett radikális átvilágítás. Fellini azért egyetemes művész, mert transzparens. Mondhatni egyszerű. Nem etet és nem altat, hiszen bemutatja, átvilágítja az ámítást. Mondhatni: népi demokratikus művész (ha kérhetem, nézzünk utána a plebejus szó értelmének. Lásd még Verdi stb.)

Demokratának (kötetlennek) lenni tulajdonképpen szigorú mesterség. Nem ordenárénak, de tenyeres-talpasnak, földönjárónak, suhanóan földözragadtnak lenni, ezt Fellini tudja ma a legjobban. Rendet teremt abban, hogy azonosak vagyunk mindezzel az egész zavaros ittléttel. Olyan rendes cirkuszt tár elénk, ezt jelenti az ő demokráciája. A látvány iránti szüntelen figyelmet, a sors fegyelmezett, laza, kötelességtudó és link már-már közönyös elfogadását. Nem megadás ez, nem ernyedtség, hanem feszültség, olykor félálombeli ébrenlét, jelenvalóság, ténylegesség, anyagszerűség. A szem, ahogy korlátlanul lát, de határolva dolgozik. A filmdemokrata csak annyiban különbözik a „rendestől”, hogy néz és kiemel. A figyelem a legdemokratikusabb, állandó munkálkodás az emberi lény életében. Az örök figyelem mindaz, ami egyáltalán... Mert maga a látvány mindig demokratikus, csak meg kell történnie a nézésben. Fellininél minden és mindenki kiválasztott, és ez egyáltalán nem mond ellent a szó jelentésének. Egyként vagyunk azok, amik jelenti ki az ő látványa. Különbözőségünk, mely félelmetes valóság, egységünk tartozéka. Együtt vagyunk, bármilyen ronda és „deviáns” is ez olykor. így hát ő az egyetlen, aki a modern tömegtársadalmat, éppen megfelelő, arányos undorral bár, mégis emberséggel mutatja be: a tömeg az ő magas kameraállásaiból, odalenn, olykor szinte archaikus közösségnek látszik, mint a kis glóbus a Solaris végefelé. De mindig csak egyetlen, rövid pillanatra, ennyi elég belőle. Fellini a BŐSÉG egyetemes művésze, ennyiben katolikus, ha van még egyáltalán értelme az eredeti jelentésnek. Az ő egyetemes bősége, éppúgy mint a többi nagynál, visszacsatolja a szépséget az igazsághoz. Sőt, elszánt antimodernként el sem csatolta onnan soha. Ó azt látja, „hogy mindez jó”. Fura.

Buñuel meghalt, Buster Keaton régen, Tarkovszkij, igen, ő is, a Szegénylegények rég volt, Bergman hallgat, Beckett éppen három hónapja (állítólag).

Nos, mi van még?

Maestro, Isten éltesse sokáig.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/05 29-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3570