KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

       
   2017/június
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Csapdakorszakok Történelmi filmek, átmeneti idők – 1. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 1. rész
• Babiczky László: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
• Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
IDEGENEK A VADNYUGATON
• Benke Attila: Pisztolyhősök alkonya Az elégikus western
• Füzes Dániel: Vértestvérek Nyugat- és kelet-német indiánwesternek
• Martin Ferenc: Nibelungok a vadnyugaton Fritz Lang westernfilmjei
A KÉP MESTEREI
• Varró Attila: A kalligráfus kézjegye Kazuo Miyagawa
DRAKULA 120
• Varga Zoltán: Volt egyszer egy vámpírgróf… Drakula 120
HOLLYWOOD ARCAI
• Orosdy Dániel: Valami más Jonathan Demme
• Pernecker Dávid: Felemelő kudarcok Mike Birbiglia
FILMEMLÉKEZET
• Balázs Attila: Tollszedők Volt egyszer egy remekmű
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Hozamkorlát Titanic
• Baski Sándor: Számi vér
• Buglya Zsófia: Mi marad a filmből? Graz
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: A cápa, amelyik fölfalja a világot Dave Eggers: A Kör
• Sepsi László: Az utópia öröme James Ponsoldt: A Kör
KRITIKA
• Vincze Teréz: Hátborzongató bútorkatalógus Julieta
• Varró Attila: Kígyó a kertben Alien: Covenant
• Szalay Dorottya: Félelemmel vegyes Lichter Péter: Fagyott május
• Kránicz Bence: Mentek, maradnak Havanna, csak oda
MOZI
• Baski Sándor: Egy német sors
• Gelencsér Gábor: Emlékképek
• Varró Attila: Magas ősz férfi társat keres
• Roboz Gábor: Vad észak – Mese az ezer tó országából
• Vajda Judit: Porto 35mm
• Barkóczi Janka: 6,9 a Richter-skálán
• Jankovics Márton: A kertész titka
• Kovács Kata: Hogyan legyél latin szerető
• Alföldi Nóra: Határidős esküvő
• Soós Tamás Dénes: Utóhatás
• Huber Zoltán: A galaxis őrzői vol. 2.
• Kránicz Bence: Arthur király: kard legendája
DVD
• Soós Tamás Dénes: Ouija: A gonosz eredete
• Varga Zoltán: Csillagember
• Kránicz Bence: A csodanő
• Sepsi László: A Sötét Igazság Ligája

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Graz

Mi marad a filmből?

Buglya Zsófia

A Diagonale, az osztrák filmek fesztiváljának alapelve: a filmkultúrát csak a párbeszéd, a kétségek kérdésekre váltása viheti előbbre.

 

Kit érdekel? Az osztrák film népszerűsége és teljesítőképessége belföldön – ezzel a provokatív címmel rendezett szakmai találkozót az osztrák film kitüntetett fóruma, amely idén sem hazudtolta meg ethoszát, amennyiben ismét a filmkultúra rendszerszintű megértésére tett kísérletet a legújabb filmek puszta felvonultatása, megméretése helyett. Régi, legalább húsz éves hagyomány ez – pontosan ennyi éve, hogy a Diagonale Grazban vert gyökeret, ahol az aktuális filmek mellett évről-évre komoly kísérőprogramok várják a szakmabelieket és a cinefileket. Mivel az a figyelem, ami ilyenkor Ausztriában a hazai filmre irányul, kivételes, a mindenkori fesztiválintendánsok legfőbb célja ennek a figyelemnek a megragadása és irányítása – például a marginalizált műfajok vagy egyes finanszírozási anomáliák vagy a szakmán belüli hátrányos megkülönböztetések középpontba állításával. A Diagonale így nem merül ki a műsorban és a díjakban, túlmutat önmagán: szakmai együttműködéseket kezdeményez, év közbeni kutatásokra és felmérésekre ad megbízást, kiadványok létrejöttét segíti.

 

*

 

Mivel az osztrák film megújhodása a modern európai művészfilm fénykora utánra, a hetvenes-nyolcvanas évekre esett, nemzetközi híre pedig csak a kétezres évek elején – Barbara Albert, Michael Haneke, Ulrich Seidl akkori fesztiválsikerei révén – újult meg, történetét is csak az utóbbi húsz évben kezdték alaposabban feltárni. Ebben a megismerési, értelemadási folyamatban masszívan részt vállalt a Diagonale is, amely a filmmúzeummal és a filmarchívummal együttműködve a filmtörténet vakfoltjaira – emigráns rendezők egész sorára, a legendás osztrák avantgárd alkotóinak munkásságára, a könyvekből kimaradt női életművekre – hívta már fel a figyelmet. Ez a retrospektív érdeklődés, amely a nagy hiátusok kitöltése után egyre több kuriózumot is elénk tár – idén például a film és a(z ausztro)pop kapcsolata volt a téma –, újabban sokat foglalkozik a filmkincs materiális megőrzésének lehetőségeivel. Az idei fesztivál másik nagy kérdése éppen ezzel volt kapcsolatos: Mi marad a filmből?

De maradjunk egyelőre a Kit érdekel?-nél. Az említett szakmai találkozó felkért előadói – alkotók, forgalmazók, mozisok, kritikusok – arra keresték a választ, mit lehet kezdeni azzal (bele kell-e abba törődni), hogy a díjakkal elhalmozott, immár két Oscarral is elismert osztrák film hazai nézőszámai kiábrándítóak, a filmek kétharmada a komoly marketing és a fesztiválkarrier ellenére sem éri el a tízezres küszöböt, sokuk pedig alig pár ezer, olykor pár száz nézőhöz jut el. Hogy kicsit számszerűsítsük, lássuk néhány nálunk is bemutatott film eredményeit: a német-osztrák Toni Erdmann, amely végigtarolta a világ fesztiváljait, 71.000 nézőt, a szintén koprodukciós Stefan Zweig – Búcsú Európától mintegy 63.000 nézőt számlálva az erős középmezőnyben végzett 2016-ban; Ulrich Seidl Szafarija viszont már csak 6.500 nézőt, a magyar témát feldolgozó Mérges Buddha kevesebb mint ezer nézőt vonzott az osztrák mozikba. Az idei év eddigi nézőszám-bajnoka, a Berlinalén debütált Wilde Maus (Őrült egér) című értelmiségi midlife-crisis komédia (rendező-főszereplője a Stefan Zweiget is alakító Josef Hader) a kivételt erősítve jutott a toplisták élére: februári premierje óta már 260.000 mozinézőnél tart. De miről árulkodik mindez? Lehet-e értékmérő a nézőszám, különösen a mozilátogatók száma, amikor annyi platform versenyez a nézőkért párhuzamosan? A filmekkel vagy a közönség elérésével van-e baj? Szabad-e erről nyíltan vitázni, és lehet-e anélkül, hogy pillanatokon belül eljussunk a piaci és a művészi szempontok összeegyeztethetetlenségének sokszor hallott konklúziójához?

Megkerülhetetlen tény, hogy évről-évre egyre több film érkezik a mozikba: Ausztriában 2015-ben 431, 2016-ban 450 cím (heti 8-9 film) versenyzett a közönség kegyeiért. Az amerikai bemutatók száma nagyjából stabil – a filmek harmada, ami a bevételek 70 százalékát realizálja –, a piac maradék harminc százalékán évi 50-60 osztrák produkció, valamint a masszív európai forgalmazási támogatásoknak köszönhetően egyre nagyobb számú európai film osztozik (a hazai filmek piaci részesedése 5 % körüli). Messzemenőkig ismerős a helyzet, hogy a filmek áradatával nehéz lépést tartani. Hozzászólásban hangzott el, hogy a forgalmazók maguk sem feltétlenül hisznek a felvállalt filmekben, ami elidegeníti a gyártókat; forgalmazói tapasztalat, hogy a támogatások nem felelnek meg az értékesítési utak sokféleségének, a kommunikációs csatornák bővülése pedig szinte követhetetlen, mivel az újak nem váltják ki a régieket; mozis példa, hogy minden hazai bemutatóhoz eseményt, közönségtalálkozót kell szervezni, ami nem fenntartható. A közönség hozzáférése, avagy a filmek társadalmi hasznosulása tehát bizonytalan, ami – fesztiváldíjak ide vagy oda – az alkotók és a szakma számára is frusztráló, hiszen odahaza akár a teljes visszhangtalanság lehetőségével is számolniuk kell.

Egyszerű válaszok az egymásnak feszülő kérdésekre nyilván nincsenek, de a tapasztalat az, hogy a Diagonale konstruktív vitákat gerjeszt: néhány éve a filmtámogatási rendszer egészéről és hibáiról készíttettek átfogó tanulmányt, majd a belföldi filmfesztiválok értékteremtő erejét tették elemzés tárgyává. A nézettségi mutatók ügye még feltáratlan, de a vita inspiráló. Elhangzik, hogy indokolt lenne a projektfejlesztési és a terjesztési pillérek erősítése, a forgalmazás árnyaltabb, több platformra kiterjedő támogatása, a tartalomszolgáltatók bevonása a társfinanszírozásba. Érdemes lenne a fesztiválok szerepét még komolyabban venni, egy-egy film potenciális közönségét megtalálandó pedig a szakmán kívüli szereplőkből (írókból, szociológusokból, tanárokból) álló „think tank”-eket létrehozni. Átgondolandó az is, érdemes-e minden filmet moziba erőltetni, sőt mozira formatálni. Amiben konszenzus van, az az, hogy a filmek sokfélesége, műfaji, tartalmi változatossága érték, ami – szemben a filmek számával – nem megkérdőjelezhető.

*

Nem hiányozhatnak az olyan kuriózumfilmek sem, mint a fesztivált megnyitó Untiteled (Cím nélkül), amely sosem fog nagy tömegekhez elérni, de a fesztiválon érthető módon kerül fő helyre: a Balkán és Észak-Afrika országaiban (kis részben Magyarországon) forgatott esszéfilm a kíváncsiság himnusza és tisztelgés a forgatás során maláriában elhunyt középgenerációs rendező, Michael Glawogger előtt. A hagyatékban maradt felvételekből összevágott, a diktafonba mondott rendezői jegyzetekkel kiegészített, minden narrációs kényszertől mentes úti filmben a szerző visszavonja, átengedi magát a történések töredékes igazságának, a filmszem a világok sokféleségét rögzíti. A toplistás vígjátékoktól a Velencében díjazott Whores’ Glory-ig gazdag életművet maga után hagyó Glawogger filmje a skatulyákkal szembeni szent ellenállás manifesztuma, nyitófilmmé emelése a szakma számára ezért identitás- és közösségteremtő gesztus.

Abban, ami Grazban a fesztivál hat napja alatt a vászonra kerül, a sokféleség és a műfajoktól független igényesség a legszebb. Önmagában lenyűgöző a tavalyi non-fiction felhozatal. Újabb filmekkel gazdagodott Nikolaus Geyrhalter és Ulrich Seidl szerzői életműve: Geyrhalter főszereplője ismét a táj, a Homo Sapiens az emberiség után maradó tárgyi világot (romokat) veszi leltárba, míg Seidl a Szafariban megint önmaguk megformálására kész szereplőit hozza helyzetbe, ezúttal osztrák hobbivadászokat kísérve el Afrikába. A seidli életmű gyűjteményes (18 lemezes!) DVD-kiadásának megjelenése alkalmából a grazi közönség néhány korai mű – például az 1997-es megejtően személyes és groteszk Der Busenfreund (Kebelbarát) – révén szembesülhet a szerző következetes konfrontativitásával. Elengedhetetlenek a történelem tanúit megszólaltató filmek, mint az Egy német élet (Ein deutsches Leben, ami a magyar forgalmazásban sajnos épp a mondanivalóval ellentétes Egy német sors címet kapta), és a nagy gazdasági-környezeti összefüggéseket érthetővé tevő látványos produkciók, mint az osztrák és az európai parasztgazdaságok válságát bemutató, nagyon szemléletes Bauer unser (A mi parasztunk), ami mellesleg a tavalyi év egyik sikertörténete, hiszen már 84.000 fő feletti látogatottságnál jár a mozikban.

*

Michael Palm Cinema Futures című, 2016-ban Velencében bemutatott filmjénél érdemes megállnunk. Az Osztrák Filmmúzeum kezdeményezésére született, a világ számos pontján, archívumában és mozijában forgatott dokumentum a filmmegőrzés kérdését helyezi széles szakmai kontextusba. Restaurátorok és adatmentők, valamint Martin Scorsesétől Tom Gunningig tekintélyek sora keresi a választ arra, mi lesz a filmmel mint kulturális formával, hogyan menthető át autentikusan és biztonságosan a predigitális (és a digitális) akár a posztdigitálisba is. A film jelzésértékű, Ausztriában a filmmegőrzést sikerült üggyé, a filmszakma lobbierejének köszönhetően a politika számára is fontos üggyé tenni. Tavaly az utolsó, magánkézben lévő filmlabor bezárásakor az állam megmozdult, felvásárolta a gépparkot, a kulturális tárca pedig bejelentette egy európai léptékű kompetenciaközpont létrehozásának tervét. A Film Preservation Center Austria, amely tesztüzemmódban idén decemberben kezdheti meg működését, hivatalosan pedig 2018-ban nyílik, várhatóan nemcsak a kutatók első számú célpontja lesz a térségben. Fellélegezhetnek az osztrák kísérleti film gyakran ma is celluloidban gondolkodó alkotói is. Őket a bérmunkák révén megtarthatja, a térség más művészetit pedig elcsábíthatja majd az FPCA, amely ismét a szakmai párbeszéd hatékonyságáról és az erre építő kultúrpolitikáról árulkodik.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13236