KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Schubert Gusztáv: Apokalipszis féláron A végítélet filmjei
• N. N.: Apokalipszis-filmek
• Gelencsér Gábor: Világvég-e? Apokalipszis, anno...
• Tillmann József A.: A két(ezer)szeres visszacsatolás keletje Különös nap
• Mihancsik Zsófia: Örökmozgó történelem Beszélgetés Bereményi Gézával és Gerő Andrással
• Mihancsik Zsófia: Áltörténelmi filmjeim Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Hirsch Tibor: Vér, veríték, kosztüm Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz
• N. N.: Jeanne d’Arc–filmek
• Bikácsy Gergely: Csend a várak alatt Jeanne d’Arc-filmek
• Kovács István: Polonéz A-dúrban Wajda és a lengyel múlt
• Novobáczky Sándor: Költészet és filmvászon Beszélgetés Andrzej Wajdával
• Gervai András: Álmatlan Európa Beszélgetés Krzysztof Zanussival
• Szilágyi Ákos: Bizánci borbély Mihalkov Oroszországa
• Müllner Dóra: Helyfoglalás Beszélgetés Szőke Andrással
• Galambos Attila: A függetlenségi harc vége Ideglelés – a Blair Witch project
• Varró Attila: Kalandjátékfilm Ideglelés – a Blair Witch project
• Bóna László: Felebohócok Stan és Pan
KÖNYV
• Visky András: A szeplőtelen filmművészet Szőts és Erdély
KRITIKA
• Varga Balázs: Érzéstelenítés nélkül Eljövendő szép napok
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Harcosok klubja
• Hungler Tímea: Stigmata
• Vörös András Csaba: Hatodik érzék
• Tamás Amaryllis: Börtönpalota
• Vidovszky György: Nyomás!
• Beregi Tamás: Kéz őrület
• Kömlődi Ferenc: A 13. emelet
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A mandíner gyönyörűsége

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Eljövendő szép napok

Érzéstelenítés nélkül

Varga Balázs

Sérült életek, kisiklott sorsok, örök hó, örök gyász. Atom Egoyan ismét egy kisközösség tragédiáját meséli el.

 

Nehezen tudom eldönteni, hogy Magyarországon ismert rendezőnek számíthatom-e Atom Egoyant. Hiába mutatta be az életművét a Titanic Fesztivál már évekkel ezelőtt, hiába forgalmazták két korábbi filmjét, és hiába foglalkozott vele tucatnyi cikk és kritika, mégsincs körötte olyan sistergő kultusz, mint Greenaway, Lynch vagy Kusturica körül. Tradíció és modernizáció között egyensúlyozó hősei, a technikai civilizáció kárvallottjairól szóló történetei talán egy kicsit idegenek a számunkra. A nyugati értelmiségi közönség már hosszú évek óta bolondul Egoyanért, Európának ezen a felén a nagy roham még várat magára. Most szép lenne azzal folytatni, hogy az Eljövendő szép napok majd megmozgatja a mozibarát sokaságot, csakhogy ez a film nagyon nem illik a mostanság divatos trendekbe. Alternatív művészfilmnek túl komoly, a multiplexek közönségének túl nehéz és bonyolult. Mérföldekre van az amerikai független film fősodrától, nincs benne dögös párbeszéd, sem vicces lövöldözés, nincs benne akció. Nem az erőszak logikájáról beszél, hanem a gyászról, nem a hétköznapi küszködések érdeklik, hanem egy közösség rendkívüli tragédiájának elő- és utótörténete. Korábbi filmjeinek fekete humora is eltűnt, ez a történet messzire taszítja a könnyed nevetést. Egoyan ezúttal az elevenbe vágott, és a felkavaró érzelmekről, a kiszolgáltatottságról, a kiszolgáltatottak bátorságáról forgatott filmet. Az Eljövendő szép napok nem hagyja a fotelba süppedni a nézőt. Megrendíteni és felkavarni akar, elemi érzelmeket és érzéseket szabadít el, ezért sokan valószínűleg túlzónak és szentimentálisnak találják majd. Mégis, ki dolgozik ma már a régivágású katarzissal? Egoyan sem tette – ezidáig.

Korábbi filmjeiben a családi titkok tudója volt, és mindig széteső vagy éppen csodával határos módon összeálló közösségekről mesélt. Ilyen volt a Közeli rokon sajátos idillje, ahol a fehér, protestáns, angolszász fiú új identitást, masszívan tekintélyelvű örmény családot választott magának, ilyen a Családi mozi, ahol fura véletlenek és machinációk segítségével állt helyre a család mégoly virtuális egysége, ilyen a Szöveges szerepek, ahol a kudarcos próbálkozások után kibontakozó szerelem ellenpontozta a kapcsolatok majdnem teljes kiürülését. Ezután viszont egyre komorabb filmek jöttek. A Kalendáriumban egy párkapcsolat bomlott fel, A kárbecslőben tönkrement egy magányos rítusok fogságában vergődő házasság, az Exotica hősei pedig a gyász, az egyedüllét és a tehetetlen vágyakozás egymásba fonódó, ördögi útjait járták végig. Az Eljövendő szép napokban azonban mintha újból a remény kerekedne felül. Még akkor is, ha ez a remény minden korábbinál mélyebb szakadék felett csillan meg.

Talán meglepőnek tűnik egy harminckét éves rendező pályáján fordulatról beszélni, a filmet mégis váltópontként értékelte a kritika. Egoyan persze kivételes helyzetben van: a nyolcvanas évek második fele óta folyamatosan és céltudatosan dolgozik, adják alá a pénzt és a témákat, sorra nyeri a díjakat. Ez a hetedik filmje, azóta már elkészült a nyolcadik is, van tehát mihez képest változtatnia. Az Eljövendő szép napok amúgy seregnyi szállal kapcsolódik a korábbi filmjeihez, de egy ilyen elszántan egytémájú rendező esetében, aki pályakezdése óta szemmel láthatóan életműben gondolkodik, talán el is várható mindez.

Tél és csend és hó és halál. Jéghideg vidéken, világtól elzárt városban, az örök hó és az örök gyász világában játszódik az Eljövendő szép napok, komor és méltóságteljes panorámái csendes fenyveseken és néptelen hómezőkön pásztáznak. Egoyan filmjeit sohasem a felhőtlen derű jellemezte, de az az éjsötét tragédia, ami a szereplőket kísérti, még tőle is szokatlan. Az iskolabusz balesetében tizenkét gyerek vesztette életét. A családtagok elbújnak, magukba fordulnak, egyedül maradnak az érzéseikkel, a városba érkező ügyvéd azonban kifelé akarja fordítani az elkeseredésüket, és a közösség nevében pert indít az autóbuszt gyártó társaság ellen.

Az Eljövendő szép napok Egoyan első adaptációja, bár meglehetősen átszabta Russel Banks regényét (egyébként a szerző hozzájárulásával és közreműködésével). Ahogy Tarantino dialógusírásban, úgy Egoyan a sokszínű, cseles elbeszélésben verhetetlen. A film legalább három idősík között cikázik, a cselekmény több év különbséget olvaszt össze. A baleset előtti idő, a baleset története, az ügyvéd tevékenykedése (a film tulajdonképpeni jelen ideje) és egy két évvel későbbi repülőút – ezek a főbb rétegek, közöttük azonban teljesen szabad az átjárás, szabad a tánc. Mivel pedig a történet maga kristálytiszta és egyszerű, mindez sosem lesz kusza. Nem az idősíkok váltogatásának logikájára figyelünk, hanem az érzelmek hullámvasútjára, ahogy fel-alá siklunk a tragédia, az elkeseredés, a harag és a feloldozás között.

A nagyszabású totálok epikus távlata mellett a szűkebb beállítások intimitása sem csorbul, a szélesvászonra komponált képeken a legfeszültebb, legdrámaibb közelik sem tűnnek tolakodóan közelinek, nem egy-egy arc, hanem két személy tölti be a képet. Egoyan kísértetiesen rideg zárt tereit, gépekkel és kamerákkal zsúfolt szobabelsőit a természet váltotta fel. Végtelen hómezőket látunk egy-két elszórt házzal, lassú, szemlélődő beállításokban, időtlenül szép és titokzatos a táj. A város valahol a semmi kellős közepén terül el, a hegyek között, Egoyan azonban sosem mutat totált az egész településről, csak a peremvidékről, ezért nem könnyű elhelyezni a helyszíneket. Mindez furcsa feszültségben van azzal, hogy a film egy közösség megrendülésének és a szolidaritás visszaszerzésének történetét kívánja elmesélni.

Lehet-e epikus teljességre törekedni, egy város átfogó képét megrajzolni úgy, hogy csak a helyszínek egy részét mutatjuk meg? Lehet-e történetet mesélni egy közösség egységének helyreállításáról úgy, hogy mindig csak egyes tagjait, a magukba zárkózva élő családokat mutatjuk meg? Egoyan mindig is kihagyásokkal, furcsa hiátusokkal dolgozott, ezeknek az üres helyeknek a kitöltése pedig a nézőre várt. A nézőre, akit az Eljövendő szép napok amúgy is szokatlanul intenzív érzelmi kihívás elé állít.

Akárha lélekgyógyász kézikönyvet lapozgatnánk, minden Egoyan-film traumák katalógusa. Sérült lelkek, zaklatott, félresiklott életek tárulkoznak fel az Eljövendő szép napokban is. Szép fokozatosan kiderül persze, hogy ezek az emberek a tragédia előtt sem voltak éppen harmonikus viszonyban, legfeljebb elhallgatták, eltakarták a gondjaikat és bajaikat. Nincs egyetlen kiegyensúlyozott személyiség sem a filmben, csalódások és ámítások, titkok és hazugságok árnyékolják be mindegyik szereplő életét. Egoyan eddigi filmjeiben hűvös behavioristaként csak a felszínnel, a szereplők viselkedésével törődött, az érzelmi és pszichológiai motivációkat ha ismertük is, mindig kimaradt egy láncszem, a hőseit következetesen kívülről mutatta be. A színészek érzelemmentesen, kevés gesztussal játszottak, az indulat és a feszültség mindig csak a felszín mögött örvénylett. Most viszont, már csak a téma miatt is, felszabadulnak az érzelmek, nincs gát, ami visszafogná őket, a néző sem kívülről szemléli ezeket a hősöket, mert csak úgy tudja követni a történetet, ha azonosul velük. A rendezői tekintet is elfordul a puszta felszíntől, és a karakterek összetettsége, a jellemek árnyalása foglalkoztatja. A színészi játék szintén átalakul, bár most sem harsányak a gesztusok. A történet tragikus, tele van érzelemmel, elfojtással és indulattal –, a filmből mégis elsősorban az érzelmek kirobbanása előtti utolsó másodpercek feszültsége sugárzik, és ezek a pillanatok a leginkább emlékezetesek. Nicole vallomása a tárgyaláson, Michell és Alison szaggatott beszélgetése a repülőgépen: kevés a szöveg, alig van párbeszéd, csak a dühöt és indulatot sugárzó szempárok, a semmibe meredő tekintetek hosszú és kitartott csendjei élnek.

Egoyan ezekre a pattanásig feszített csendekre alapozta a filmet, tragédiát akart elmesélni visszafogott eszközökkel, úgy, hogy a dráma csak a nézőben robbanjon. Éppen a legdrámaibb jeleneteket mutatja be a legidillibb módon, ez a legszokatlanabb és valószínűleg a közönséget leginkább megosztó része a filmnek (hiszen mindvégig azonosulnunk kell, vagy legalábbis kellene a szereplőkkel). Nicole és apja incesztusos, szerelmes együttlétét egy pajta gyertyákkal megvilágított belső terébe rendezi (akárha Zeffirelli valamely méretes giccsét látnánk), az ügyvéd visszaemlékezését kislánya életveszélyes balesetére pedig meleg barnás árnyalatú, lágy megvilágítású képekkel meséli el.

A naiv, mesei ártatlanságnak és a tragikus, felzaklató érzelmeknek ez a kontrasztja egészen zavarba ejtően hat. Egyszerre szorongatóan reális és álomszerű, a Browningvers beépítésével Egoyan ráadásul metafizikus távlatot ad a történetnek. Az Eljövendő szép napok a legérzékenyebb idegvégződéseinket ingerli, különleges határhelyzetekkel szembesíti a nézőt, aki vagy bezárul az érzelmek áradása előtt, vagy hajlandó végigsiklani ezen a hullámvasúton – és akkor éppúgy remélheti a „szép napok” eljövetelét, ahogy Nicole is bízik a közösség újonnan született szolidaritásában. A film címe és befejezése csak így, az azonosulás, az érzelmi kiszolgáltatottság vállalásával nyerheti el értelmét.

Egoyan hűvös és ironikus racionalizmusa után talán szentimentálisnak tűnik ez a film, de a kétely és a bizonytalanság körkörös, örvénylő folyamából csak így léphetünk át az „ígéret földjére”, oda, ahová a korábbi Egoyan-filmek hősei is igyekeztek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2812