KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Schubert Gusztáv: Apokalipszis féláron A végítélet filmjei
• N. N.: Apokalipszis-filmek
• Gelencsér Gábor: Világvég-e? Apokalipszis, anno...
• Tillmann József A.: A két(ezer)szeres visszacsatolás keletje Különös nap
• Mihancsik Zsófia: Örökmozgó történelem Beszélgetés Bereményi Gézával és Gerő Andrással
• Mihancsik Zsófia: Áltörténelmi filmjeim Beszélgetés Jancsó Miklóssal
• Hirsch Tibor: Vér, veríték, kosztüm Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz
• N. N.: Jeanne d’Arc–filmek
• Bikácsy Gergely: Csend a várak alatt Jeanne d’Arc-filmek
• Kovács István: Polonéz A-dúrban Wajda és a lengyel múlt
• Novobáczky Sándor: Költészet és filmvászon Beszélgetés Andrzej Wajdával
• Gervai András: Álmatlan Európa Beszélgetés Krzysztof Zanussival
• Szilágyi Ákos: Bizánci borbély Mihalkov Oroszországa
• Müllner Dóra: Helyfoglalás Beszélgetés Szőke Andrással
• Galambos Attila: A függetlenségi harc vége Ideglelés – a Blair Witch project
• Varró Attila: Kalandjátékfilm Ideglelés – a Blair Witch project
• Bóna László: Felebohócok Stan és Pan
KÖNYV
• Visky András: A szeplőtelen filmművészet Szőts és Erdély
KRITIKA
• Varga Balázs: Érzéstelenítés nélkül Eljövendő szép napok
LÁTTUK MÉG
• Pápai Zsolt: Harcosok klubja
• Hungler Tímea: Stigmata
• Vörös András Csaba: Hatodik érzék
• Tamás Amaryllis: Börtönpalota
• Vidovszky György: Nyomás!
• Beregi Tamás: Kéz őrület
• Kömlődi Ferenc: A 13. emelet
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A mandíner gyönyörűsége

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Harcosok klubja

Pápai Zsolt

 

Aligha készült mozi az elmúlt években, amely annyira megosztotta volna a kritikusokat és közönségét, mint a Harcosok klubja. Egyesek a mennybe emelik, mások kiátkozzák, akadnak, akik az évtized (és a századvég) filmjének, a ’90-es évek Gépnarancsának nevezik, akadnak, akik nem látnak benne egyebet, mint az öncélú brutalitás, az önmagáért való agresszió prófétálását.

A film alapjául szolgáló eredeti mű hat évvel ezelőtt jelent meg. Szerzője, Chuck Palahniuk részben a katalógusregény műfajától megihletve, elmekórtan-jelentések alaposságával, hol szikrázó dialógusokban, hol nagyívű belső monológokban, olykor szarkazmusig vitt érdes humorral énekelte meg a századvégi Amerikát. Könyvének filmre vitelét David Fincher rendező személyes ügynek tekintette. A befejezés kivételével precízen követi a regény cselekményét, s arra is kísérletet tesz, hogy a könyv gondolatritmussal tördelt, előre- és visszautalásokkal teli, elliptikus szerkezetét átmentse a film nyelvére. S mindezt sikerrel teszi. Már a főcím, azzal, hogy percekig tartó utazásra hív egy emberi agy belsejébe, felkészíti a nézőt, mire számíthat. Mert a film java részében nagy idő- és térbeli ugrások között rendre elbitangol a gondolat, hogy aztán kacskaringós vargabetűk után térjen vissza – a startpontra. A mozi mintha egy kusza, zaklatott, már-már irányíthatatlannak tetsző asszociációfolyam sokkoló képekben megfogalmazott (ki)vetítése lenne. Mintha mindaz, amit látunk, egyetlen ember fejében történne.

S hogy mi zajlik ebben a (beteg) koponyában? „Talán az önfejlesztés nem megoldás. Talán az önpusztítás a megoldás” – hangzik el egy helyütt a szentencia. Egy olyan kultúrában, amely a mindenáron győzni akarás tébolyában szenved, abból a dimenziók nélküli közegből, amelyben a jólét, az ezzel párban járó végtelen unalom és frusztráció elkényelmesíti, „feminizálja” a lelket, a test fetisizálásával kereshetjük a kitörési pontot, véli hősünk. A test test elleni küzdelem, a totális, szabályok nélküli full contact a „férfiasság” szakítópróbája lehet. A megoldás tehát, stílben maradva, pofonegyszerű, az önmegvalósítás útja: felélni tartalékainkat. Titkos harci klubok, önpusztítókörök szervezésével, ahol mindent lehet, ahol péppé zúzható a hús, porrá törhető a csont és darabokra szedhető az arc, ahol kizárólag a részvétel a fontos, hogy ki győz, mellékkörülmény. (Megérkeztünk, a kritikusok és a nézők egy részének aggályai a film e jeleneteivel kapcsolatosak. Tiltakoznom kell: nem arról van szó, hogy Fincher belenyomja a néző orrát a rettenetbe, majd magára hagyja közönségét, iszonyodjon kedvére. A harci jelenetek – elismerem – valóban gyomrot forgató és ideget borzoló hipernaturalizmusa, a vegytiszta agresszió szélsőségesen steril ábrázolása éles kontrasztban áll a film egyébként végletesen felstilizált, abszurdba hajló előadásmódjával, s ez a megoldás, amolyan ellensúlyként, az erőszakjeleneteket is más fénytörésbe helyezi.)

A Harcosok klubja, miként volt a közelmúltban például a Mátrix is, újabb jelentős állomása annak a folyamatnak, mely a filmnek fényképészeti médiumból digitális-elektronikus médiummá történő átalakulása irányába mutat. Ahhoz, hogy a főszereplő agyában lejátszódó történéseket minél láttatóbban jelenítsék meg, Fincher és csapata a Harcosok klubja több szekvenciáját is számítógéppel alkotta meg, olyan világot teremtve, amellyel korábban nemigen találkozhattunk a moziban. A „kamera” rakétaként száguldva betonfalakon fúrja át magát, zárt ajtókon örvénylik keresztül, olyan területekre libben, ahova eddig nem juthatott el. Rövid, alig néhány másodperces képsorok, melyek úgy születtek, hogy előbb fotósorozatokat készítettek az egyes helyszínekről, majd a felvételeket digitális úton, számítógép segítségével kötötték össze egymással, a jelenetekben lévő köztes helyek kitöltését, a fényképek mozgó-képekké alakítását a komputerre bízva. Ezek a jelenetek klasszikus módon nem leírhatóak. Új szótárra van szükség, fahrt, svenk, krán és a többi, a filmnyelv hagyományos terminusainak jó részét lassan elfelejthetjük. A századvég filmje egyben a következő század mozija is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/01 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2813