Ideglelés – a Blair Witch projectKalandjátékfilmVarró Attila
Horror kosztpénzből, a Dogma után, szabadon.
A játékfilm-készítés már az első Méliès-tekercsek születése óta kollektív művészeti formának számít: a rendező forgatókönyve megvalósítása érdekében komoly gárdát – néha egész kis hadsereget – kénytelen folyamatosan irányítani. Ritkán magányos teremtő; rendszerint domináns, de távolról sem egyedüli összetevője az alkotói folyamatnak. Munkatársaihoz való viszonya akár demokratikus, akár zsarnoki, a napi döntéshozatal felelőssége mindenképpen őt terheli: filmet csak uralkodók forgathatnak, szürke eminenciások sohasem.
A tavalyi év legnagyobb médiavisszhangját kiváltó Sundance-siker, a Blair Witch Project (Ideglelés) szakított ezzel az évszázados tradícióval, ha másért nem is, már ezért megilletik a címlap-sztorik, teltházak és dollármilliók. Ezt a filmet ugyanis nem rendezték, csupán addig manipulálták, amíg megrendeződött. Vérbeli Dogma-produkció amerikai módra, ahol a technikai eszközök minimumra redukált jelenléte nem cinema veritét, lélektani realizmust, netán nagyobb kreativitást igénylő alkotói hozzáállást eredményezett, hanem – akárcsak az Idióták esetében – egyfajta filmszalagra rögzített hatásvadász visszaélést a főszereplők testével-lelkével. Egyetlen figyelemreméltó újítása Lars von Trier pontokba szedett marketing-fogásához képest, hogy alkotópárosa cinikus módon egyenesen a színészek kezébe nyomta a töltőtoll-kamerát, majd elvonult, hogy a színfalak menedékéből figyelje, miként alakul a forgatás, néha-néha bedobva egy trükköt, ha a feszültség lanyhulni látszott, vagy a figurák elcsatangoltak a prekoncepciótól.
Az Ideglelésnek nincs rendezője, ahogyan forgatókönyve, operatőre sincs, állítson bármit a záró stáblista, mindössze három színésze (Heather, Josh és Mike), két vágója (Myrick és Sanchez) és egy agyonhasznált alapötlete (félúton a Cannibal Holocaust és a Last Broadcast között). No meg jól kitalált reklám-stratégiája, de ez más lapra tartozik. Híres-hírhedt műfajtársaitól eltérően, még az ön-reflektív rendezői jelenlétet sem találni benne. A This is Spinal Tap (Gerinccsapolás) klasszikus ál-turnéfilmjében az elsőfilmes Rob Reiner önmagát parodizálja, a Veled is megtörténhet fiktív sorozatgyilkos-portréja végén a belga stáb is áldozatul esik saját média-szatírájának, Woody Allen könyörtelenül Woody Allenre osztja a személyes fóbiáiból felépített Zelig szerepét – ezzel szemben Daniel Myrick és Eduardo Sanchez inkább a védtelen főhősnőből csinál bűnbakot, a lány szájába adják a beismerő vallomás monológját, és a jogos büntetést is ő szenvedi el helyettük. Bármilyen látványszegények és speciális-effektus mentesek képsorai, az Ideglelés ugyanannak a digitális képforradalomnak a terméke, mint a Baljós árnyak: ilyen mértékű távolságtartás filmkészítő és filmkészítés között csupán a kompjuterizált forgatás ezredvégi (rém)álmában lehetséges. Mintha a rendező billentyűk leütésével helyezné színészeit újabb és újabb szituációkba, menüpontokon át látva el őket a szükséges kellékekkel, információkkal és utasításokkal. Számítógépes kalandjáték hús-vér szereplőkkel; steril és személytelen, akár egy vírusirtó vagy egy üzleti project.
Egy 1998-ban forgatott hasonszőrű vállalkozás, a Last Broadcast (Az utolsó tévéközvetítés) állítólag csupán digitális formában létezik, a mozikba és fesztiválokra műholdról lövik le az előadás napján. Az ötlet nemcsak ügyes reklámfogás: a kópiák nélküli film-forgalmazás forradalmasíthatja a független filmkészítést, mivel radikálisan lecsökkenti az előállítási költségeket. Fél évvel később az Ideglelés már megtakarította a stábra fordítandó kiadásokat is. Hatalmas kasszasikere kijelöli a követendő ösvényt: az új generáció hamarosan a színészek nyűgétől is megszabadíthatja a műfajt, és a legközelebbi – Big Footról vagy Nessie-ről szóló – horror-szenzáció talán egy Internetről összeollózott másfél órás mpeg-fájl lesz, amelyet egy keresőprogram és egy editor-szoftver alkotópárosa jegyez majd.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 975 átlag: 5.62 |
 |
|
