KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/május
MAGYAR MŰHELY
• Tamás Amaryllis: Fehér mágia
• Bereményi Géza: A mítosz, amelyet megélsz Privát Magyarország
• Fáber András: Nagy családi vonatozás Da capo
• Báron György: A csehovi légpuska Céllövölde

• Tillmann József A.: Ikonoklasszikus elvetemültségek Képözön és kellékkollázs
FEDERICO FELLINI
• Balassa Péter: Az öreg filmdemokrata Fellini rajza

• Koltai Ágnes: Exodustól Exodusig Az izraeli film a nyolcvanas években
• Bikácsy Gergely: Fecskék a börtönben A francia film vásott kölykei
• Takács Ferenc: Háború és vége Vietnam értelme
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Az ötvenfontos részvény London

• Zalán Vince: Kinepolisok
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A kötél
• Szemadám György: Kék bársony
• Koltai Ágnes: Cinema Paradisò
• Ardai Zoltán: Rózsák háborúja
• Báron György: Saigon
• Szemadám György: Az utolsó csepp
• Tamás Amaryllis: Az Aranyfiú
• Fáber András: Valami vadság
KRÓNIKA
• Fáber András: A holnap sztárjai Filmfesztivál Genfben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Da capo

Nagy családi vonatozás

Fáber András

 

Régi tárgyak kerülnek elő egy vulkánfiber bőrönd mélyéről: bűvész-rekvizitek, köztük egy üveggömb, melyet, ha megráznak, hullani kezd benne a hó (feltehetőleg Orsón Welles Az aranypolgár című filmjéből keveredett ide – s ez, mint majd látni fogjuk, nem egészen véletlen), meggyullad egy reflektor, s a család ütemes tapsa közepette, pattogó, cirkuszi zenére a kredenc és a pianinó között igazi (igazi?) attrakciót látunk: nyolcéves-forma kisfiú szteppel, mórikálja magát. Egy villanásnyi időre felrémlik egy felnőtt sztepptáncos képe a falon, meg egy antik dombormű másolata (táncoló nők), majd lassan ködbe vész az egész, csak a kisfiú néma nevetését őrizzük még néhány pillanatig.

Kornai Péter és Gödrös Frigyes alig ötvenperces közép-filmjének („moyen métrage”) kezdő – s némi módosítással egy ben befejező – képsora olyan – áttételes utalásrendszerrel élő – világba viszi nézőjét, amelyhez hasonlót meglehetős ritkán láthatni manapság. E világ nem minden eleme újdonatúj – sőt, az alkotók a bevezetőben említetthez hasonló gesztus-idézetekkel tudatosan vállalják saját szellemi elődeiket: a zseniális Welles-t, a szürrealista (és hasonlóképpen zseniális) Buñuelt, valamint a magyar filmművészet sokáig háttérbe szorított, „nem realista” másik hangjának iskolateremtő képviselőit, Bódy Gábort, Erdély Miklóst, Jeles Andrást, Szentjóby Tamást –, de egészében véve eredetinek hat az a mód, ahogyan – részint tanult, részint újra felfedezett, részint pedig újonnan kitalált „panelekből” egy jellegzetesen mai magyar életérzés összetevőit jelenítik meg kétségtelen tehetséggel.

„Hivatali” filmet látunk (ahogyan néhány évvel ezelőtt egy divatos német író „hivatali regényt”, „irodai regényt” írt), melynek kiábrándítóan eseménytelen, „pangó” világa szöges ellentétben áll a kerettörténet ígéretes gyermeki attrakciójával. Egy fiatalon öreg-sorban tartott nemzedék végelszámolása ez „a munka társadalmának” eszményeivel – amit egyébként a magyar irodalomban Esterházy Péter kezdeményezett eddig a legnagyobb erővel Termelési regényeden és több más művében. A szem. szám., pir. burg., pár. káp. hüdötten elidegenült, álságos világa ez, melynek elfojtásai Freudot, szürrealitása Ionescót, abszurditása Beckettet, nosztalgiája Mándyt idézik, ahol a távozónak a pingpongütőt természetesen le kell adnia a szertárban, de ahol a folyosón bármikor feltűnhet az Ozból kíséretével Dorothy, hogy hősünket a sárga út követésére buzdítsa. Mitológiai ismereteink nyomán az is megképzik bennünk (mert az egyik szereplő – kafkai ötlettel – zsineget gömbölyít le maga után, amerre jár), hogy a” Kiléptető Vállalat” valamiképpen az Alvilággal, sőt, a Minótaurusz barlangjával rokon hely, ahonnan legfeljebb a remény vékony Ariadné-fonala segítségével sikerülhet kikecmeregnünk.

Hova is?

Vissza tulajdon gyermekkorunkba, ahol „rézbőrű volt az alkony”, és hős az indián, vagy talán előre majdani gyermekünk gyermekkorába, aki ugyanolyan Messiásként érkezik a világba a maga attrakciójával, mint mi egykoron.

Olykor a groteszk költőiség sem idegen ettől a világtól. Az egyik hivatalnok – hasonlatosan egy valamikori, sajnálatosan megtébolyodott és öngyilkosságot elkövetett kulturális miniszterhelyetteshez – az asztal alá menekül rettegésében, s fiatal hősünk szavaival egycsapásra erdei rejtekhellyé varázsolja a jobb híján választott menedéket.

Elidegenedett hősünk amolyan mai „felesleges ember”, aki még nem találta meg a maga Lermontovját, ilyenformán nemhogy autentikus története, de jóformán még élete sincs: az attrakció elmarad. Végeláthatatlan folyosókon araszolgat mind csüggedtebben, miközben tudja, hogy a bezárt ajtók mögött a telefonok nem neki csörömpölnek, s körülötte fájdalmasan jelentéktelen emberek fájdalmasan jelentéktelen eseményeket mesélnek egymásnak; lassan ő is harmadik személyben beszél önmagáról, miközben viaszmúzeumban illő döntőbizottságok az ő ügyeiben is „határozato-kathoznak”: szótöredékek maradnak már csak ebben a mitologizált bürokrata-világban, ahol legfeljebb annyit lehet kérdezni, „hova tűnt, ami egyszer megvolt?”

Pedig hősünk – a maga rezignált módján – mindent megpróbál, amit csak lehet: kezelteti testét-lelkét, barátkozik az oroszlánordítást hallató, atlétatrikós sportszertárossal meg a többi kollégával, hogy Mozart zenéjére, amúgy bajuszo-san-szakállasan, kopott ballonjában, vállán panyókán átvetett iszákjával elinduljon, mint a csendes reménytelenség inkarnációja, „leszerelni” – vagyis ki a hivatalból, el a hivataltól.

Elindul, s megérkezik – a családhoz.

A film egyik legszebb, bár kissé talányos jelenetében nagy késsel levágja anyjáról a gondokat (a buñueli szürrealizmussal ráaggatott tyúkokat-zöldsége-ket), s nagy családi „vonatozásba” fog – noha álomi logikával itt is kívülről (egy ablakon át) látja magát.

Kornai-Gödrös filmje eszközeiben némiképp még egyenetlen (saját utalásrendszerében sem egységes, illetve nem egyértelmű), de csillagászati távolságban van a naturáliákba belekövesedett moziipartól. Nem „nagy attrakció”, de ígéret. Ez az ő huszadik századuk. Csüggedtebb és kiábrándultabb az Enyedi Ildikóénál, talán borzasabb is, de ugyanabba az irányba mutat: a mítoszok humanizálása irányába.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/05 13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3567