KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Schubert Gusztáv: Apokalipszis féláron A végítélet filmjei
• N. N.: Apokalipszis-filmek
• Gelencsér Gábor: Világvég-e? Apokalipszis, anno...
• Tillmann József A.: A két(ezer)szeres visszacsatolás keletje Különös nap
• Mihancsik Zsófia: Örökmozgó történelem Beszélgetés Bereményi Gézával és Gerő Andrással
• Mihancsik Zsófia: Áltörténelmi filmjeim Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Hirsch Tibor: Vér, veríték, kosztüm Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz
• N. N.: Jeanne d’Arc–filmek
• Bikácsy Gergely: Csend a várak alatt Jeanne d’Arc-filmek
• Kovács István: Polonéz A-dúrban Wajda és a lengyel múlt
• Novobáczky Sándor: Költészet és filmvászon Beszélgetés Andrzej Wajdával
• Gervai András: Álmatlan Európa Beszélgetés Krzysztof Zanussival
• Szilágyi Ákos: Bizánci borbély Mihalkov Oroszországa
• Müllner Dóra: Helyfoglalás Beszélgetés Szőke Andrással
• Galambos Attila: A függetlenségi harc vége Ideglelés – a Blair Witch project
• Varró Attila: Kalandjátékfilm Ideglelés – a Blair Witch project
• Bóna László: Felebohócok Stan és Pan
KÖNYV
• Visky András: A szeplőtelen filmművészet Szőts és Erdély
KRITIKA
• Varga Balázs: Érzéstelenítés nélkül Eljövendő szép napok
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Harcosok klubja
• Hungler Tímea: Stigmata
• Vörös András Csaba: Hatodik érzék
• Tamás Amaryllis: Börtönpalota
• Vidovszky György: Nyomás!
• Beregi Tamás: Kéz őrület
• Kömlődi Ferenc: A 13. emelet
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A mandíner gyönyörűsége

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Andrzej Wajdával

Költészet és filmvászon

Novobáczky Sándor

A Pan Tadeusz egyszerre folytatja a lengyel történelmi film hagyományát és száll versenybe a közönség visszahódításáért.

 

Andrzej Wajda korunk egyik legnagyobb filmrendezője. Európai és egyben ízig-vérig lengyel művész. Látásmódját népének történelme, a lengyel irodalom és képzőművészet alkotásai formálták. Szinte kötelességének érzi hazája klasszikus műveinek filmre vitelét. Ilyen volt emlékezetes rendezése Wyspianski Menyegző című drámájából a hetvenes években a színpadon és a filmvásznon. Most hasonlóan nagyszabású vállalkozásra nyílt módja: legújabb filmjét, a négymillió dolláros költségvetéssel készült „szuperprodukciót”, amit a lengyelek nemzeti költeményéből, Adam Mickiewicz hasonló című eposzából forgatott, korábbi nyilatkozatai szerint életműve koronájának szánta.

Ebből sokan arra következtettek, hogy ezek után már nem is készül újabb filmekre.

– Azt azért nem hiszem, hogy ez volt az utolsó film az életemben. Úgy érzem, tele vagyok energiával. Sőt ez a film visszaadta a hitemet, hogy Lengyelországban még újjáéledhet a filmművészet. Pedig az utóbbi néhány évben úgy készültek a produkciók – az én filmjeim is –, hogy mindenki azt gondolta, el sem jutnak a mozikba. Ugyan, ki az ördögöt érdekel egy lengyel film? Legjobb esetben a televízióban végzi, ott meg aztán ki tudja, ki nézi meg. Úgy éreztük, a mozi már nem játszik olyan szerepet számunkra, filmesek számára, mint negyven éves pályafutásom alatt vagy azelőtt.

Most viszont, miközben ezen a filmen dolgoztunk, mintha visszatért volna az ifjúságom. Újra mindenkit magával ragadott a feladat. Mindenki azon volt, hogy jól csináljuk meg, és ez nekem is szárnyakat adott. Boldog voltam, hogy ekkora csapat élén állhattam. Csak a stáb 150 főből állt, és a filmben körülbelül 100 színész játszott. Olyan embereket irányíthattam, akik végre lengyel filmet akartak csinálni. Amiben lengyelül beszélnek, amely a lengyel közönséghez szól. És maguk is mélyen hittek abban, hogy ez a közönség meg is nézi majd a filmet, mégpedig a moziban.

Az alapmű szerzője, Adam Mickiewicz a lengyelek nemzeti költője, aki Litvániában született, majd szinte egész életét emigrációban töltötte. Talán még a lengyelek számára sem könnyű megérteni a bonyolult történelmi viszonyokat.

– Lengyelország és Litvánia a XVI. századtól valójában egy országot, úgynevezett uniót alkotott. Ez az elbeszélés Litvániában játszódik ugyan, de minden vonatkozásban Lengyelországhoz kötődik. Ahhoz a Lengyelországhoz, amelyen a mű születése idején már három idegen hatalom osztozik: Oroszország, Poroszország és Ausztria. Hazánk megszűnt létezni, mindenki Napóleont várja, aki sikeresen tör Kelet felé. Küszöbön áll a háború Oroszországgal, és persze egész Lengyelországban e hadjárat sikerétől várják a szabadságot. Reményeik jogosak, hiszen Varsóban már a lengyel és a napóleoni sereg az úr, megalakul a Varsói Hercegség. Mindenki vár, reménykedik.

Ami Mickiewicz költeményét illeti, a címe Pan Tadeusz, alcíme pedig így szól: Nemesi történet 1811–12-ből, avagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában. De mi is ez a „birtokfoglalás”? A nemesi Lengyelországban nem volt végrehajtó hatalom, nem volt rendőrség. Ezért az, akinek valamilyen peres ügye támadt, és a bíróság a javára döntött, kénytelen volt maga végrehajtani az ítéletet.

Összetrombitálta cimboráit, ismerőseit, rokonait, a környék nemeseit, majd így „kalákában” rárontottak az ellenfélre. És ha az nem egyezett bele jószerivel, hát erőnek erejével vették el tőle azt, ami járt nekik. Ez volt hát a nálunk annyit emlegetett nemesi szabadság. Egyébként többek között ez a szabadság vezetett Lengyelország vesztéhez.

Mickiewicz egy ilyen eseményt ír le könyvében. A történetben a helyi nemesek akcióra készülődnek. Közben viszont Napóleon is egyre közeledik, és mindenki arról suttog, hogy nyomban segítségére kellene sietni, amint átlépi a határt. Így hát az események némileg politikai töltetet is kapnak. Csakhogy a nagy harciasságot sokkal inkább a magánérdek és a helyi szűklátókörűség motiválja: ahelyett, hogy a franciák mellett indulnának harcba, a nemes urak inkább a szomszédos birtok gazdájára törnek, őt akarják jól helybenhagyni. Talán ebből is érezhető, hogy az elbeszélésben jó adag irónia van. A költő mély igazságokat mond el sorsunkról, nemzeti karakterünkről. Arról, hogy a lengyelek képtelenek egyezségre jutni a közös cél érdekében. Ez mindig nehezen ment nekünk.

Persze a történelem során volt elég nemzeti felbuzdulás. Láttuk ezt például a Szolidaritás idején. De aztán kiderült, hogy mindenkinek más az érdeke. Az a sok veszekedés, amit manapság tapasztalunk, már-már kínos azoknak, akik átélték azokat a felemelő pillanatokat. Úgy gondolom, Mickiewicz is pontosan ezt akarta mondani, hiszen akkor, amikor Napóleon Moszkva felé indult, a lengyelek végre egységben voltak. Megfértek egy táborban. De aztán a sors közbeszólt. Hiszen mindenkinek más volt az érdeke, és hamar elfelejtette, mi az, ami az ország javát szolgálja.

A költeményben szereplő két nemesi család végül is megbékél, és összefognak egymással Napóleon lengyel légiójában. Ahogy az irodalmi műben, úgy a filmben is egyértelmű a „happy end”. Gondolja, eljött az idő, hogy optimisták legyünk?

– Miért is adnánk fel az optimizmust? Egyébként a Pan Tadeusz mindenekelőtt a múltat idézi. Hogy úgy mondjam, a gyerekkorunkat. Ha elolvassuk ezt a költeményt, rögtön arra gondolunk – még ha a cselekmény a múlt század elején játszódik is –, hogy az ifjú főhős világa akár a mi ifjúkorunk is lehetett volna. És azt hiszem, a nézők is így fogadják majd a filmet. Mert hát milyennek is látjuk a gyerekkort, az ifjúságot? Olyannak, ami csupa napsütés, amikor minden valahogy szebb volt, jobb volt. A múlt mintha barátságosabb lenne, mint a jelen. Mert az az érzésem, hogy a valóság, ami most körülvesz minket, és ez a sok viharos változás, meglehetősen brutális: Itt a szabad piac, a munkanélküliség meg minden, ami ezzel jár, amitől a társadalom nagy része fenyegetve érzi magát. Annyi minden történik hirtelen körülöttünk, hogy azt sem tudjuk, mi vár ránk holnap. Jó pillanat ez tehát arra, hogy visszatérjünk a múltba. Hogy hátranézzünk, hogyan is volt ez annak idején? Kifélék, mifélék vagyunk? Hogyan viselkedtünk? Milyen is volt a mi országunk?

Hogyan lehet élvezhetővé tenni egy efféle múlt századi „nemesi történetet” a ma nézője számára?

– A legfontosabb a filmben a figura, tehát az ember. Ahhoz, hogy ezeket az embereket érdekesen ábrázolhassuk, hogy úgy mondjam, akció közben, cselekedeteik révén kell őket megmutatnunk. Hozzá kell tennem: a Pan Tadeusz fantasztikus, jól megírt mű. Egyébként akkoriban egy író sem ült le írni – akár versben, akár prózában írta a művét –, ha nem volt valamilyen jó története. S a Pan Tadeusz „sztorija” van olyan jó, mint a legjobb amerikai filmeké.

Remek a történet, kitűnőek a figurák; van itt viszálykodás, civódás, verekedés, kaland, románc, szerelmi háromszög. És a költemény mindezt valamiféle finom, puha, meleg fénybe burkolja.

A folklorisztikus elemek jó közönségcsalogatók Lengyelországban?

– A folklór nem kap különösebb szerepet. Inkább azt mondanám, hogy olyan film ez, amely egy kissé más környezetben játszódik. Ezek helyi színek. A filmnek csak akkor van értelme, ha nemzeti alkotás. Az olyan portéka, amelynek semmi helyi jellegzetessége sincs, az én szememben nem ér semmit. Engem csak az a film érdekel, bárhol is készült, amely a saját környezetéről tudósít.

Mennyire válhat nemzetközivé ez a nagyon is lengyel film? Önt ez nem foglalkoztatja?

– Én ezzel valójában nemigen törődtem soha. Ez – úgy gondolom – a lengyel és a magyar filmművészetnek alapvető közös vonása volt azokban a klasszikus időkben, amikor egyébként annyi kölcsönhatás ért minket egymás részéről, és annyit köszönhettünk egymásnak. Mert ugyan ki tagadhatná, hogy a lengyel és a magyar filmiskolát hasonló eszmék mozgatták, hasonló volt az a kép is, amit filmjeik a társadalomról visszatükröztek. És hozzánk művészi értelemben is rendkívül közel állt a magyar film.

De visszatérve közös vonásainkra: úgy gondoltuk, ha jól beszéljük el saját történelmünket, akkor – függetlenül attól, hogy az bizony nem könnyen érthető mások számára, főként nem minden apró részletében – nos, akkor a film erejével megnyerhetjük a közönséget, mégpedig nemcsak saját országainkban. Azt hiszem, így gondolkozott Szabó István, Jancsó Miklós, így gondolkozott Andzrej Munk, Konwicki, és így gondolkoztam én is. Ha jól mondjuk el történelmünket, akkor a néző Nyugaton vagy bárhol választ talál a kérdéseire, érdeklődni kezd. És ha érdeklődni kezd, akkor már ott ül a moziban, meg akarja nézni a filmet. Azt hiszem, most is hasonló a helyzet. Sőt itt a nézőnek még külön akadállyal is meg kell küzdenie, hiszen ennek a műnek a szövege versben íródott. A film pedig megtartotta ezt a formát, ehhez nem nyúltunk, hiszen ez a csodálatos vers a lengyelek számára nemzeti ereklye.

A Pan Tadeusz című filmben mennyi van Mickiewiczből és mennyi van Andrzej Wajdából?

– Ez valóban alapkérdés, főként az olyan rendező esetében, mint amilyen én vagyok, aki már több tucat irodalmi művet filmesített meg. De vajon miért készítek filmet épp ebből a könyvből, és nem abból? Mindenekelőtt azt viszem filmre, ami a képzeletemet megragadja. A vásznon pedig annyi látható a műből, amennyi belőle megfogott. Az én részem tehát mindig annyi a filmben, amennyit sikerül megmutatnom a számomra kedves könyvből. Amit nem sikerül a filmen ábrázolnom: megmarad irodalomnak.

Persze egy irodalmi alkotást automatikusan nem lehet átültetni filmre. Hiszen az író olvasókra és nem nézőkre gondol. A művet le kell fordítanunk a film nyelvére, ez elkerülhetetlen. Ezért gyakran más jelenetek is láthatók a vásznon, amelyek nincsenek is benne a költeményben, de a film cselekménye szempontjából rendkívül fontosak. Hiszen a film látvány, amelynek külön szabályai vannak. Ezért úgy gondolom, a rendezőnek jogában áll, hogy olykor akár messzemenő változtatásokat is végrehajtson abban a műben, amiből filmet készít. Gyakran eszembe jutnak Hamlet szavai, amikor így szól anyjához: „Kegyes szándék kegyetlenségre hajt.”

Én is így vagyok a Pan Tadeusz-sal. Gyakran olyan jeleneteket, olyan leírásokat is ki kell vágnom belőle, amelyeket mindenki kívülről ismer, mindenki szeret. De hát kegyetlennek kell lennem, hogy „jó” legyek magához a műhöz, hogy az a vásznon igazi filmmé álljon össze, s ne silányuljon holmi irodalomtörténeti emlékké, illusztrációvá. Az illusztráció mindig erőtlen, holott a rendezőnek aktív, cselekvő viszonyban kell lennie a történettel, amely megragadta a képzeletét.

A film költségeit ismerve nem lehetett könnyű eljutni a megvalósításig...

– Kizárólag mozifilmként nem is jött volna létre. Ha nem lettek volna a tv-állomások, köztük külföldiek is, ha nem lett volna a lengyel közszolgálati televízió (bár igaz, ők csak 10 %-kal vagy annál is kevesebbel vették ki részüket a produkcióból), akkor nem jöhetett volna létre ez a film. Külföldi tőke nélkül Lengyelországban ezt a produkciót nem tudtam volna elkészíteni. Gyártási-szervezési szempontból egyébként ma ilyen filmet forgatni százszor könnyebb, mint azelőtt volt. Régen a filmiparban ugyanis sokféle ember dolgozott, a legkülönbözőbb egzisztenciák, akiket sokszor politikai vagy ki tudja milyen okból helyeztek oda. Nekünk kellett eltartanunk őket, tűrni kellett a jelenlétüket. Mára ezek mind eltűntek. A film körül ma csak olyanok vannak, akik akarnak és tudnak dolgozni, akik akár reggeltől késő éjszakáig is hajlandók erre. Nincs más dolguk, nincs más kötelezettségük.

Ilyen odaadó stábot, ilyen embereket, akik teljes szívükkel részt vesznek egy filmben, eddig még nem láttam. Persze ezek az embereket összehasonlíthatatlanul többet keresnek, mint régen, a körülményeik is sokkalta jobbak, de meg is érdemlik mindezt.

– A rendszerváltás előtt is meg tudta volna csinálni ezt a filmet?

– Azt hiszem igen, de nem szívesen tettem volna. A politika, a cenzúra ugyanis mindenbe beleavatkozott. Például nemigen tetszett volna nekik ez a sor: „Litvánia, szép hazám”, márpedig ezt mondja Mickiewicz a költeményben. Csakhogy Litvánia már nem a mi hazánk. Tíz éve még a szovjet birodalom része volt, most meg a litvánoké.

– Most, hogy kész a film, és novemberben már a mozikban látható, úgy érzi, valóban fontos helyet kap az életművében?

– Minden filmnek azzal a meggyőződéssel fogok neki, hogy a legfontosabb lesz az életemben, mert hát nem is lehet másképp. Ebbe a munkába is így kezdtem bele. És meg kell mondanom, nem hittem volna, hogy valaha is megérek még ilyen pillanatot. Maga a film, azt hiszem, tele van élettel! Nem is lehet másként, ha olyan emberek csinálják, akik lelkesednek a téma iránt, akik lelkesednek azért, hogy sikerre vigyenek egy lengyel alkotást.

Hogy az ilyen filmet ne fogadná jól a közönség? Bízom abban, hogy az amerikai filmipar tíz éves inváziója után a lengyel mozinézők most tán valami másra vágynak. Ha sikerül újra eljutnom hozzájuk, az számomra mindennél fontosabb.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 31-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2804