KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/augusztus
KRÓNIKA
• Tarr Béla: Balassa Péter (1947-2003)
• (X) : Leni Riefenstahl: Emlékeim 1902-1945

• Szilágyi Ákos: Vidám fickók Sztálin mozija (1. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Konnektorból kihúzva Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Ádám Péter: A szorgalom bűne Simenon celluloidszalagon
• Bori Erzsébet: Torony az éjszakában Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Maloin
AKCIÓMOZI
• Vaskó Péter: Acélkoporsók Filmek a tenger alatt
• N. N.: Tengeralattjárók a moziban

• Kiss Ferenc: Színes, szélesvásznú képregény Rajzolt Rejtő
• Tóth András György: Színes, szélesvásznú képregény Rajzolt Rejtő
• Kiss Ferenc: Rejtő Jenő (1905-1943)
• Turcsányi Sándor: Botrány a Szaharában Rejtő Jenő filmen
• Varga Balázs: Háttérvetítés A pesti mozi aranykora
• Molnár Gál Péter: Phoenix mozi Budapesti filmemlékezet
• Dániel Ferenc: Zengő tombolás Mándy-mozi
• Kolozsi László: Az olvasó ember André Kertész képeiről
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Elkalandozó tekintet Gerry
• Bikácsy Gergely: Ámor vértengerben Margot királyné
• Bori Erzsébet: Válsághelyzetek Hogy szeretsz?
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Tíz perc – Cselló
• Takács Ferenc: Claire életre-halálra
• Pápai Zsolt: Ballistic – Robbanásig feltöltve
• Köves Gábor: Novo
• Nevelős Zoltán: A fülke
• Vincze Teréz: Enyém vagy!
• Vaskó Péter: Túl mindenen
• Kovács Marcell: Hulk
• Csillag Márton: Blanche, a bosszúálló angyal

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Akciómozi

Filmek a tenger alatt

Acélkoporsók

Vaskó Péter

Fantasztikus mesevilág, elveszett Atlantisz vagy az Armageddon hadszíntere. Az óceán színe attól függ, ki néz a mélyére.

 

Kilenc hónapig vizet lélegzünk, a születés után azonban nincs visszatérés. Marad a nosztalgikus megmerítkezés, vagy épp a hódítás és alászállás. Az, hogy milyen a kapcsolatunk ezzel az őselemmel, sokat elmond arról, milyen a kapcsolatunk önmagunkkal. Árulkodó, hogyan engedjük át magunkon világát, illetve mi magunk mit viszünk a tenger mélyére – romantikus nosztalgiát, tudós kíváncsiságot, netán frusztrációink és szorongásaink mázsás ballasztjait? A tengermélyi filmek azt mutatják, hogy a tengerek kíváncsi felkutatását és költői imádatát, miként azt regényeiben Victor Hugo vagy Verne Gyula megírja, a globalizálódó XX-XXI. századra a vásznon egyre inkább felváltja a „vak dióként dióba zárva lenni” szorongató szűkösség élménye.

 

 

Sós paradicsom

 

Minden szárazföldi lény, beleértve az embert is – szökevény, otthonát elhagyó konok különutas. „Isten lelke lebeg vala a vizek felett” – meglehet a kiűzetés sokkal inkább a partra való kikecmergés volt.

Innét az ősi vágy, visszabújni az élet méhébe, újra egyesülni a vízi világgal, amit elsődlegesen a hetedik földrésznek az a harmóniája és lenyűgöző önszabályozó képessége motivál, amely mellett nevetségessé törpül a szárazföldre száműzött ember romboló ámokfutása. A kétéltű ember vagy A nagy kékség hőse nem fantaszta, hanem hűséges visszatérő, a világ olyan érverését képes meghallani, amely a földi élet kezdete óta visszhangzik.

Az újjászületés ugyanakkor áldozattal is jár, és elsősorban önfeladást követel. A nagy kékségben Enzo és Jacques párbajában az dönt, hogy melyikük kölcsönöz magából többet a tengernek. Az őt vizsgáló kutatók szerint Jacques inkább delfin, mint ember, Jacques szerint mi sem természetesebb ennél. Célja: beleolvadni a magzatkori „óceáni érzésbe”, amely nem ismer határokat én és a külvilág között. A csecsemő még könnyen és örömmel úszik, a felnőttnek fáradtsággal kell újratanulnia mindezt.

Besson első és talán utolsó valódi kultuszfilmje lett A nagy kékség, egy olyan korban, amely átesett már az individualizmus kiábrándulásán. A beilleszkedett Nagy Generáció bizonytalan gyermekei immár nem LSD-vel és forradalommal, hanem önsajnáló, mélykék eszképizmussal lőtték magukat.

Az óceán ezekben a filmekben a kiteljesedés, feloldódás és feloldozás helyszíne, azt a hitet közvetíti, hogy Atlantisz nem elsüllyedt város, Atlantisz maga a tengermély.

Az utóbbi időben játékfilmen csak elvétve láthatjuk a csodálatosnak ábrázolt tenger képét. A szépséggel való találkozás és bensőséges egyesülés a csikorgó modernségben nem számít kalandnak, a téma a természetfilmekbe, a tudományos ismeretterjesztés tematikus csatornáinak rezervátumába szorult vissza, ahol azonban elvesztette kapcsolatát a mítoszokkal, és tudományos osztályozássá száradt, színes képtapétává vált.

Voltak és vannak azonban néhányan, akik ebben a műfajban is képesek voltak maradandót alkotni. Ilyen volt Jacques-Yves Cousteau kapitány, a modern polihisztor, természetbúvár és feltaláló, aki haditengerészből és víz alatti vadászból lett oceanográfus és befolyásos környezetvédő. Személyisége és filmjeinek költőisége ívet húzott a mítosz és tudomány, a tények és a fantasztikum világa között. Filmjei, tévésorozatai (leghíresebbek talán A csend világa; Jacques Cousteau víz alatti világa – nálunk A tenger titkai címmel mutatták be) híradások és vádiratok is egyben, nemcsak felvillantják a hetedik földrész csodáit, de azt is bemutatják, hogyan pusztítjuk el azt, amit még meg sem ismertünk igazán.

Cousteau kötődését szellemi elődjéhez, Vernéhez mi sem mutatja jobban, mint hogy a francia partok előtt 1964-ben lehorgonyzott víz alatti kutatóállomásának a „Rejtelmes sziget” nevet adta. Mint ahogy az is természetes, hogy az egyik legkedveltebb tengeralattjáró-név máig a Nautilus.

Verne tengeralattjárója és a hajó titokzatos kapitánya árulkodó módon magukban hordják mindazt a reményt és félelmet, amely később meghatározta a tengeralattjárók és a róluk szóló mozimítoszok alapmotívumát. A Nautilus egyszerre hadihajó és elegáns víz alatti panorámabusz, Nemo kapitány pedig épp olyan megfontolt gyilkos, mint amilyen kifinomult orgonista, tudós és műgyűjtő. Egyszerre „környezettudatos” természetvédő és víz alatti vadász, humanista és embergyűlölő, öntudatosan büszke és kegyetlen bosszúálló.

Elfordul a szárazföldi világtól, és az óceán idegen és rejtelmes világát „lakja be”. Ez a világ a szabadság és függetlenség záloga, Nemo innen indítja támadásait a zsarnokságot képviselő hadihajók ellen, amelyek megszentségtelenítik mind a vízi, mind a szárazföldi világot. A forradalmi 19. században a Nautilus a szabadság kardhala, embereinek bátorsága a merészek és felfedezők bátorsága. Nem bujkálnak, ők a hetedik földrész polgárai, otthon vannak a vizekben. Nemóval új élőlény költözött a vízfelszín alá, akinek alapélménye nem a félelem, hanem a tengerrel való szerves kapcsolat. Csakúgy, mint Jacques A nagy kékségben, a Nautilus kapitánya is feloldja a vízben szárazföldi személyiségét, Nemo (azaz „Senki”) kapitány lesz, házával összenőtt tengeri lényként úszik a tengereken (a hajó neve beszélő név, a nautilus egy csigaházas polipfajta neve).

Nem csoda, hogy az első tengeralattjárós film is Vernéhez kötődik, Georges Méliès 1907-ben készítette el a 20.000 mérföld a tenger alatt című regény (nálunk Nemo kapitány címmel jelent meg) szabad, burleszkbe hajló adaptációját. Verne megfilmesítése később is slágernek számított, a Nemo-történetnek (a hozzá kapcsolódó Rejtelmes szigettel együtt) majd egy tucat filmadaptációja készült. A leghíresebb mind közül talán Richard Fleischer nagyszerű stílusérzékkel leforgatott munkája (Nemo kapitány), amely a Disney gyártásában készült 1954-ben.

Verne Nemo kapitányában a romantikus szabadsághős Nemo mellett azonban a kissé korlátolt Aronnax profeszorral, az élőlényeket gépiesen osztályozó Conseil nevű inasával, és különösen Neddel, a nekivadult szigonyossal már az új embertípus is megjelent a Nautiluson. Nemsokára róluk, a tudósokról és mészárosokról fog szólni a vizek története, mint ahogy a szabadságharcokat is világ- és hidegháborúk váltják fel, a szívek és vizek mélyén pedig szörnyek és gépek képében a halál és rettegés lesz az egyeduralkodó.

 

 

Fogak, csápok, uszonyok

 

Zsákmányállat múltunk kimeríthetetlen szorongásforrás. A bizonytalanságból fakadó belső reszketésnél pedig csak a félelem átélése utáni igényünk erősebb. A természettől távol élő ember szorongása tárgyat keres, félelemmé akar válni, s ebben segít neki a vízi vadonba helyezett mesei gonosz, aki ellen hősiesen küzdhet, és akin Szent György módján bebizonyíthatja sárkányölő képességeit.

Bár ezek a filmek a legelemibb félelemre építenek, alapvetően s mintegy régimódian optimisták. Azt sugallják, hogy a veszély a nagyfogú, tapadókorongos állatok képében fenyeget, akik bár sötéten gonoszak és agyafúrtak, szokásaik kiismerésével, jól hűtött hidegvérrel, rafináltsággal és cowboyos merészséggel legyőzhetőek. Az ellenfelek lehetnek krokodilok és alligátorok (Krokodil Dundee, Alligátor, A szörny), húsevő piranhák (Piranha 1-2; Piranha, Piranha!), a leggyakrabban pedig cápák (A cápa 1-2-3-4; Cápaember, Háborgó mélység) és polipok (Octopus 1-2; Rejtelmes sziget, A tenger alól jött; A gömb).

A szörnyfilm a létező legpogányabb filmtípus, világképe már-már valószínűtlenül archaikus. Szerepe szerint a legalapvetőbb túlélési ösztönöket tartja karban – „menekülj és üldözz!”,” ölj vagy megölnek!” –, középpontjában pedig a testkultusz áll. Legalább olyan fontosak a szörny hatalmas fogai, megdöbbentően hosszú csápjai, mint a véres sebek és a kínhalál közelképei. A kettőbe harapott törzsek, a leszakított végtagok, a vérfelhőtől vöröslő víz, az emberi test minél naturálisabb és változatosabb elpusztítása, valamint a miszlikbe aprított, robbantott, felnyársalt, szénné égetett monstrum, mind-mind olyan kellék, amely nélkül szörnyfilm nem létezhet.

E műfaji szertartás lényege az életösztön minél nyersebb megszólítása, a kérdés nem az, ki tud eredetibbet, hanem, hogy ki tud ijesztőbbet csinálni. Mivel a civilizált, stresszes embert nem védi a félelem, amely adrenalinnal segít túlélni, így nem marad más választása: beül a moziba, hogy alaposan ráijesszenek vagy gumikötéllel a bokáján leugrik egy trambulinról a Pepsi-szigeten.

Fogak és álkapcsok, ezt értjük meg a legkönnyebben.

A tengeri szörnyfilmek ugyanakkor jól jelzik azt az idegenséget is, hogy ahelyett, hogy a róla szerzett tudásunk gyarapodásával egyre közelebb kerülnénk a természethez, mindinkább távolodunk tőle. Orpheusz, Arion és Szent Ferenc helyét fehér köpenyes szellemek valamint bedrótozott agyú delfinek, génmanipulált cápák (Háborgó mélység, Cápaember), hormonkezelt hüllők (Alligátor) és vegyi szennyezéstől hatalmasra puffadt polipok (Octopus) veszik át. A cápa partőrének víziszonya van, az Abyss atomtöltet felett strázsáló, egyre jobban bekattanó őrnagya mélységi betegségben szenved – reménytelen kapcsolatok.

A ’60-as években egy pillanatra úgy tűnt, a „Paradicsom vagy szörnyek?” kérdésére egyesített válasz érkezik egy sárga tengeralattjáró fedélzetéről. A gombafejű utasok szerint a világ kék koboldok általi (cápák és repülő kesztyűk között a különbség itt szinte elhanyagolható) megszállása kreatív fantáziával, pozitív hozzáállással és a barátok kis segítségével könnyen orvosolható. A tengeralattjárók pedig igenis repülnek, hogy zenétől, jókedvtől vagy LSD-től, szintén elhanyagolható.

A pillanat, amelyben a Beatles rajzfilmje elúsztatta előttünk a jókedv sárga tengeralattjáróját, kedves volt, de rövid, a világ folytatta hidegháborúját, és klausztrofób szorongásait a továbbiakban is inkább karokat, lábakat letépő szörnyekkel és csukaszürke tengeralattjárókkal nevelgette és tartotta karban.

 

 

Harcos Jónások

 

A tengeralattjáró, épp úgy, mint a repülőgép, dacból született jármű: kíváncsiság, erőszak és kapzsiság hozta létre. S mindenekelőtt a félelem. A félelem attól, hogy van hely, ahol nem vagyunk otthon, hogy a tudásunk és jelenlétünk nem kebelezheti be korlátlanul a világot. Habár – mint Nemo kapitány esetében láttuk – alakulhatott volna másként is, a tengeralattjáróhoz mára mégis elsődlegesen nem a megismerés és egy új világra való rácsodálkozás élménye, hanem a fenyegetés és rettegés kapcsolódik – vastag fémfalán kívül és belül egyaránt. A Nautilustól a Kurszkig, a költészettől az atomkoporsóig a tengeralattjárók egyre fenyegetőbbé váltak és mind mélyebbre süllyedtek.

A XX. század a negatív utópiák beteljesítésének korszaka volt, nem csoda hát, hogy ennek a világnak a részeként a tengeralattjáró is a halál és fenyegetés baljóslatú eszközévé vált. Az emberi szellem legsötétebb manifesztációinak lett megtestesítője, amely nem csak a világ és háborúk arculatát, de a magunkról alkotott képet is megváltoztatta. A filmek zömében félelmetes acélcápákkal találkozunk, s amikor mégsem, a civil eszközök (víz alatti olajfúró az Abyssben, mélytengeri állomás A gömbben) is hamar háborús tereppé válnak. A legtöbbször persze egyes hajók „személyes” történetét követhetjük nyomon, amelyek mintegy megtestesítik kezelőik sorsát (Mélytengeri vészjelzés; A tengeralattjáró; U-571; Atomcsapda; Harc a tenger alatt; Vadászat a Vörös Októberre; Submarine X1).

Ha a tenger paradicsomi képe a reményt és nosztalgiát, a szörnyekkel való szembeszállás pedig zsigeri félelmeinket és életösztöneinket ápolja, akkor a tengeralattjárós film mindenekelőtt a szorongásról szól. Felfedezések, tengeri csodák és a végtelenség élménye után a tengeralattjárókkal eljutottunk ahhoz a paradoxonhoz, amikor a tágas óceánhoz a klausztrofóbia fogalma kapcsolódik.

Nemo Nautilusából hatalmas kristálytükrökön keresztül nyílott kilátás az eleven és színes tengerre, 150 évvel Verne után azonban a tengeralattjáró alaptípusa a fegyverekkel megpakolt ablaktalan vak doboz: vaskoporsó a hullámsírban. A tenger csupán mint láthatatlan, hatalmas külső fenyegetés létezik. A csodák birodalma sötét, hideg sós vízzé változott, amely minduntalan be akar hatolni a tőle elzárt területre. Ezt a szörnyet, mint a cápát vagy polipot, már nem lehet legyőzni, legfeljebb ideiglenesen túlélni – akárcsak a szorongást.

S mert a kinti világ maga az egynemű, kérlelhetetlen és biztos halál, a filmek sokszor nem is róla szólnak, hanem a hajótesttel együtt összeroppanó lélekről (A tengeralattjáró; Merülés a félelembe; Csendesen, jó mélyen; A mélység titka; A gömb). A tengeralattjárós film képeinek döntő többsége beltéri kép. A klausztrofóbia élményét különösen jól felerősíti, hogy a premier plánokat és szűk szekondokat nem oldja totál, a megnyugtató plánváltások helyett a kamera mindig egy araszra van a szereplők arcától, s mintegy rászegezi őket a hajófalra. S egy újabb paradoxon: a végtelenségbe dobozolt vak magány elviselhetetlen zsúfoltsággal járt együtt. A tengeralattjáró, mint valami hidraulikus prés, az elviselhetetlenségig sajtolja, passzírozza egymásba az intim szférákat, emocionális tömegsírt hozva létre. Nincs hova szökni vagy menekülni, marad a csöndes őrület és dunsztolódás. A legjobb tengeralattjárós filmek a pusztulás pinceszínházi kamaradarabjai.

A legtöbb film persze csak játszik a mumussal. Hollywoodnak a vérében van, hogy ne vegyen semmit túl komolyan, illetve minden témát bevált és ismerős sémáihoz közelítsen. Mivel a szorongás nem illik alapvetően optimista világképébe, megpróbálja a legyőzhető ijedtséggel pótolni, ami érintetlenül hagyja hőseinek heroizmusát. A Torpedófutam szereplői például egyenesen örülnek a lemerülésnek.

Talán az USA Csendes-óceáni diadalmenetének (az amerikai tengeralattjárók 1178 japán kereskedelmi és 214 hadihajót süllyesztettek el, miközben 288 tengeralattjárójukból csupán 52 vesztettek) és az álomgyári beidegződéseknek köszönhető az az ellentmondás, hogy a legtöbb hollywoodi tengeralattjárós sztori sikertörténet, a téma természetének ellentmondva kevesebb a víz alatti noir, s még a feszültebb darabok esetén is szinte kötelező a boldog végkifejlet. Az optimista jókedvből az amiknak még egészen szórakoztató tengeralattjárós vígjátékokra is futotta (Fehérnemű hadművelet, Tűz a víz alá).

A Torpedófutam, a Harc a víz alatt, a Submarine X1, a Felettünk a hullámok, és még számos film esetében a cél „egyszerű”: egy vagy több ellenséges hajó/tengeralattjáró elsüllyesztése: a Harc a tenger alattban egy jenki fregatt megtorpedózása (ez a legendás polgárháborús epizód volt a világtörténelem első sikeres tengeralattjárós bevetése 1864-ben, a kézzel hajtott Hunley kiemelésének a Discovery dokumentumfilmet szentelt), az U-571-ben egy Enigma kódoló megszerzése, az Atomcsapdában a reaktorbaleset túlélése, az Acélcápákban egy kommandó kimentése. A feladat adott, s a győzelemre trenírozott legénység tűzön-vízen át teljesíti. A tengeralattjáró így nem sokkal lesz több vagy más, mint egy víz alá küldött tank, s nagyjából ugyanazokat a történetvezetési és lélektani patenteket találjuk itt, mint a szárazföldi vagy repülős sztoriknál, s a vízi környezet sokszor csak hangulatfestő elem.

A legutóbbi kísérlet, a 2. világháború Csendes-óceáni hadszínterén játszódó Merülés a félelembe is arra példa, hogy félreértés félelemmel pótolni a szorongást. A Merülés a félelembe műfaja szerint pszichothriller, ami tengeralattjáróba plántálva maga a tautológia, a fölösleges halmozás. Szellemekkel benépesíteni egy búvárhajót olyan, mintha valaki gyertyát gyújtana az erdőtűz közepén. Lévén a tengeralattjárón nem a bosszuló szellemek megjelenése a rémisztő, hanem az, hogy az emberek, miközben kétségbeesetten küzdenek a maradék emberségük megőrzéséért, maguk válnak lidércekké. (A súrló megoldások mellett vannak azonban nagyszerű kivételek is, mint például az 1958-as, Robert Wise rendezte Csendesen, jó mélyen című film Clark Gable-lel és Burt Lancasterrel, ahol természetes módon kapcsolódik össze bosszúvágy és klausztrofóbia.)

Bár a víz alatti filmek zöme Amerikában készült, a legjobb tengeralattjárós film nem Hollywoodhoz kötődik. A téma koronázatlan (1981-ben hat Oscar-jelölés után is díj nélkül maradt) királya Wolfgang Petersen 1981-es A tengeralattjáró (Das Boot) című filmje az U 96-os német tengeralattjáróról, amit Lothar-Günter Buchheim 1973-ban megjelent regénye alapján forgatott. A film sorsa zaklatott volt, eredetileg Hollywoodban akarták elkészíteni sztárszínészekkel, de Buchheim tiltakozott, félve, hogy a jenkik elpancsolják a sztoriját, s végül nagyrészt ismeretlen színészekkel megszületett Németország addigi legnagyobb költségvetésű filmje. Bár Buchheim végül Petersennel is összeveszett, és elhatárolta magát a filmtől, mégis a műfaj klasszikusa született meg. A vágásnál Petersen sem érvényesíthette minden elképzelését – az ínyencek nem is adják alább a rendezői változatnál, aminél csak a háromrészes tévéváltozat jobb.

Talán törvényszerű, hogy a németek hozták ki a legtöbbet a témából. A 2. világháború folyamán a kezdeti sikerek után a szövetségesek konvoj-taktikájának, az Enigma-kód megfejtésének és a németek azon döntésének köszönhetően, hogy a szövetségesek normandiai partraszállása után az U-Bootok mintegy védekező előőrsként minél nagyobb erőket kössenek le a tengeren, a német hadsereg fegyvernemei közül a tengeralattjárók szenvedték el a legnagyobb veszteséget. Az elkészült 1072 német tengeralattjáróból 782 süllyedt el, a 40.000 fős hajózó legénység 3/4-e, 30.000 ember pusztult el a tengeren.

A vesztes háború, a tengeralattjárók sikerből tragédiába forduló sorsának tapasztalata mintegy szabad kezet adott a német filmeseknek, hogy a felszínes kincstári optimizmusnál és patetikus hősiességnél mélyebbre merüljenek. Minden benne van ebben a filmben, ami egy háborús tengeralattjárós filmben elmondható, s még valamivel több is, annak felismerése, hogy a halálfélelem nem válogat a nemzetek között, még csak azzal sem foglalkozik, ki miért háborúzik.

A tengeralattjáró legnagyobb erénye a minden részletre kiterjedő naturalizmus, és az, hogy míg a szövetségesek a filmekben nem engedhetik meg maguknak, hogy veszítsenek, az U 96 legénysége viszont a végelszámolásnál nem győzhet, minden erőfeszítésük az elkerülhetetlen véghez viszi közelebb őket. Ezzel tökéletes összhangba kerülnek járművükkel: egy pléhdobozba zárva lemerülni, annyi, mint megszűnni, kitűnni az életből. Az U 96-on az emberek így kopnak ki lassan az emberi közösségből: miként hajójuk, maguk is egyre inkább ronccsá válnak, s a legnehezebb számukra talán nem is a mélyvízi bombák elől való menekülés, mint a szellemként bolyongás, a demoralizáló tétlenség. Gibraltárhoz már szakállas, koszos, tetvektől hemzsegő, idegileg kimerült kísértetekként érkeznek, s még csak ekkor jön számukra a legnehezebb szakasz: a szoroson való átkelés és élvetemetkezés. Ez a maroknyi mocskos és kimerült tengerész hitelteleníti a vásznon grasszáló összes jólborotvált, vasalt és snájdig amerikai kapitányt. A halál itt épp olyan értelmetlen, mint maga a háború – a sors kegyetlen fintoraként nem akkor jön el a hajóért és az emberekért, amikor legjobban várják, hanem amikor úgy hiszik, már maguk mögött hagyták a tengerfenéken, akkor éri utol őket, amikor otthon, a kikötőben a felszínen ünneplik megmenekülésüket. Nincs visszatérés azok számára, akik a halálhoz szoktak, az életöröm pillanatnyi óvatlansága is elég a pusztuláshoz.

 

 

Hidegre tett hajók

 

Ki hinné a világháborús tengeralattjáró-filmek tömény klausztrofóbiája láttán, hogy e szorongás még tovább fokozható, és mégis, a hidegháború hamarosan bizonyította, a paranoiának nincs határa. A technika fejlődésével és elsősorban az atom-tengeralattjárók és óriás rakétahordozók (ún. boomerek) megjelenésével egy-egy hajó már nem csupán más hajókra jelent veszélyt, hanem az egész világra, mindegyik egy-egy komplett atomháborúra elegendő muníciót visz magával (egy orosz Typhoon vagy amerikai Ohio osztályú atom-tengeralattjáró például az egész nyugati félteke elpusztításhoz elegendő robbanófejjel rendelkezik). A hidegháború jelszava: zabszem a seggben, ujj a ravaszon. Ettől az időszaktól kezdve akár egy húszkopejkás vezeték eltörése vagy egy hanyag hegesztés is elhozhatja az Armageddont.

A hatalmas arzenállal, nukleáris meghajtással és atomfegyverekkel felszerelt hajók macska-egér játékot játszva kerülgették egymást a világtengerekben, s nem is mindig sikerrel: amerikai és orosz tengeralattjárók között több mint 20 ütközés történt a hidegháború során, és számos hajó el is süllyedt.

A kubai rakétaválság idején kis híján megtörtént az elképzelhetetlen, mint nemrégiben kiderült, a világ még annál is közelebb került a pusztuláshoz, mint akkor gondolta. 1962. október 27-én a válság túlfeszített óráiban egy amerikai hadihajó észrevette, hogy ellenséges tengeralattjáró cirkál a közelében, és egy mélytengeri bombát dobott le a megsemmisítésére. A töltet közvetlenül az orosz tengeralattjáró mellett robbant, a bennlévők azt hitték, kitört a harmadik világháború. Eligazításuk értelmében torpedóval kellett volna megsemmisíteniük a támadót, csakhogy az orosz B 59-es tengeralattjáró nukleáris töltetű torpedókkal volt felszerelve, amire az amerikaiak valószínűleg hasonló fegyverrel válaszoltak volna. A torpedó indításához három személynek, a parancsnoknak, politikai helyettesének és első tisztjének együttes elhatározására volt szükség. Hogy a kilövés – és talán a világméretű konfliktus – elmaradt, az két igennel szemben Arhipov kapitány ellenszavazatán múlott.

A hidegháborúban a nyílt akciók helyét a pattanásig feszült idegjáték vette át, s természetesen a filmkészítőket is megragadta az acélóriások víz alatti halálos rabló-pandúrja, valamint a végtelenségig titkosított fejlesztések és hadműveletek. Egy-egy tengeralattjáró-baleset személyes tragédia helyett globális üggyé vált, s a rendezők már a világ sorsát dobják fel tétként. Az utolsó esélyben a hagyományos ki-kit vált le, ki nyomja meg a vörös atomgombot kapitány-krízist látjuk egy elképzelt nemzetközi válság árnyékában, a Vadászat a Vörös Októberre története szerint az orosz kapitány készül dezertálni az új csodafegyverrel (az oroszok valóban végeztek kísérleteket a filmben szereplőhöz hasonló, szinte hangtalan haladást biztosító mágneses-hidrodinamikus meghajtással), az Atomcsapdában a Szovjetunió első, sebtében megépített atom-tengeralattjárójának 1961-ben bekövetkezett balesetét rekonstruálták a készítők.

Ezzel elértük, amit csak ember érhet el, a hidegháborúban a tengeralattjárók tökéletes Pandora szelencéjévé váltak. Mintha nem lett volna elég az ellenség és a tenger fenyegetése, a dobozokba egy mini-Csernobil és sok-sok Hirosima is beépítésre került.

A sunyiság és bizonytalanság, lopakodás és hallgatózás vált a korszak, s vele együtt a filmek alapélményévé. Árulkodó, hogy a rendezők a hidegháborús tengeralattjárós sztorikat szívesen telepítették orosz hajók fedélzetére (Vadászat a Vörös Októberre, Atomcsapda), habár a settenkedésre, hallgatózásra, reaktorbalesetre az amerikaiak a saját házuk táján is találhattak volna példát (a Mélytengeri vészjelzésben szerepeltetett kis mentő-tengeralattjárót például valójában a CIA fejlesztette ki azzal a céllal, hogy lehallgató mikrofonokat helyezzen el az oroszok által az északi-tengerbe fektetett kommunikációs kábel alá; 1963-ban a USS Thresher amerikai atom-tengeralattjáró 129 emberrel a fedélzetén New England partjainál valószínűsíthetően reaktorhiba miatt süllyedt el és tört darabokra; öt évre rá az Azori-szigeteknél történt reaktorbaleset a Scorpio nevű amerikai tengeralattjárón).

Ha másra nem, arra mindenképpen jók ezek a filmek, hogy lássuk, miként képzeli el a keletet az amerikai Móricka. A Vadászat a Vörös Októberre és az Atomcsapda alapján az derül ki, hogy valójában az oroszok is amerikaiak, csak whisky helyett vodkát isznak. E moziknak különös fénytörést ad a Kurszk katasztrófája körül gomolygó homály.

Jelenleg itt a végállomás, a tengeralattjárók már nemigen lehetnek fenyegetőbbek, s mi újra bebizonyítottuk, hogy bárhová képesek vagyunk exportálni szorongásunkat.

Verne Nemo kapitánya 1869-ben még így beszélhetett: „Földünk, hogy úgy mondjam, a tengerből keletkezett, ’s ki tudja, talán ott is végződik az élete! Mélyén tökéletes nyugalom honol. A zsarnokok a tengert nem hajthatják uralmuk alá. Felszínén ma még folytathatják jogellenes üzelmeiket; háborúskodhatnak, felfalhatják egymást, kihurcolhatják a víz színére a föld minden borzalmát. De harminc lábbal a tenger színe alatt hatalmuk véget ér, befolyásuk semmivé lesz, erejük összeomlik! Ó, professzor úr, a tenger ölén érdemes csak élni! A tenger ölén van csak igazi függetlenség! A tengerfenéken nincsenek urak és hatalmasok! A tenger alatt én szabad vagyok!”

Ma vajon hová menekülne a kapitány?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 32-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2299