KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/augusztus
KRÓNIKA
• Tarr Béla: Balassa Péter (1947-2003)
• (X) : Leni Riefenstahl: Emlékeim 1902-1945

• Szilágyi Ákos: Vidám fickók Sztálin mozija (1. rész)
• Sumjackij Borisz: Sumjackij naplója
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Konnektorból kihúzva Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Ádám Péter: A szorgalom bűne Simenon celluloidszalagon
• Bori Erzsébet: Torony az éjszakában Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Maloin
AKCIÓMOZI
• Vaskó Péter: Acélkoporsók Filmek a tenger alatt
• N. N.: Tengeralattjárók a moziban

• Kiss Ferenc: Színes, szélesvásznú képregény Rajzolt Rejtő
• Tóth András György: Színes, szélesvásznú képregény Rajzolt Rejtő
• Kiss Ferenc: Rejtő Jenő (1905-1943)
• Turcsányi Sándor: Botrány a Szaharában Rejtő Jenő filmen
• Varga Balázs: Háttérvetítés A pesti mozi aranykora
• Molnár Gál Péter: Phoenix mozi Budapesti filmemlékezet
• Dániel Ferenc: Zengő tombolás Mándy-mozi
• Kolozsi László: Az olvasó ember André Kertész képeiről
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Elkalandozó tekintet Gerry
• Bikácsy Gergely: Ámor vértengerben Margot királyné
• Bori Erzsébet: Válsághelyzetek Hogy szeretsz?
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Tíz perc – Cselló
• Takács Ferenc: Claire életre-halálra
• Pápai Zsolt: Ballistic – Robbanásig feltöltve
• Köves Gábor: Novo
• Nevelős Zoltán: A fülke
• Vincze Teréz: Enyém vagy!
• Vaskó Péter: Túl mindenen
• Kovács Marcell: Hulk
• Csillag Márton: Blanche, a bosszúálló angyal

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mándy-mozi

Zengő tombolás

Dániel Ferenc

Egy kisszobányi mozi-Pest. Bensőséges Mándy-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

 

Mándy-mozi. Szerény címe ez a Petőfi Irodalmi Múzeum Mándy Ivánnak szentelt kis időszakos kiállításának, amelyhez folyosó- tekervényeken, Koós Károlyon lehet átjutni, valójában afféle termecske Mándy-relikviákkal és mozi emléktárgyakkal, meg fotókkal: Kiss Bori és Pádár Eszter munkája. Bejutva, rögtön úgy éreztem, tetszene Mándynak: barátokkal elüldögélne itt alkonyattájt, s a vendégkönyvben is szívélyes sorokban köszönte volna meg a kiállítást rendező hölgyeknek (és munkatársaiknak), hogy műfajilag és perszonálisan hiteles figyelmükkel illették személyét, gonddal válogatták anyagát. A „méreteket illetőleg” ugyancsak finom mosollyal nyugtázna.

A bejárattal szembeni falon van egy standfotó a régi „újholdasok”-ról, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Ottlik Géza, Mándy Iván csapata, jól emlékszem, hogy a régi dokufilmben a férfi szereplők bűntudattal hallgatták a nagyaszony, a nemzet tanárnénije dühödt korholását, miszerint ővelük sem, Pilinszkyvel sem lehet/ett irodalomról komolyan beszélni. Komolyan, vagyis vesékig hatóan műalkotásokat, irányzatokat elemezni. Bizonyára így volt, de ezt a meghaladott témát átengedném az irodalomtörténészeknek.

A diszkrét civil úriemberről, Mándy Ivánról, akinek elég gondja-baja volt a saját írói titkaival, amúgy se tételezhetnénk, hogy az elméleti esztétizálás vonzotta volna. A maga módján bizonyára bölcselkedett, hiszen számtalanszor láttam „húsbavágó” filmintézeti vetítések után, ahogy a Thököly úton csámborgott, magányosan téblábolt, de a képzelete vetítővásznán megőrzött vagy felnagyított emlékképekből nem osztozkodott senkivel. Azt, hogy neki mire volt jó Saraghina vagy „a homok asszonya”, nem sejthetjük.

A „mozi”, a Bodográf, a gépházból pászmázó fénykéve, a divatból kikopott filmsztárok, az esősre csiszatolt moziuniverzum hajdani jelenetei: ezek Mándy úgymond közkeletű mitologémái. Miként az apa, az álmok, a Teleki tér, a testiség, a presszó, a lerohadt szerkesztőségi szoba, a házmesternő, a ruhatáros néni, a lopott kabát, vagy a foltozó szabó. Az alvilág felől: a halottak, vagy álmodottak hívó hangjai. Talán elfogadhatjuk, hogy Mándy a szó prousti értelmében volt a múló idő dokumentaristája: a felejtés és a rendezetlen elmúlás ellenében („zengő tombolás, értelme nincsen”) montírozott, keresgélte össze a legszükségesebb mozzanatokat. Amelyekről azonban ő sem gondolta volna, hogy történetileg vagy akárcsak kronológiailag hierarchizálhatók. Logikus történetekké párolhatók. Kulcsjelenetekké vághatók.

A kis kiállítás fotói, relikviái (Mándyval avagy nélküle) önkéntelenül mutatnak fityiszt a rákosista, kádárista diktatórikus korszaknak. Orwell nem élt itt közöttünk, ezért praktice nem tapasztalhatta, hogy az ideológiai túlnyomás közepette, milyen szívósan, mennyire röghöz tapadóan tartotta magát a magánzóság, más szavakkal: a civilszféra. Annak aurája. Egy eszpresszóban lehetett a kávé híg lötty – háttérben kalapos besúgónénivel –, de a „szimpla? dupla?...” szertartás meghittsége kizárólag a szereplők kölcsönös bizalmán alapult. Mándy Iván eme kontrasztnak hercege és tanúságtévője volt.

Még a saját filmje forgatásán is kiérződött belőle a magányos privátember, az örökös albérleti lakó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2292