KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2017/június
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Csapdakorszakok Történelmi filmek, átmeneti idők – 1. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 1. rész
• Babiczky László: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
• Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
IDEGENEK A VADNYUGATON
• Benke Attila: Pisztolyhősök alkonya Az elégikus western
• Füzes Dániel: Vértestvérek Nyugat- és kelet-német indiánwesternek
• Martin Ferenc: Nibelungok a vadnyugaton Fritz Lang westernfilmjei
A KÉP MESTEREI
• Varró Attila: A kalligráfus kézjegye Kazuo Miyagawa
DRAKULA 120
• Varga Zoltán: Volt egyszer egy vámpírgróf… Drakula 120
HOLLYWOOD ARCAI
• Orosdy Dániel: Valami más Jonathan Demme
• Pernecker Dávid: Felemelő kudarcok Mike Birbiglia
FILMEMLÉKEZET
• Balázs Attila: Tollszedők Volt egyszer egy remekmű
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Hozamkorlát Titanic
• Baski Sándor: Számi vér
• Buglya Zsófia: Mi marad a filmből? Graz
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: A cápa, amelyik fölfalja a világot Dave Eggers: A Kör
• Sepsi László: Az utópia öröme James Ponsoldt: A Kör
KRITIKA
• Vincze Teréz: Hátborzongató bútorkatalógus Julieta
• Varró Attila: Kígyó a kertben Alien: Covenant
• Szalay Dorottya: Félelemmel vegyes Lichter Péter: Fagyott május
• Kránicz Bence: Mentek, maradnak Havanna, csak oda
MOZI
• Baski Sándor: Egy német sors
• Gelencsér Gábor: Emlékképek
• Varró Attila: Magas ősz férfi társat keres
• Roboz Gábor: Vad észak – Mese az ezer tó országából
• Vajda Judit: Porto 35mm
• Barkóczi Janka: 6,9 a Richter-skálán
• Jankovics Márton: A kertész titka
• Kovács Kata: Hogyan legyél latin szerető
• Alföldi Nóra: Határidős esküvő
• Soós Tamás Dénes: Utóhatás
• Huber Zoltán: A galaxis őrzői vol. 2.
• Kránicz Bence: Arthur király: kard legendája
DVD
• Soós Tamás Dénes: Ouija: A gonosz eredete
• Varga Zoltán: Csillagember
• Kránicz Bence: A csodanő
• Sepsi László: A Sötét Igazság Ligája

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmemlékezet

Volt egyszer egy remekmű

Tollszedők

Balázs Attila

Találkoztam boldog cigányokkal is azaz Maladilém shukare Romeja. 50 éves Aleksandar Petrović jugoszláv feketehullámos rendező filmje.

 

Mind a világsajtóban, mind a honi szerbben (utóbbiban természetesen jóval hangosabban) megjelent, hogy az idei Cannes Classics elnevezésű fesztiváli kísérőprogramban tucatnyi újra előszedett régi film között levetítették az 1967-es cannes-i nagydíjas, a következő évben pedig Oscar-díjra jelölt alkotást, a Találkoztam boldog cigányokkal is címűt, az egyik legismertebb „jugoszerb” rendező, Aleksandar Petrović híres, csaknem az egész földkerekséget egykor körbeutazó művét. Petrović romafilmjét, olvashatjuk, napjainkban felújították, megtisztították, és Szerbiában már nem egy helyen vetítik ismét, miközben Franciaországban újult érdeklődés mutatkozik iránta a francia forgalmazók részéről. A fesztiváli műsorfüzet sommás kísérőszövege szerint a történet valahol a Balkánon játszódik, tollgyűjtő cigányok zárt világában. A szereplők a szigorú törvények és hagyományok ellenére szabadnak érzik magukat. A főhős Boro beleszeret egy cigánylányba, feleségül akarja venni, a lány apja, Boro üzlettársa azonban megtiltja a házasságot, s ez további bonyodalmakhoz vezet. Vegyük szemügyre közelebbről.

Szomorú igazságnak tűnik, de valahogy így van: hogy bár a történelemben voltak vígabb korszakok is a Balkánon és környékén (ún. kisamerika-szocializmus meg egyéb), a szegény emberek többsége tollszedéssel foglalkozik ma is, akár átvitt értelemben. Ami keresetben szomorúan kicsi, úgy látszik, mégis fel tud valahogy dicsőülni minden szinten, magasztosulni a jobb sorsra érdemes lelkekben, más nem, a politikai beszédek „mágikus realizmusa” révén. S döcög valahogy a szekér tovább. Néha egyenest lelkesen: röpül, jojózik, akárha egyetlen félig felfújt pótkeréken. Közben, ha háborúk jönnek-mennek is, szétesik a putri, lerakétázzák a háztetőt, nem számít. Éhesen kornyikálnak a purdék, döglik a ló, fő az, hogy az amerikaiakkal ellentétben itt mi szabadok vagyunk, s akár dalra is fakadhatunk, nem tiltja senki. Csak éppen nem mindig van kedvünk énekelni, míg a kéményen vígan gomolyog a füst kifele, és a fazékban fődögél: a nagy semmi. De az legalább tisztára a mienk (míg a vajda end fia end kompani mercibenccel furikázik). Miként az is a mienk, ha sírva mulatás közben az asztalra csapunk, s a törött üvegszilánkoktól véres lesz a tenyerünk (mesterien játssza: Bekim Fehmiu). Meg véres lesz az énekesnő ruhája is (magával ragadó, csábos, búgó hangon énekel: Olivera Vučo). Mert mulatni tudni kell, földhöz vagdosva a törékeny poharakat, babonázottan bámulva a saját gőzölgő vértócsánk rezgő tükrébe. A cigányzene vad, mámorító erejétől transzban. Egyáltalán a muzsikaszó delejétől, bút-bánatot alkoholmámorban katarzisig felsrófoló hatásától ittasultan. Végül az se marad el – részben ugyan filmen kívül, részben mégis benne –, hogy megszólaljanak a hadi/törzsi tamtamok, sor kerüljön a hosszú, éles késre, és egymás torkának essünk. (Forgatókönyvét írta: A. P., meg maga az élet.)

És akkor röpül a toll, ki tudja, hol áll meg. Hol pilinkél véresen az ugyancsak véráztatta földre. Arrébb fújja-e a szél? Egyáltalán. S kell-e még úgy a tollszedőknek?

Hol állunk meg. Ha egyáltalán valaha is. A mi kis csergáinkkal. A mi kis megvadult, beesett horpaszú lovainkkal. De főképp azzal az imbolygó szamárkordéval, behúzva a kéziféket. Végül jégbe fagyva, mint egy pillanatkép, ha az önnön sarkaiból kifordult líra vérontásra, vérfertőzésre hajlamos apát ábrázoló hatásával akarunk élni. (Nem kevésbé zseniális színészi alkotás a filmben néhai Bata ®ivojinovićé.) Végül aztán kámforrá leszünk, mint aki nem is létezett soha. Még a rendőrség is szép lassan elfelejt. – Elfelejti, ki is volt az a riválisát eltakarító gyilkos. Az a Beli Bora, késével hadonászó bitang, kártyás lúzer, közönséges agyatlan bájgúnár (siptár Odüsszeusz), aki imádta a hófehér zakókat, s akiről azonban/amúgy igazából nem is tudott soha semmit. Mert nem is akarta.

Sosem is akarja. Mert minek is? Egyáltalában őrizni egy senkiházi emlékét. Legkevésbé egy szív alakú mézeskalács tükröcskében az őrszoba falán (vásári kisplasztika), amilyet a pipázó cigányasszonyok tudnak árulni az élet örök, zsibongó vásárain.

*

Nos, mondom ezt így, ahogy, mert most volt valahogy: ötven éve annak (a szerb sajtó megünnepelte), hogy Aleksandar Petrović anno kiátkozott, ugyanakkor a nagyvilágban nagy harsonaszóval díjazott „feketehullámos” vagy „újhullámos” szerb rendező leforgatta a Skupljači perja című erősen dokumentum-jellegű, ugyanakkor stilizációktól sem mentes nagyfilmjét, amellyel örökre beírta magát, úgy tűnik, a Nagy Filmkönyvbe. Egy örökké a peremen mozgó, ott vegetáló, jóléttel nem, viszont annál több mítosszal és félreértéssel terhelt-megvert népség, népesség, kisebbség Nagy Könyvébe mindenképp. Meg tulajdonképpen mindenkiébe. Mert tkp. kimeríthetetlen és végeláthatatlan a sora annak, hol, mikor és hogyan lehet az egyén átkos, akár sokszoros kisebbségben, halmozott hátrányban dupla vagy semmi alapon, bárhová tartozzék is amúgy. Bárki legyen is.

Nehogy már, tényleg, határtalan és felhőtlen boldogsága kerekedjen! Haj, Devla-Devláré. Djelem-djelem.

Úgy tűnik, maga a rendező se volt sose, pillanatig sem az a boldog otthonra lelő ember, aki végül megnyugvásra talál a haza oltalmazó ege alatt, hogy ott zavartalanul töprengjen az élet fonákságain, a kis kankalinjait öntözgetve, de aki az ég első morajlására befuthat a védelmet nyújtó téglaházba. Aleksandar Petrović – ahogy ma lehetne mondani – jól megszívta Jugoszláviában a filmjeivel. Ha nem is a forrongó hatvanas években rögtön, amikor pályája kiteljesedni látszott, de a hetvenes évek derekán mindenképp. A bulgakovi Mester és Margaritával oly mértékig magára haragította a titói Jugoszláviát, hogy mennie kellett vissza oda, ahol született a körülmények folytán, mert ő is vándorcsalád sarjaként jött a világra: Párizsba’.

Franciák közé a francba’, ahol ma is látogatható – sok híresség mellett – a Père Lachaise temetőben. (Cinéma vérité.)

Figyelemre méltó, szabad (öntörvényű) lényével rímel, hogy jómaga soha semmilyen közösséget nem akart vállalni Slobodan Miloąević Szerbiájával. A kilencvenes években elhagyta a csonka országot, s – hátra se pillants, fiam! – visszament a szülőföldjére onnan, ami amúgy sem volt soha szülőföldje: a vele időnként kutyául bánó Szerbia. Ilyen formában hazátlan ember volt jómaga is, annak ellenére, hogy hosszú ideig Jugoszláviában élt, ahol azért nem mondhatni, éppenséggel, hogy mellékes szerepet játszott volna a filmgyártásban. Egyáltalában a filmkultúrában, csak hát gyanúsra sikerült az összes, javarészt könyörtelen meglátásokkal teletűzdelt szerzői filmje. A már eleve rosszul hangzó Röptünkben a mocsár felett című dokumentum-darabtól kezdve – a Mester és Margaritáig.

Dögöljön Bulgakov. Vesszen Aleksandar Petrović! Éljen Josip Broz! ÉLJEN TITO!

*

Amúgy csemegézni való bulvármotívum, hogy a még oly remek filmeket jegyző Petrović, amilyenek a Hamarosan világvége meg a Heinrich Böll családregénye alapján forgatott Csoportkép hölggyel, forgatókönyvíróként kereste hullámvasút pályájának némely leszálló ágában a kenyerét a kommersz filmipar zavaros vizein. Így a krónika feljegyezte róla, hogy például ő írta az Emanuelle bongyor, csigavonalas, puha és meleg, mélyen sóhajtozó, testiségről felületesen filozofálgató erotikus műalkotás második részét. Mentségére szolgáljon, mondják, hogy lenyűgözte a főszerepben domborító Sylvia Kristel ifjúi hamvas, valahol mégis kissé kurvás szépsége, amilyen a boldog cigányokban is a tollszedő Beli Bora szerelmét alakító Gordana Jovanović. Fényképezte Tomislav Pinter, a jugó film Zsigmond Vilmosa. A képek csakugyan mesteriek, ahonnan teljes mértékben kiszorulnak a harsány színek. Az alkotás részleteiben – minden dokuszerűség ellenére – feltűnnek a stilizáció elemei, amelyeket Pinter később a Jancsó Miklóssal való együttműködésbe is belevitt. Egyébként a szürrealisztikusig menő stilizációt a prágai szerb (esetleg muszlim? /vicc!/) iskola másik nagymestere, Emir Kusturica vitte tökélyre. Sőt, azon is túlra. Viszont ő egy másik történet. (Itt Aleksandar (Saąa) Petrovićra emlékeztünk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13231