KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2019/január
FRANCIA ÁRNYAK
• Ádám Péter: A dicsőség páriái Francia indokínai háború
• Bayer Antal: Balmorál nyugaton, keleten
• Fekete Tamás: Férfiak a Purgatóriumban Francia börtönfilmek
• Varró Attila: Vidocq visszatér Párizs császára
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Szétmállott babaházak Jan ©vankmajer-portré – 2. rész
• Herczeg Zsófia: Történetek az elrajzolt világból Anilogue
• Lovas Anna: Két világ Mirai – Lány a jövőből
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Ágnes: A gammagörbe alja Beszélgetés Sára Sándorral
• Morsányi Bernadett: Álmok múlt időben Sára Sándor: Dear India; Transzszibériai álom
• Soós Tamás Dénes: „Néha úgy érzem, átok ül rajtam” Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Kisebbségek találkozásai Nemek és etnikumok terei a magyar filmben
ÚJ RAJ
• Gyenge Zsolt: Megrendezett történelem Radu Jude
FILM/TÉVÉ/REMAKE
• Varró Attila: Vérfrissítések Brit sorozat, amerikai film
• Huber Zoltán: Az illúzió mesterei Kettős szerepben
• Pethő Réka: Formálódó kísértetek A Hill House szelleme
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Érzelmek, szenvedélyek, történelem Gdynia
• Klacsán Csaba: A dolgok állása Verzió
• Baski Sándor: Csontzene vastapssal Sitges 2018
KRITIKA
• Baski Sándor: Vérré válik Bolti tolvajok
• Teszár Dávid: Drogfolklór Az átkelés madarai
• Barkóczi Janka: Válaszúton Mindenki tudja
• Vajda Judit: Megcsalás meg ámítás BÚÉK
• Varró Attila: Minden mozog Ragadozó városok

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film/Tévé/Remake

A Hill House szelleme

Formálódó kísértetek

Pethő Réka

Flanagan adaptációja csak a szellemében hű Shirley Jackson regényéhez, mindkét mű más, mint a szokványos kísértethistóriák.

Mennyiben tekinthető egy alkotás egy másik adaptációjának, ha a történetükben mindössze annyi a közös, hogy középpontjukban egy Hill House nevű kísértetjárta ház áll? Mike Flanagan tíz részes horrorsorozata, a Hill House szelleme címében ugyan egyezik az alapműként megnevezett, magyarul idén megjelent 1959-es Shirley Jackson regénnyel, ám cselekménye teljes mértékben különbözik tőle. Nem csak a konkrét események szintjén, de dinamikájában is: amíg az alapmű rendhagyó központi motívuma a valódi szellem hiánya, a ház egyfajta élő organizmusként képes hatni a benne tartózkodók elméjére, addig a sorozat manifesztálódó, kommunikálni, az embereket akár bezárni is képes szellemlényekkel dolgozik.

A sorozat egy hét tagú család történetét mutatja be: a szülők és az öt gyerek azért költöznek be a hatalmas Hill House-ba, hogy felújítsák, majd drágábban eladják azt. A ház azonban nem csak ódon mivolta okán ad ki különös hangokat, szellemek lakják, akik éhesek az új lakókra. A cselekmény jelenidejében az öt gyermek már felnőtt, flashbackek sorozatán keresztül ismerjük meg gyerekkorukat. Azt a gyerekkort, amely mindegyikőjük számára maradandó mentális sérüléseket okozott. A visszaemlékezéseket az indítja el, amikor a legfiatalabb lány, Nell visszamegy Hill House-ba és öngyilkos lesz.

Amíg a sorozat a záró epizódban világossá teszi, hogy a ház szellemei valóban léteznek, addig a könyv épp ennek ellenkezőjét állítja. Az egyik legkiemelkedőbb gótikus horror-regénynek tartott Jackson-mű arról szól, hogy négy ember: egy szellemeket kutató antropológus, Dr. Montague, két ismeretlenül kiválasztott segítője, Theo és Nell, valamint a ház egyik jelenlegi tulajdonosa, Luke beköltöznek az üresen álló Hill House-ba, hogy a tudós empirikus bizonyítékokat (vagy cáfolatokat) szerezzen a természetfeletti jelenségekről. Ahogy Stephen King a Danse Macabre című könyvében is kiemeli, a regénynek pont az a legfontosabb motívuma, hogy az a bizonyos ajtó soha nem nyílik ki: nem látunk szellemeket, míg a természetfölötti jelenléte egyértelmű (például a Nellt hívogató felirat a falon).

 

A kísértet a klasszikus hagyomány szerint egy halott élőlény lelke, amely képes megjelenni vagy kapcsolatba lépni az élőkkel. A szellemekről szóló történetek nagy részében a kísértet megjelenésének az a magyarázata, hogy az illető lelke nincs nyugalomban, ezért nem tud a másvilágra menni. Ezek a kísértetek általában házakhoz, fizikai helyekhez kötődnek, és addig kísértenek ott, amíg problémájukat meg nem oldják (lásd az 1944-es A hívatlant, ahol az anya a gyermeke meggyilkolását igyekszik megakadályozni a túlvilágról is, vagy a Spielberg-Hoope páros inkább gusztustalan, mint félelmetes horrorját, az 1982-es Poltergeist-et, amely szintén ezzel játszik el: a holtak azért jönnek vissza, mert sírhelyeikre lakóparkot építettek). Más esetekben maguk a lelkek gonoszak és szándékosan maradnak az élők között (mint az 1961-es Az ártatlanok, ahol a gyerekeket szállja meg a gonosz halott, vagy Az ördög házának legendája (1973), ahol a ház megalomán ura kísért, mert halála után is egyedül magának akarja az épületet). Ezekben a történetekben valóban meg is jelenik, alakot ölt valamilyen formában a sértett, nyugtalan szellem, látja a néző és a történet szereplői is. Ezzel a tradícióval áll szemben a Jackson-féle Hill House szelleme, ahol a ház jelenik meg önálló létezőként, már akkor gonosz volt, amikor megépítették: megálmodójának feleségét „be sem engedi” az épületbe, a nő a behajtón hal meg rejtélyesen. (Ebből a szempontból Jackson regényének kortárs párdarabja Sarah Waters 2009-es regénye, a társadalomkritikával átitatott A kis idegen, amelyből szintén idén készült filmes adaptáció.) Robert Wise 1963-as filmfeldolgozása, A ház hideg szíve még hűen tükrözi vissza Jackson világát: olyan kísértetház-horror, amelyben nincs kísértet (a hasonló példákból inkább az derül ki, hogy szellem helyett egyszerűen ember áll a dolog mögött, mint az 1959-es Ház a Kísértet-hegyen esetében is). Ezzel ellentétben az idei Flanagan-adaptációban a szellemek már megjelennek, ám egészen mást akarnak, mint az megszokott.

Mike Flanagan egy interjúban elmondta, hogy olyan sorozatot szeretett volna készíteni, ami akkor kezdődik, amikor a többi kísértetházas film véget ér: miután a lakók megszabadulnak a szellemektől és új életet próbálnak kezdeni, bár az emlékek még kísértik őket. A rendező a tények szintjén kizárólag apró utalásokkal, tisztelgésekkel kapcsolódik az eredeti műhöz. Szereplőit a regény hőseiről nevezi el, sőt beemel egy Shirley nevű karaktert is, ő az, aki demisztifikálja a szellemvilágot (ahogy Jackson is tette a saját alkotásában): gyerekkori sokkos találkozását a halállal úgy dolgozza fel, hogy temetkezési vállalkozó lesz, halottakat készít elő a temetési szertartásra, a holtak testi mivoltát hangsúlyozva ezáltal a szellemmel szemben. A regény kapcsán többen felvetették, hogy a Jackson által ábrázolt Theo esetleg leszbikus, Flanagannél a karakter nyíltan az (akárcsak a regény másik moziadaptációjában, az 1998-as Az átokban), és az alapműben meglévő telepatikus képessége egyfajta kézrátételes szupertudásként jelenik meg. Megidézi az alapmű ikonikus „de akkor kinek fogtam a kezét a sötétben” jelenetét, sőt Dr. Montague is hasonló szerepet kap a sorozatban, mint a regényben: utóbbiban ő az, aki kutatásához ismeretlenül elhívja Nellt, míg előbbiben ő Nell pszichológusa, aki terápiaként javasolja a lánynak, hogy térjen vissza Hill House-ba. A lány meg is teszi, ekkor lesz öngyilkos – így közvetetten mindkét esetben a doktor a „felelős” a lány öngyilkosságáért. Ám az utalásokon kívül valódi párhuzamot a regény és a sorozat szereplői között nem találunk.

 

A Jackson-regény ugyanazokkal a sorokkal kezdődik és zárul: „Hill House továbbra sem a józan ész territóriumán állt, de a dombok között magasodva magába zárta a sötétséget, ahogy azt már idestova nyolcvan éve tette, és akár újabb nyolcvan évig tehette. Odabent a falak továbbra is kitartanak, a téglák pontosan illeszkednek, a padlózat masszív, az ajtók ésszerűen be vannak csukva; Hill House fa- és kőszerkezetein megült a csend, és akármi is járkált odabent, egymagában járkált.” Ezt Flanagan adaptációja is átveszi, azzal a különbséggel, hogy a mondatok nála a történet végére megváltoznak. A központi motívum mind Jacksonnál, mind Flanagannél ugyanaz: világunkban nem minden racionális, ezért tőlünk is függ, hogyan értelmezzük azt, ami körülvesz bennünket, és hogyan hat az elménkre mindaz, ami irracionális. Amíg a regényben ez utóbbi egy pusztító erő, amely összezavarja Nell elméjét, és a lányt öngyilkosságba kergeti, addig Flanagan továbbgondolja a szerepét. Nála a természetfelettitől való félelmünk ugyan a logika visszautasítása, de, mint azt egyik karakterével kimondatja, ugyanez igaz a szeretetre is: az is egy „természetfeletti” erő, ami irracionális dolgokra vesz rá minket. Sérült karakterein keresztül azt mutatja meg, hogy hiába zárkózunk el ettől, hiába építünk falakat magunk köré, akkor sem tudjuk kizárni a külvilág nem egzakt jelenségeit. Ez pedig reflektál mindarra, amit Jackson mutat meg a regényben: az ő történetében egyedül Nell az, aki védtelenül áll a természetfeletti elmebolygató hatása előtt, a lány, aki teljes szeretetnélküliségben és magányosan él.

Flanagan tehát egyfajta közönségbarát pszichologizáló üzenettel dolgozta fel mindazt, amiről számára Jackson regénye szól, nem csak továbbgondolva a mű karaktereit, de megmagyarázva annak pszichológiai olvasatát is. Így adaptációjában megváltoznak az ismert sorok, nála a történet végén már nem egyedül, hanem együtt járkálnak mindazok, akik Hill House falain belül járnak. Flanagan szellemei pusztán azért veszik rá az élőket, hogy öljék meg a házban tartózkodókat, mert nem szeretnének magányosak lenni. A rendező számára pedig mindez azt jelenti, a kísértetek nem rossz szándékból gonoszak: a szellem megnyugszik, ha már nincs egyedül.

Az alapműként megjelölt regényt és az idei sorozatot tehát legerősebben az köti össze, hogy mindkettő máshogy viszonyul a kísértet-jelenséghez, mint az a hagyományos rémtörténetekben megszokott. Míg Shirley Jackson egy házat tett élő organizmussá, ami képes hatni a benne tartózkodók elméjére, addig Flanagan metaforaként használja a szellemeket, szó szerint értelmezve, hogy kísérteni nem csak a természetfeletti, hanem emlékeink, múltbeli tetteink, kapcsolataink is képesek. Szellemei ugyan testet öltenek, de nem önmagukban van jelentőségük, hanem azon keresztül, amit jelképeznek. Bár ez az erőltetetten moralizáló konklúzió nem a legerősebb pontja a sorozatnak, szerencsére nem is dominálja a tíz epizódot: a Hill House szelleme izgalmas, feszültséggel teli horrorsorozat, de nem tekinthető a Shirley Jackson-klasszikus adaptációjának.

 

A Hill House szelleme (The Haunting of Hill House) – amerikai, 2018. Rendezte: Mike Flanagan. Írta: Sharley Jackson regényének felhasználásával Mike Flanagan, Meredith Averill, Scott Kosar, Jeff Howard. Zene: The Newton Brothers. Szereplők: Michiel Huisman (Steven Crain), Carla Gugino (Olivia), Timothy Hutton (Hugh), Elizabeth Reaser (Shirley), Oliver Jackson-Cohen (Luke), Kate Siegel (Theo). Gyártó: Paramount Television / Flanagan Films. Bemutató: Netflix. 10x42-71 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/01 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13941