KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2019/január
FRANCIA ÁRNYAK
• Ádám Péter: A dicsőség páriái Francia indokínai háború
• Bayer Antal: Balmorál nyugaton, keleten
• Fekete Tamás: Férfiak a Purgatóriumban Francia börtönfilmek
• Varró Attila: Vidocq visszatér Párizs császára
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Szétmállott babaházak Jan ©vankmajer-portré – 2. rész
• Herczeg Zsófia: Történetek az elrajzolt világból Anilogue
• Lovas Anna: Két világ Mirai – Lány a jövőből
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Ágnes: A gammagörbe alja Beszélgetés Sára Sándorral
• Morsányi Bernadett: Álmok múlt időben Sára Sándor: Dear India; Transzszibériai álom
• Soós Tamás Dénes: „Néha úgy érzem, átok ül rajtam” Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Kisebbségek találkozásai Nemek és etnikumok terei a magyar filmben
ÚJ RAJ
• Gyenge Zsolt: Megrendezett történelem Radu Jude
FILM/TÉVÉ/REMAKE
• Varró Attila: Vérfrissítések Brit sorozat, amerikai film
• Huber Zoltán: Az illúzió mesterei Kettős szerepben
• Pethő Réka: Formálódó kísértetek A Hill House szelleme
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Érzelmek, szenvedélyek, történelem Gdynia
• Klacsán Csaba: A dolgok állása Verzió
• Baski Sándor: Csontzene vastapssal Sitges 2018
KRITIKA
• Baski Sándor: Vérré válik Bolti tolvajok
• Teszár Dávid: Drogfolklór Az átkelés madarai
• Barkóczi Janka: Válaszúton Mindenki tudja
• Vajda Judit: Megcsalás meg ámítás BÚÉK
• Varró Attila: Minden mozog Ragadozó városok

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Sára Sándorral

A gammagörbe alja

Kovács Ágnes

 „Mindent az arc színéhez kell hangolni.” Beszélgetés a színes filmről.

– Mikor találkozott először a színes filmmel?

– Visszanyúlnék egészen odáig, amikor a főiskolán először hallottunk a színes filmről: az úgynevezett laboratóriumi ismeretek kurzus kapcsán beszéltünk erről, de hát gyakorlatilag még fényképezés formájában sem tudtunk foglalkozni vele. Egyrészt mert nem volt színes filmünk, megvenni drága volt, pénzünk meg nem volt.

– Mik lehettek így az első lépések a színes film felé?

– Az első lépéseket úgy tudtam megtenni, hogy az akkoriban forgatott színes filmeknél, mint például a Hintón járó szerelem vagy a Rákóczi hadnagya, sameszként voltam jelen. Ilyenkor, ha jóban voltunk a segédoperatőrökkel, kaptunk másfél méteres úgynevezett „restrittert”. Ami megmaradt egy 60 méteres bobby végén, azt kazettába raktuk, és arra végre fényképeztünk, sőt elő is hívták, sőt még pozitív is készült belőle. Tehát az első tétova lépések a fotográfián keresztül történtek meg.

– Ez a gyakorlatban mit jelent?

– A fekete-fehér filmnél már megtanultuk, hogy másképpen lát az emberi szem, és másképpen lát a nyersanyag, tehát mi már tudtunk úgy nézni, mint a film. Ez gyakorlással egy idő után megy, beépül ez a tudás, de közben itt volt az új technika, a színes film, amivel megint csak kezdeni kellett valamit. Magyarán szólva itt is meg kellett tanulni úgy látni, ahogyan a színes film lát, mert ez aztán teljesen másképpen lát, mint ahogy mi, vagy főleg, mint ahogy a valóságban van. Nem volt egyszerű lecke. Sőt, mindez még variálódott azzal, hogy akkoriban kétféle színes nyersanyagot használtunk, az ORWO-t és a Kodakot. A kettő között pedig megint óriási a különbség, mert másra érzékenyek.

– Hogyan lát másképpen az emberi szem, mint a színes nyersanyag?

– Amit a szem lát, és amit a nyersanyag, az nem pontosan olyan, mint a valóság. Ezeken a tényezőkön kell úrrá lenni, és ezekből kell kikeverni valami egységet, valami elvonatkoztatott képet, ami korántsem egyszerű. Ebben az is közrejátszik, hogy valakinek van-e színlátása, vagy nincs. Nekem, megmondom őszintén, nem túl erős. Fekete-fehérben álmodok, általában a világot is fekete-fehérben nézem. Úgyhogy amikor színes filmet forgattam, kiszínesedett körülöttem a világ, mert elkezdtem odafigyelni a színekre.

– Mire kellett másképp odafigyelnie?

– A főiskolán foglalkoztunk festészettel is. Volt egy tanárunk, Szentiványi Lulu, azaz Szentiványi Lajos, aki kiváló festő volt, előadásokat tartott nekünk, és hát ő kezdett minket bevezetni abba, amit úgy hívnak, hogy színdramaturgia. Addig nem igazán figyeltünk erre, ezért lépésről lépésre kezdtük megtanulni és megismerni, s próbáltuk azt a különbséget áthidalni, hogy másféleképpen lát a színes film egyik fajtája, másik fajtája, és másféleképpen látunk mi. Az csak a következő lépés, hogy aztán a színdramaturgiát tudja-e az ember használni.

– Az első színes film, amiben operatőrként dolgozott, a Tisza – Őszi vázlatok, ahol egyértelműen látszik a színes film tudatos használata.

– Elhatároztuk Gaál Pistával, hogy csak azt vesszük föl, ami tisztán a színekben jelentkezik, jelentkezhet, és megpróbáltunk a színek egymásutániságával is játszani, tehát a különböző snittekben látható színek egymásra gyakorolt hatásával. Egy konkrét példa, amire még emlékszem, amikor azt figyeltük, mi történik akkor, ha egy hajó belsejében forgatunk, ami teljesen vörös, és utána egyszerűen váltunk egyet, és kimegyünk a hajó belsejéből a természetbe, ami már más lesz. Minket az érdekelt, hogy mi a kettőnek a hatása, hogyan hat az egyik a másikra. A Tisza Őszi vázlatoknál ezt kísérgettük vagy próbálgattuk, és csak olyasmiket vettünk föl, aminek a színi hatásában biztosak voltunk. Ez egy ilyen laza filmnél megtehető, egy játékfilmnél viszont már sokkal bonyolultabb, de majd arra is rátérünk.

– A színdramaturgia mellett még mire kellett odafigyelni? A filmkészítésnek mely részeit bolygatta meg a színes nyersanyag megjelenése?

– Nem csak a látásmódunkat kellett megváltoztatni, hanem a fényhez való viszonyunkat is, ami színes filmnél megint más. A színes film sokkal keményebb, ezért hogyha lágyabb hatást akarok elérni, akkor a világításomnak is lágynak kell lennie. Sajnos ehhez nem voltak megfelelő lámpáink, mert a mieink fekete-fehérre készültek. Sokféleképpen próbáltuk lágyabbá tenni ezeket a lámpákat és molinókat, vásznat tettünk elé, valamire ráverettük, és onnan derítettünk vissza. A megoldást nyilván a lámpapark lecserélése jelentette volna, ami nyugaton valószínűleg előbb megtörtént, de mivel nálunk erre sem volt pénz, ez sokkal később és lassan történt meg. Az úgynevezett primitív körülmények között, a hátrányból próbáltunk előnyt kovácsolni. Felismertük a színes nyersanyag sajátságait, de ezt kezelni egy külön feladat volt, főleg játékfilmnél.

– Beszéltünk a Tisza – Őszi vázlatok tudatos színhasználatáról. Hogyan történt ez egy játékfilmnél?

– Itt vissza kell kanyardoni a színdramaturgiához. Mert milyen volt a legtöbb film? Először is mindenki örült, ha színes filmhez jutott. Aztán lassan rájöttünk, és ez egy tanulási folyamat volt, hogyan lehet ezt a túlzott színességet visszaszorítani. Elkezdődtek azok a kísérletek, hogy miképp lehet a monochrom felé elvinni a film látványvilágát. Ez mind időbe telt, és az operatőrök egymást figyelve, kölcsönösen tanultak bele az új technikába, ami az öregeket ugyanolyan váratlanul érte, mint minket, fiatalokat.

– Meg tudna nevezni olyan alkotásokat, amikben a színdramaturgia igazán érvényes tudott lenni?

– Kevés filmre tudom azt mondani, hogy valóban színes film volt, a színes film lehetőségeit, jelentésrétegeit ki is használta. Ide tartoznak Huszárik Zoli Elégiájától kezdve a rövidfilmjei, ide tartozik Bódy Gábor Psychéje, ahol tudatosan nagyon figyeltek a szín egy másik vonatkozására, hatására, és tán ide tartozik a Szindbád is. De ami igazán színes filmként maradt meg bennem, az a Bódy filmje. Ő ezt biztos tovább tudta volna fejleszteni, ha nem az történik vele, ami történt.

– Azt állítja, hogy a színlátása gyenge, miközben az Ön által fotografált Szindbádot az igazi színes filmekhez sorolja. Nem kiváló színlátása miatt választotta ki Huszárik Zoltán?

– Biztos, hogy nem. A választás más miatt történt. Viszont mivel együtt készítettük elő a filmet, nagyon tudatosan odafigyeltünk, hogy milyenek legyenek a díszletek és a ruhák. És ezt itt valóban meg lehetett tenni. Ha a főszereplő pirosban van, a szobában hozzá hangolunk mindent. De mindjárt összetettebb a dolog, ha ez a szereplő átmegy egy másik, és főleg egy harmadik szobába. Ezt mind össze kellett hangolni, és a Szindbádnál erre oda tudtunk figyelni, mert sok, kicsi, egymástól független rész volt, amit utána összepasszítottunk. Szerintem csak akkor születik igazán színes film, ha ilyen szoros összefüggés és szoros munkakapcsolat van rendező, operatőr, díszlettervező és jelmeztervező között.

A színes filmnél támpontot adhat még – és amit az operatőr nem léphet át – az az arcok színe. Hogy milyen egy arc színe, az árnyalatoktól eltekintve többé-kevésbé azonos, és ezt az ember, a néző kívánja. Tehát az arc legyen a helyén, legyen olyan színű, mint amilyennek általában elképzeljük vagy látjuk. És minden egyebet az arc színéhez kell hangolni, akkor talán létre jön valamiféle harmónia.

– Tehát ha jól értem az arcokat kellett nagyon pontosan világítani.

– Igen, és hozzászabni ruhát, díszletet, minden egyebet. Az a kiindulópont.

– A Gyerekbetegségekben, az első egészestés színes játékfilmjében, ez a gondolat igen játékos formában jelenik meg.

– A Gyerekbetegségeknél már próbálkoztunk ezzel. A két festőnek van egy jelenete, ahol kergetőznek meg szaladgálnak, és az egyik pirosban van, vagy legalábbis meleg színben, a másik meg hideg színben. A trükk az volt, hogy amikor a kék ruhában lévő színész bekerül a kék fal elé, akkor elvész benne, mint ahogy a másik is, ha a másikba kerül.

A Gyerekbetegségek és a Szindbád is Kodak nyersanyagra forgott.

Az volt a legjobb, messzemenőkig. Az ORWO-val össze sem lehet hasonlítani, arra is forgattak, forgattunk rövidfilmet vagy népszerű tudományos filmet, de játékfilmet kizárólag Kodakra. A gond inkább a nyersanyag magas ára volt, ráadásul csak valutáért lehetett beszerezni, tehát keményen meg volt szabva, hogy 18000 méterből meg kell csinálni a filmet. Azt hiszem, hogy alig van olyan rendező vagy stáb, aki 18000 méterből összehoz egy játékfilmet. Nagyon drága volt a többi kiadáshoz képest, és ráadásul a színészektől kezdve a munkásokig bezárólag mindenkit forintban lehetett fizetni, de a nyersanyagot kizárólag keményvalutában.

– Voltak a technikából fakadó hátráltató körülmények?

– Nem voltak. Például amikor a külföldi filmkészítők áttértek a cinemascope-ra, mi rögtön követtük őket. Abban az időben a magyar film nemzetközileg is, technikailag is, művészileg is a legfelsőbb szintet ütötte meg. Akkor jó volt magyar filmesnek lenni.

– A Szindbád után operatőrként főleg színes filmeket fényképezett.

– Akkor már szinte kötelező volt, mert nem tudták sem a nézők, sem a filmkészítők kivonni magukat a szín hatása alól. Ugyanúgy, mint a televízió: át lehetne kapcsolni fekete-fehérre, mégsem kapcsolja át senki, mert azt várja el a televíziótól, hogy színes legyen, miközben persze a tévének semmi köze sincs egy olyan filmhez, ami a színeket is végig gondolja. A televízió azért szörnyű, mert nem a valóság, de nem is a természet, nem hasonlít a valóságra, hanem egy teljesen más elvonatkoztatott világot mutat, ami félreneveli az embereket, a látásukkal együtt.

– A Feldobott kő utáni filmjeinél miért döntött a szín mellett? Például a Holnap lesz fácán, vagy a 80 huszár esetében?

Az színes volt?

– Igen.

– (nevet) Gondolkoztam rajta, és nem tudtam eldönteni, hogy színes volt-e vagy sem, ezek szerint igyekeztem minél kevésbé színesre fotografálni. Ahogy próbálom végiggondolni a filmeket, érdekes módon arra is, amit színesben készítettem, fekete-fehérként emlékszem vissza. A Szindbád után, a hetvenes években már közbe szólt a televízió, amely akkor vette át szívesen a filmet, ha színes volt, de mozik is szívesebben vetítették. Akkor már ezt el kellett fogadni, és azon kellett gondolkodni, hogy minél kevésbé legyen színes, illetve minél átgondoltabban legyen az, minél kevesebb színt használjon, a színeknek legyen dramaturgiája, legyen funkciója. A redukált színhasználat már egy lépés az elvonatkoztatásban.

– A saját filmjeinél, ahol egyszerre volt rendező és operatőr, volt olyan ember, akivel konzultált erről? Vagy állandó önkontrollról van szó?

– Az utóbbi. Úgy fogalmaztam meg magamnak, miért nincs egy másik operatőr a kamera mögött, hogy mire elmagyarázom, mit kívánok pontosan, ötször megcsinálom. Ez persze némi túlzás, de van benne valami igazság. Vannak olyan filmjeim, amiknél úgy gondolom, jobb, hogy színesben készültek, mintha fekete-fehérben készültek volna. De például a legutolsó filmemet, a Mementót (2006) sokkal jobb lett volna fekete-fehérben elővezetni, csak az említett okok miatt az ember ezt már nem igazán teheti meg, vagy külön harcot kell érte folytatnia. Az első a harcok közül, hogy egyáltalán megvalósuljon a film, a második, hogy esetleg fekete-fehér legyen. Erre jönnek a befektetők, és azt mondják, a fekete-fehér nem jó.

– Amikor bekerült egy produkcióba, akkor kész tények fogadták, hogy az adott film színes, vagy fekete-fehér lesz, vagy ez közös konzultációk során dőlt el?

– Külön erről nem beszéltünk, jött magától. A film változékony hangulatát, meg az érzelmeket színekkel alá lehet támasztani, ki lehet fejezni. Amint említettem, arra figyeltünk, hogy a színek össze legyenek hangolva, az arctól mint kiindulóponttól kezdve a díszlettel, ruhával, minden egyébbel.

– Gondolom, ebben az utómunkálatok is segítettek.

– Miután kész van az anyag, a következő fontos dolog az utómunka. A fényelés során számtalan módon el lehet tolni valamilyen szín irányába a kész filmet. Ott még lehet az anyaggal dolgozni, szűrőkkel manipulálni a hidegségét, melegségét, vagy erősíteni a színhatást.

– A Szindbádnál használtak ilyen szűrőket?

– Nem. A Szindbádnál megválogattuk a helyszíneket, a ruhákat, a kettőnek együttes hatását. A szűrőket nem szeretem, legalábbis felvételnél nem. De az úgynevezett fénymegadásnál azért ezzel lehetett játszani. Ez pedig úgy ment, hogy az ember kapott három féle variációt, és akkor abból kiindulva vagy kikeverve lehetett, többszöri próbálkozásra, a végső formát létrehozni. Azután nyilván jönnek az illesztési problémák, hogy az adott jelenet a következővel hogyan passzol össze. Ez megint nagyon fontos a fekete-fehér filmnél és a színesnél egyaránt. Mert az nem lehet, hogy valamelyik momentum vagy szekvencia szinte tökéletes, a másik pedig alig üti meg a mértéket. Ilyet egymás mellé nem szabad tenni. Egyrészt azon kell dolgozni, hogyan tudom a kevésbé sikerültet felhozni, vagy ha ez nem megy, akkor a másikat kell lerontanom, hogy meglegyen a folyamatosság és a hullámzás.

– Az eltérő minőségek a fekete-fehér vagy a színes filmnél feltűnőbbek?

– A színes film érzékenyebb. Meg a színesnél elvész az, amit a fekete-fehérben nagyon szerettem, hogy az expozíció során mit exponálok az anyagra, vagy hogyan teszem rá. A fekete-fehérnél van egy úgynevezett gammagörbe. A görbe egy bizonyos pontjáig rendben van a kép, az alsó résznél viszont nincs rendben, de valami egészen különleges hatás jön létre. Ez életveszélyes, mert ha az ember egy kicsit lejjebb megy, akkor bebukik, akkor már rosszul exponált a dolog, és nem működik. Na, én ezt a köztes tartományt nagyon szerettem.

– A gammagörbe alját?

– Igen. Csakhogy ez színes filmnél nemigazán oldható meg, legalábbis ilyen mértékben nem, mert hogyha nem exponálok a megfelelő helyre, akkor teljesen elvész a szín helyessége, vagy összekeveredik. Kicsit másképpen kell megoldani, vagy nem is tudja az ember megoldani.

– A Feldobott kőnél fel se merült, hogy színes legyen?

– Föl se merült. Tudniillik azért, mert szeretem a fekete-fehéret. A fekete-fehér film már elemelés a valóságtól. Mert ami olyan mint a valóság, az egy igazán jó film számára érdektelen. Mindig azon túlmutatva, azon fölül emelkedve kell megfogalmazni a filmet. Most is azt gondolom, hogy vannak olyan témák, amelyeket csak fekete-fehérben tudnék elképzelni. Most már nem fogom megvalósítani őket, de igen, az egy más műfaj, másféle gondolkodásmód, másféle filmek következnek belőle. Én kedvelem őket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/01 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13950