KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2019/január
FRANCIA ÁRNYAK
• Ádám Péter: A dicsőség páriái Francia indokínai háború
• Bayer Antal: Balmorál nyugaton, keleten
• Fekete Tamás: Férfiak a Purgatóriumban Francia börtönfilmek
• Varró Attila: Vidocq visszatér Párizs császára
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Szétmállott babaházak Jan ©vankmajer-portré – 2. rész
• Herczeg Zsófia: Történetek az elrajzolt világból Anilogue
• Lovas Anna: Két világ Mirai – Lány a jövőből
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Ágnes: A gammagörbe alja Beszélgetés Sára Sándorral
• Morsányi Bernadett: Álmok múlt időben Sára Sándor: Dear India; Transzszibériai álom
• Soós Tamás Dénes: „Néha úgy érzem, átok ül rajtam” Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Kisebbségek találkozásai Nemek és etnikumok terei a magyar filmben
ÚJ RAJ
• Gyenge Zsolt: Megrendezett történelem Radu Jude
FILM/TÉVÉ/REMAKE
• Varró Attila: Vérfrissítések Brit sorozat, amerikai film
• Huber Zoltán: Az illúzió mesterei Kettős szerepben
• Pethő Réka: Formálódó kísértetek A Hill House szelleme
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Érzelmek, szenvedélyek, történelem Gdynia
• Klacsán Csaba: A dolgok állása Verzió
• Baski Sándor: Csontzene vastapssal Sitges 2018
KRITIKA
• Baski Sándor: Vérré válik Bolti tolvajok
• Teszár Dávid: Drogfolklór Az átkelés madarai
• Barkóczi Janka: Válaszúton Mindenki tudja
• Vajda Judit: Megcsalás meg ámítás BÚÉK
• Varró Attila: Minden mozog Ragadozó városok

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Francia árnyak

Francia börtönfilmek

Férfiak a Purgatóriumban

Fekete Tamás

A francia börtönökből a gyötrelmek elszenvedése helyett az egymás közti bizalom megteremtésén át vezet az út a szabadsághoz.

A francia bűnfilmek igen népes, sokfelé kalandozó és mai napig töretlenül virágzó sorában külön blokk van fenntartva a börtönfilmeknek. Noha az alműfaj képviselői akár egy szűkebb cellában is békésen megférnek egymással, a francia filmművészet nagymesterei kerülnek itt össze egymással, ha pedig közelebbről is megvizsgáljuk aktáikat, kiderül, hogy bár gondolkodásuk és célorientáltságuk nagyon is hasonló, az ottmaradt ujjlenyomataik minden esetben elárulják elkövetőik személyét. 

Egyenlőség 

A rangos szériát indító 1937-es A nagy ábrándban francia hadifoglyok kicsiny csoportja próbál megszökni előbb egy első világháborús német hadifogolytáborból, majd, amikor közvetlenül a cél elérése előtt átszállítják őket, egy erődítményből. A francia lírai realizmus, sőt az egész filmtörténet egyik legnagyobb és legszebb, de szinte megmosolyogtatóan idealista darabja már kijelölte azt a mentalitást, amit később a tematikában megjelent későbbi alkotások is magukban hordoztak. A szökés maga szinte csak ürügyként szolgál a rendező számára, hogy e motívumon keresztül fejtse ki véleményét a háborúról, a bajtársiasságról és a pacifizmusról; jellemző, hogy ahány vállalkozó, annyi különböző, ám egyáltalán nem élet és halál sorsát eldöntő ok hangzik el a menekülésre. „Azért akarok mindenáron megszökni, mert itt nagyon unalmas.” – mondja egyikük, majd érkezik rá a válasz a többiektől: „Én pedig azért, hogy ellentmondjak.” „Én azért, mert mindenki szökik.” „A hadifogolytábor szökésre való.” Olyan cselekedet tehát, ami jócskán túlmutat önmagán és a kaland megjelenítésén: általa elsősorban a rabok és az őrök világának kellene szembekerülnie – ám ez már itt elmarad.

A lágert, illetve a várbörtönt vezető németek, élükön mindenekelőtt von Rauffensteinnel, jóformán tetőtől talpig úriemberek, akik már-már egyenrangú partnernek tekintik a rájuk bízott foglyokat, és akikre csupán a háború természete rótta feladatul szomorú kötelezettségüket – pontosan úgy, ahogy hogy a foglyok számára is, hogy a szökéssel kísérletezzenek. A szökés éppen olyan kötelező feladat, mint az ellenséges haderő őrzése, ám ezt szinte elképzelhetetlen emberséggel és szolidaritással végzi mindenki. Ha van is bármilyen ellentét, az a társadalmi és a származási különbségekben mutatkozik meg, semmint a németek és a franciák között – ráadásul ezek is feloldódnak (még ha alkalmanként mégoly tragikusan is) a közös sorsban és helyzetben. 

Testvériség 

Mintegy 20 évvel később, egymástól mindössze négy év különbséggel mutatták be Robert Bresson Egy halálraítélt megszökött című szerzői filmjét (1956) és a kiváló szakiparos, Jacques Becker utolsó munkáját, Az odút (1960), akik a megdöbbentően hasonló tervhez egymástól gyökeresen eltérő végrehajtási módot választanak. Mindkettejük filmje valós eseményt dolgoz fel, amire a film elején egyik esetben egy felirat, másik esetben pedig maga az egyik valódi résztvevő hívja fel a néző figyelmét (Bresson története 1943-ban, míg Beckeré 1947-ben zajlott le, a forgatókönyvet jegyző José Giovanni személyes élményeként), mindketten alapos részletességgel mutatják be a szökés előkészületeit, majd magát az akciót, jórészt amatőr szereplőkkel dolgoznak (Bresson ekkor használta először ezt a módszert, Beckernél pedig az egyik hajdani elítélt alakítja saját magát), és mindketten az árulás, a becsület és a bizalom kérdését járják körül. Ám míg Bresson a zárkából az üdvösséget keresve az égre emeli tekintetét, addig Becker inkább a földre szegezi azt – ahogy ennek megfelelően a nácik által bebörtönzött ellenálló a falakon és a tetőn átmászva próbálna menekülni, az öttagú csoport inkább a cella padlóját töri fel, hogy aztán alagutat ásson és a csatornából jusson a felszínre.

Bresson filmjének halálraítéltje ugyanazzal a problémával kénytelen szembesülni, mint Az odú lakói: mennyire lehet megbízni valakiben, akit nem ismerünk, akiről semmit nem tudunk, és aki éppúgy segíthet a menekülésben, mint ahogy az őrök kezére is adhat. A pozíció azonban éppen a felállás miatt teljesen ellentétes: előbbi filmben a főhőssel együtt szorong a néző is, utóbbiban pedig épp a cella új lakójának jellemét és valódi szándékát kellene felderíteni, különösen az igazgatóval folytatott beszélgetésének tartalmát illetően. Míg Bressonnál a felfelé törő hős jutalma végül a szabadság és a megváltás, addig Az odú lényegében bukástörténet, melyben a négy régi bajtársra a földi szenvedés vár, míg a jövevényre a lelki kárhozat.

A dramaturgia mellett az ábrázolásmód is élesen eltér: Bresson Mozart klasszikus kompozícióit használja, Becker azonban mindenféle zenéről lemond, és kizárólag diegetikus hangsávot, zajokat és zörejeket hallunk. A szakadozott, töredékes forma szöges ellentéte annak a gyakran valós idejű ábrázolásnak, amelyben csaknem négy percen át nézzük egy betonpadló megbontását, és még az amatőr szereplők alkalmazása is éppen ellentétes célzatú: míg Bresson elidegeníteni akar vele, addig Becker pontosan a leginkább valósághű hatást szeretné vele elérni. 

Szabadság 

Az utóbbi egy évtizedben két jelentős börtönfilm készült Frankhonban: Fred Cavayé 2008-as, Bűntelenül című rendezéséből már két évvel később amerikai remake készült, míg Jacques Audiard A próféta című munkája 2009-ben a cannes-i zsűri nagydíját nyerte el, és ott volt az Oscar-díjra jelölt öt idegen nyelvű film között is. Mindkettejük munkája posztmodern módon áll a szubzsánerhez: Cavayé rendhagyó módon a markánsan férfiközegben játszódó darabokkal ellentétben egy ártatlanul megvádolt nőt küld a börtön falai közé (lásd a 2015-ös Rabságban megrázó Sophie Marceau börtöndrámáját), ezzel egy időben pedig a cselekményt az intézményen kívülre helyezi – sőt a végül megvalósuló szökésre egy kórházból kerül sor. Főhőse a tisztes, kispolgári életet élő tanárember, aki kívülről intézi felesége megmentését, aki nemhogy nem tud férje akciójáról, de nem is szándékozik abban részt venni. Audiard valódi gengsztermozit helyez a rácsok mögé, ahol a fiatalon bekerült, írástudatlan Malik végül büntetése letöltése után igazi kiskirályként, a szervezett bűnözés egyik vezéreként lép ki a kapun, miközben nem csupán soha el nem játszott a szökés gondolatával, de többek között épp a teljesen jogosan, jutalmul kapott kimenőit használta fel pozíciójának megteremtésére, hogy aztán a 24 órás eltávozások végén újra és újra ott csöngessen a fegyintézet bejáratánál. Ráadásul mindketten a megszokottnál is nyitottabbra komponálják filmjük befejezését: a Bűntelenül végén a sikeresen elmenekült és külföldre szökött család feje fölött ott lebeg a kérdés, mennyire lehetnek biztonságban – a számos sikeres szökést megvalósító segítő szavai visszhangoznak a film végén egzisztencialista tanulságként: „Megszökni könnyű, az igazi nehézség szabadlábon maradni.” A komoly bűnözővé lett Maliknak pedig döntenie kellene a két család között: a gondjaira bízott, férfi nélkül maradt nővel és gyerekkel tartson-e a buszmegállóba, vagy inkább szálljon be a szintén erőskezű pater familias-t igénylő maffia konvojának valamelyik autójába. 

A filmtest börtöne 

Bár filmnyelvileg és gondolkodásában nagyon más, a francia börtönfilmek mindegyikében közös, ahogy magát a közeget ábrázolja: szinte egyáltalán nyoma sincs benne a főhőst ért céltalan erőszaknak, a testi-lelki megaláztatásoknak, a beavatási rítusoknak, a „csicskáztatásnak”, nem csak a rabok, de a felettesek részéről sem – a legmesszebbre ebben A próféta merészkedik, amelyben Malikot megverik, miután önszántából nem adja oda lehasznált és lyukas sportcipőjét. A fegyőrök szinte mindig visszafogott, munkájukat végző emberek, akik bármit tesznek, abban csakis a szabályokat és feletteseik utasításait követik, A Nagy ábrándban pedig még ennél is megengedőbb az ábrázolásuk, Renoirnál szinte teljesen egyenrangú félként kezelik a rájuk bízottakat. A börtön minden esetben társadalmi, sőt filmnyelvi értelemben is magában álló, lezárt területként jelenik meg: szinte nem létezik a külvilág, vagy ha igen, az ismeretlen és láthatatlan (lásd Az odú esetét), vagy maga is a börtön kiterjesztése, csak finomabb eszközökkel (mint A nagy ábrándban az erdei házikó, ahol bármikor lecsaphatnak a járőrök, vagy A prófétában, ahol nem csupán ugyanazok a bűnözői csoportok jelentik az egyetlen kapcsolatot, akik bent is működtek, de még a repülőtéri átvilágítást is ugyanolyan eljárás mentén értelmezi hősünk, mint amivel bent találkozott). A cselekmény szinte kizárólag erre a börtönhelyszínre korlátozódik: a szereplőkkel szinte egyáltalán nem találkozunk civilként, a bűncselekmény elkövetésekor, letartóztatásukkor, majd elítélésükkor – belépésük a rácsok közé és a film kezdete szinte teljességgel egybeesik, ahogy sikeres kijutásuk után is rögtön magukra hagyjuk őket a szabadságban megtett első lépéseik után. 

Pillangószárnyakon 

A francia Henri Charrière Pillangó című regénye valószínűleg a legjobb és legélvezetesebb olvasmány a büntetőintézmények világáról. A Franklin J. Schaffner által rendezett 1973-as, Steve McQueen és Dustin Hoffman főszereplésével készült adaptáció után mintegy 45 évvel készült új verzió pont a fenti finom megközelítések hiányától szenved. A dán Michael Noer immár kezesen alkalmazkodik a Hollywood által megkövetelt ábrázolás szabályaihoz és nem akar sokkal többet, mint a jó magaviseletű előd nyomába lépni. Hiába a hihetetlen kaland és a könyv fordulatai, a főhős ismétlődő kísérletei immár alig jelentenek többet újabb és újabb próbálkozásnál a lehetetlennel. A meneküléshez minden esetben a szenvedés, az eleve meglévő bizalmatlanság és árulás kapcsolódik – hiába Pillangó és a piti pénzhamisító Dega kapcsolatának megnemesedése (és az utóbbit alakító Rami Malek játéka), az idei pillangó csak fáradtan csapkod szárnyaival. Noer kalandfilmje pontosan azt mutatja meg, mi a legfontosabb különbség a börtönfilmek amerikai és francia képviselői között. Míg az előbbiben a helyszín tényleg maga a Pokol („Ördögsziget”), ahol hősünkre a testi-lelki szenvedés, folyamatos kínzás és árulás vár, ahonnan csakis magányosan szabadulhat (és ahol legfeljebb emlékállítás jut egy igazi társnak); addig utóbbiaknál a fegyintézet inkább a Purgatóriumot idézi – ahonnan a bizalom, a barátság es a szolidaritás révén végül együtt lehet elmenekülni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/01 11-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13936