KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
   2017/június
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Csapdakorszakok Történelmi filmek, átmeneti idők – 1. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 1. rész
• Babiczky László: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
• Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
IDEGENEK A VADNYUGATON
• Benke Attila: Pisztolyhősök alkonya Az elégikus western
• Füzes Dániel: Vértestvérek Nyugat- és kelet-német indiánwesternek
• Martin Ferenc: Nibelungok a vadnyugaton Fritz Lang westernfilmjei
A KÉP MESTEREI
• Varró Attila: A kalligráfus kézjegye Kazuo Miyagawa
DRAKULA 120
• Varga Zoltán: Volt egyszer egy vámpírgróf… Drakula 120
HOLLYWOOD ARCAI
• Orosdy Dániel: Valami más Jonathan Demme
• Pernecker Dávid: Felemelő kudarcok Mike Birbiglia
FILMEMLÉKEZET
• Balázs Attila: Tollszedők Volt egyszer egy remekmű
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Hozamkorlát Titanic
• Baski Sándor: Számi vér
• Buglya Zsófia: Mi marad a filmből? Graz
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: A cápa, amelyik fölfalja a világot Dave Eggers: A Kör
• Sepsi László: Az utópia öröme James Ponsoldt: A Kör
KRITIKA
• Vincze Teréz: Hátborzongató bútorkatalógus Julieta
• Varró Attila: Kígyó a kertben Alien: Covenant
• Szalay Dorottya: Félelemmel vegyes Lichter Péter: Fagyott május
• Kránicz Bence: Mentek, maradnak Havanna, csak oda
MOZI
• Baski Sándor: Egy német sors
• Gelencsér Gábor: Emlékképek
• Varró Attila: Magas ősz férfi társat keres
• Roboz Gábor: Vad észak – Mese az ezer tó országából
• Vajda Judit: Porto 35mm
• Barkóczi Janka: 6,9 a Richter-skálán
• Jankovics Márton: A kertész titka
• Kovács Kata: Hogyan legyél latin szerető
• Alföldi Nóra: Határidős esküvő
• Soós Tamás Dénes: Utóhatás
• Huber Zoltán: A galaxis őrzői vol. 2.
• Kránicz Bence: Arthur király: kard legendája
DVD
• Soós Tamás Dénes: Ouija: A gonosz eredete
• Varga Zoltán: Csillagember
• Kránicz Bence: A csodanő
• Sepsi László: A Sötét Igazság Ligája

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Alien: Covenant

Kígyó a kertben

Varró Attila

A modern populáris filmmítoszokban a nyolcadik utas a magaskultúra.

 

Mint azt a midikloriánok baljós árnya mutatja, bármely népszerű fantasztikus film univerzumát a franchise-á válás során nemcsak a piaci igényekhez történő túlzott igazodás Halálcsillaga fenyegeti, de az utólagos szerzői értelmezgetések és életmű-építgetések végzetes vírusai is: amint egy sci-fi, űropera vagy fantasy eléri a kultikus státuszt, épp olyan kontraproduktív stratégiát jelent újabb és újabb szoros másolatokkal megkísérelni piaci reprodukcióját, mint felülírni a szerzők újabb eszméivel, elképzeléseivel vagy egyszerűen csak hóbortjaival. Az 1979-es Alien minimalista űr-slasherje részben azért lépett olyan hatékony szimbiózisba a nagyközönséggel, mert Ridley Scott – mit sem sejtve műve leendő karrierjéről – egyáltalán nem próbálta hangzatos eszmék szolgálatába állítani kozmikus hipermonstrumát (vagy ha igen, rendkívül jól leplezte ezt): mindenki, sarki péktől Barbara Creedig, azt látta bele zsigeri erővel működő párbites rémtörténetébe, ami legközelebb állt szívéhez-lelkéhez, bizonyítékot találva rá a gigeri látványvilágban, a szórványos, széttartó referenciakészletben („loptam én mindenkitől”, jelentette ki utólag O’Bannon), valamint kiválóan eltalált és eljátszott hét karakterében. Scott azonban már a Szárnyas fejvadász direktori verzióiban egyszarvúra pattant, hogy még inkább saját képére hajtogassa sikerdarabját – megfeledkezve róla, hogy az a sikerdarab populáris mítosszá válva pompásan elboldogul magában is, és legfeljebb annyira az övé, mint a Fehérlófia legendája az első vándor táltosé, aki pár kupa kumisz után előadta az ismeretlen hallgatóságnak.

Amikor oly sok jobbnál-jobb folytatás, sikeres crossover, szerteágazó regény- és képregényverzió után az Alien-franchise 2012-ben visszakerült a hajdani babérjaira vágyó rendezőhöz, a nézőknek már esélyük sem volt rá, hogy ne valami monumentális eszme-eposz nyitódarabjával szembesüljenek, amelyben a szerző-mesélő végre elmagyarázza nekik, hogy a Hétszűnyű Kapanyányimonyók hogyan utal a sumér rokonságra vagy mi köze van a Nagy Kazah Falloszistenhez. Az idei folytatás rögtön a címével jelzi, hogy a törekvés a régi, csupán a kultúrkör változott – a Prometheus-mítosz után most valami ószövetségi értelmezési keretbe zárva vitorláznak át a pionír-hősök egy új világba, hogy aztán az eredeti rémfilm-elvárásokhoz mérten rút halállal lakoljanak csupa szűk, nyirkos és sötét helyen. Bibliai és miltoni utalásból ugyanis annyi akad, mintha egy vasárnapi iskola zsúr-vetélkedőjén járnánk; a megafonnal harsogott szerzői üzenet pedig az istenkísértő Prometheus mitológiai tanulságai után immár a Szárnyas fejvadászból (és hatszáz robotfilm-utánzatából) jól ismert Frankenstein-intelmet köti lelkünkre, méghozzá olyan világos és hatékony módon, hogy nem akad néző, aki a moziból hazatérve ki ne dobná a karácsonyra kapott MI-barkácskészletét. Scott nem is igyekszik különösebben, hogy szépen felépített gondolatvilágáról váratlan fordulatokkal vagy új történetelemekkel vonja el a nézői figyelmet, a menetrendszerű pontossággal érkező összecsapások némi fazonigazítással korábbi Alien-filmekből kerülnek át – mint a nemi erőszakot idéző robot-hősnő harc 1979-ből és a finálé rakodórobotos/zsilipkapus leszámolása 1986-ból (bár itt legalább szkafanderben) – vagy akár valamelyik klónjából (lásd a Pitch Black éjjeli rajtaütését a mezőn, a fényérzékeny támadókkal).

Mindezek fényében aligha meglepő, ha a franchise sikerének zálogát jelentő monstrum a horrorfilm kígyója lett a sci-fi kertben, aki minél szaftosabb és véresebb erőszak-orgiákba csábítaná főhős-Éváját (és vele a közönséget) ebből az inger- és tudásszegény elveszett paradicsomból – ahol android okít androidot emberellenes közhelyekkel, ökológiai figyelmeztetések puffognak a telepes űrhajó falai közt és mindig akad egy természeti törvény, amit semmibe lehet venni, ha a dramaturgia úgy kívánja. A megduplázott antagonista kétféle Sátánt mutat fel a további folytatásokhoz: egy kulturális utalásokkal dobálózó, tudálékos és egomán übermensch steril Szerző-metaforáját, valamint a jó öreg ösztönszörny bűnös műfaji örömeit zuhanyzós szex-mészárlással és kannibál magzatokkal. Noha immár egyértelmű, hogy kettőjük közül ki a teremtő és ki csupán hatásvadász eszköz kezében, remélhetőleg a következő részben – ha már a zárójelenet alapján a skandináv mondakör a soros – ismét felülkerekedik a borzalmas Világkígyó és egy takaros Ragnarök keretében megszabadítja a franchise univerzumát a sci-finek álcázott, üres szerzői önistenítésektől.

 

Alien: Covenant (Alien: Covenant) – amerikai, 2017. Rendezte: Ridley Scott. Írta: Michael Green, Jack Paglen. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplők: Katherine Waterston (Daniels), Michael Fassbender (David), Billy Crudup (Oram), Danny McBride (Tennessee), Carmen Ejogo (Karine). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 122 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13242