KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2017/június
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Csapdakorszakok Történelmi filmek, átmeneti idők – 1. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 1. rész
• Babiczky László: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
• Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
IDEGENEK A VADNYUGATON
• Benke Attila: Pisztolyhősök alkonya Az elégikus western
• Füzes Dániel: Vértestvérek Nyugat- és kelet-német indiánwesternek
• Martin Ferenc: Nibelungok a vadnyugaton Fritz Lang westernfilmjei
A KÉP MESTEREI
• Varró Attila: A kalligráfus kézjegye Kazuo Miyagawa
DRAKULA 120
• Varga Zoltán: Volt egyszer egy vámpírgróf… Drakula 120
HOLLYWOOD ARCAI
• Orosdy Dániel: Valami más Jonathan Demme
• Pernecker Dávid: Felemelő kudarcok Mike Birbiglia
FILMEMLÉKEZET
• Balázs Attila: Tollszedők Volt egyszer egy remekmű
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Hozamkorlát Titanic
• Baski Sándor: Számi vér
• Buglya Zsófia: Mi marad a filmből? Graz
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: A cápa, amelyik fölfalja a világot Dave Eggers: A Kör
• Sepsi László: Az utópia öröme James Ponsoldt: A Kör
KRITIKA
• Vincze Teréz: Hátborzongató bútorkatalógus Julieta
• Varró Attila: Kígyó a kertben Alien: Covenant
• Szalay Dorottya: Félelemmel vegyes Lichter Péter: Fagyott május
• Kránicz Bence: Mentek, maradnak Havanna, csak oda
MOZI
• Baski Sándor: Egy német sors
• Gelencsér Gábor: Emlékképek
• Varró Attila: Magas ősz férfi társat keres
• Roboz Gábor: Vad észak – Mese az ezer tó országából
• Vajda Judit: Porto 35mm
• Barkóczi Janka: 6,9 a Richter-skálán
• Jankovics Márton: A kertész titka
• Kovács Kata: Hogyan legyél latin szerető
• Alföldi Nóra: Határidős esküvő
• Soós Tamás Dénes: Utóhatás
• Huber Zoltán: A galaxis őrzői vol. 2.
• Kránicz Bence: Arthur király: kard legendája
DVD
• Soós Tamás Dénes: Ouija: A gonosz eredete
• Varga Zoltán: Csillagember
• Kránicz Bence: A csodanő
• Sepsi László: A Sötét Igazság Ligája

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Idegenek a vadnyugaton

Az elégikus western

Pisztolyhősök alkonya

Benke Attila

A westernsztárokat elbúcsúztató filmek egyre kritikusabban ábrázolták legendás hőseik szerepét, és a vadnyugat mítoszát.

 

A vadnyugati filmek többsége éppen abban a korszakban (1830 és 1900 között) játszódik, mikor az Egyesült Államok a törvény és rend nevében, a gazdasági és technikai fejlődés bűvöletében felszámolta a civilizálatlan nyugat-amerikai területeket. Ezért minden westernben megjelenik a szabados életforma és az eltűnőben levő vad határvidék iránti melankolikus nosztalgia. Ám a klasszikus westernekben a hős elfogadja a civilizáció eljövetelét, és ő maga is lehetőséget kap a letelepedésre (Dodge City,1939; Klementina, kedvesem,1946; Fegyvertársak, 2003; A hét mesterlövész, 2016).

David Lusted e „romantikus westernek”-kel szemben elkülönít úgynevezett „elégikus western”-eket, melyek jellemzően a Vadnyugat végnapjaiban, sőt a huszadik század elején játszódnak. E filmek hősei pályafutásuk alkonyán járnak, értékrendjük már anakronisztikus és követhetetlen az új nemzedék számára (A pisztolyhős [1950], Monte Walsh [1970]), és a modern technika olykor szó szerint átgázol a szertelen individualizmus megszállottjain (Az utolsó cowboy [1962], Cable Hogue balladája [1970]). Az elégikus westernek az ötvenes évek végétől terjedtek el, mikor Amerika globális hatalma gyengülni kezdett, s emiatt, illetve a belpolitikai káosz hatására a hagyományos amerikai értékrend, vele együtt pedig Hollywood egykoron legsikeresebb márkaneve, a Vadnyugat mítosza is válságba került.

S ahogy a western műfaja, úgy a zsáner ikonikus sztárjai felett is eljárt az idő. Így sokuk – mint William S. Hart, Gene Autry, John Wayne, Randolph Scott, Joel McCrea, Henry Fonda, Steve McQueen vagy Clint Eastwood – tudatosan vett búcsút a filmvászontól elégikus westernfilmekben, melyek hősei a régi világ értékrendjének fokozatos eltűnésével egyre kevésbé képesek hőstetteket végrehajtani.

 

 

Az első cowboyok utolsó kalandjai

 

Az 1600-as évektől formálódó westernmítosz első filmsztárjai nemcsak könyvekből, ponyvaregényekből vagy fotókról ismerték az eredeti Vadnyugatot, hanem sok esetben maguk is találkoztak a határvidékkel, s cowboyként éltek saját birtokaikon. Broncho Billy, William S. Hart, Tom Mix, Hopalong Cassidy, Gene Autry vagy Roy Rogers még hittek a romantikus vadnyugati hős értékrendjének halhatatlanságában, s a film médiuma segített nekik időtlenné tenni és közvetíteni ezt a hagyományt a műfajra a hatvanas évekig még rendkívül fogékony fiatal generáció felé. A leginkább öntudatosak Hart és Autry voltak: Hart Broncho Billy-vel karöltve formálta meg a vadon és civilizáció határán bolyongó romantikus westernhőst, a „jó rosszember”-t, míg az „éneklő cowboy” Autry pontokba szedte, szerinte hogyan kell viselkednie egy erkölcsös fegyverforgatónak.

Will S. Hart – aki a híres Tombstone-i marsallal, Wyatt Earppel is jóban volt – hatvanévesen vonult vissza néma westernjével, a Tumbleweeds-szel (1925), melyhez utólag, 1939-ben toldottak hozzá egy hangos prológust. A Tumbleweeds bár eredetileg is elégikus hangvételű, hiszen 1893-ban játszódik, mikor az egyik utolsó, „civilizálatlan” oklahomai földterületért indítottak versenyt a telepesek. Azonban az 1939-es felvezető teszi igazán Will Hart személyes búcsújává a filmet, melyben a 75 éves színész jellegzetes cowboyruhájába öltözve, saját kaliforniai birtokán vezeti fel a Tumbleweeds-t, s köszön el közönségétől. Hart beszédében visszatekint a múltjára, így gyakorlatilag szentesíti, hogy hőse és az „igazi Will” összeforrtak. Ezért hiába beszél arról az idős westernsztár, hogy kora és a forgatások során szerzett sérülései miatt kénytelen visszavonulni, a bő nyolc perces, szenvedélyes és megható monológot úgy zárja, mintha maga is belépne a konkrét történetbe, lóra pattanna, és elindulna az utolsó marhahajtásra mint Don Carver, a film hezitáló, de végül szíve választottjával mégiscsak letelepedő hőse. Ezzel pedig Hart szimbolikusan belépett nemcsak a valóságból a fikcióba, hanem a halandó létből a halhatatlan héroszok csarnokába is.

Bár Gene Autry, „az éneklő cowboy” nem búcsúzik ilyen öntudatosan a mozivásznaktól 1953-ban, Last of the Pony Riders című utolsó westernjében, de William Harthoz hasonlóan Autry is önmagát játszotta filmjeiben, saját néven, s hőse értékrendje szerint élt a valóságban is. A Last of the Pony Riders így nem is annyira elégia, mint inkább atyai intelem az utókornak. A történet a vadnyugati lovas futárszolgálat végnapjaiban (1860-as évek) játszódik, mikor a távíró és a postakocsik váltak az üzenetkézbesítés elsődleges eszközeivé. A forgatáskor 46 éves Autry egy idősödő futárt játszik, aki nemhogy nem dacol a fejlődéssel, de egykori főnökével szembeszállva kiáll a modern technológia mellett, mondván, hogy „halad a világ, haladni kell vele!”.

Persze a jövőt az új nemzedék formálja, így a cselekményben kulcsfontosságú Gene Autry és a naiv postás, Johnny mester-tanítvány kapcsolata. Az ötvenes évek tévéwesternjeiben népszerű Dickie Jones által játszott fiatal fiú a korszak tipikus James Dean-hősére emlékeztet, aki még nem találta meg helyét a világban. Johnny sírva fakad, mikor nem bír el riválisaival, a férfias és magabiztos Autry-nak kell lelket öntenie a fiatal lovasba. Míg a pár évvel későbbi Haragban a világgal (1955) című filmben nincs igazi maszkulin apafigura, aki irányt mutathatna James Dean sodródó hősének, addig a Last of the Pony Riders-ben Gene Autry szilárd erkölcsi értékrendjével és tanácsaival aktivizálja Johnny-t, majd együtt bánnak el sikeresen a gazemberekkel. Így akár a Tumbleweeds, úgy a Last of the Pony Riders is a tradíciók folytathatóságát hangsúlyozó idős hősök győzelmével ér véget. Az Amerikát a harmincas évek gazdasági válságából kirángató New Deal korszakában, de még a hidegháború és fiatalkori bűnözés által beárnyékolt „boldog ötvenes évek”-ben is lehetett hinni ebben az utópiában.

 

 

Kétes búcsúk

 

A hatvanas évek elejétől elszaporodtak Henry King A pisztolyhős című pszichológiai westernjéhez hasonló alkotások, melyek ellentmondásosan mutatják be a Hart és Autry által halhatatlannak titulált tradicionális értékrendet. Az 1962-es A Vadnyugat hőskora még megpróbálja az első telepesektől a huszadik századig bemutatni a hagyományos amerikai értékek örökérvényűségét, azonban az ugyanebben az évben készült Aki lelőtte Liberty Valance-t, a kortárs közegben játszódó Az utolsó cowboy és a Hud (1963) az új világrendhez adaptálódni képtelen idősödő hőseiket naivnak, sőt őrültnek mutatják be.

Ebbe a trendbe illeszthető a huszadik század elején játszódó egyik első Sam Peckinpah-western, a Délutáni puskalövések (1962), mely Budd Boetticher állandó színészét, Randolph Scottot (A magas T, 1957; Lovagolj magányosan, 1959) és Joel McCrea-t, a Buffalo Bill (1944) vagy a Wichita (1955) sztárját búcsúztatja el. Jóllehet, McCrea visszavonulása után még újra nyeregbe pattant az 1920-as években játszódó Vadlovak földjén (1976) című kalandfilmben, ám Scottal együtt ő is a Délutáni puskalövéseket szánta utolsó szerepének.

Sam Peckinpah nem hitt a Vadnyugat mítoszának örökkévalóságában. A Délutáni puskalövések vezérmotívuma a Vadnyugat egyértelmű, szabad világának eltűnése. Peckinpah e korai művében ez a probléma generációs konfliktuson keresztül jelenik meg. Gil (Randolph Scott) és Steve (Joel McCrea) egykor a törvény őrei voltak, öregkorukra azonban már csak cirkuszi mutatványokra futja tőlük. Steve egy nap azonban új kalandba vág: egy aranyszállítmány biztosítását vállalja el. A férfi Gil mellett két lázadó fiatalt, a nagyratörő és forrófejű Rone Starrt és az apai szigortól, a konformizmustól menekülő Elsát is bevonja a feladatba.

A Délutáni puskalövésekben eleinte éles kontrasztban áll Gil és Steve lovagiassága és látszólagos erkölcsi tartása a züllött, nihilista lázadó ifjúság vad világával (melyet Rone Starr és Billy, Elsa amorális és erőszakos vőlegénye képviselnek). Azonban Sam Peckinpah a cselekmény utolsó harmadát annak szenteli, hogy bemutassa: már Scott és McCrea figurái számára is kiüresedett a tradíció, amit Will S. Hart vagy Gene Autry közvetítettek, és amiben korábbi westernfilmjeikben maguk is hittek. Az Elsát többször megmentő, a nőért férfiasan kiálló Gil és Steve összeesküvést szőnek Rone Starrt felhasználva egymás háta mögött, maguknak akarják az aranyat, nem számít nekik a betyárbecsület, csak a pénz.

Így sokkal kiábrándultabb és komorabb film ez a korai Peckinpah-western, mint a nihilista spagetti westernek amerikai megfelelőjének tartott Vad banda (1969), melyben éppen a végjátékban ébrednek rá a történet hősei, hogy vannak az aranynál és a fényűző életmódnál magasabb rendű eszmék is. „Az apám mindig azt mondja, hogy csak helyes és helytelen létezik, jó és rossz. Köztük semmilyen átmenet. De ez nem ilyen egyszerű, igaz?” – kérdezi Elsa Steve-et. „Nem ilyen egyszerű. Pedig sokkal jobb volna, ha így lenne” – fogalmazza meg keserűen Joel McCrea a Délutáni puskalövések lényegét. A forró hatvanas évek dühöngő ifjúsága legfeljebb az őslakosok életmódját tartotta követhetőnek (lásd a hippik indiános öltözetét), a Gene Autry- vagy John Wayne-féle romantikus cowboyok nevetség tárgyaivá váltak, a hagyományos westernek már nem voltak eladhatók Amerikában.

Ebben a káoszban lassan a „Vadnyugat hercege”, John Wayne is talajvesztetté vált. John Wayne az éneklő cowboyokkal (Gene Autry, Roy Rogers) együtt kezdte pályáját, korai B-westernjeiben maga is dalra fakadt. Wayne-t John Ford és Howard Hawks, állandó alkotótársai tették a klasszikus western első számú sztárjává. John Wayne-nél 1964-ben diagnosztizáltak tüdőrákot, amivel hősiesen küzdött meg a valóságban és filmvásznon is (állítólag A félszemű seriff [1969] című westernjének modortalan antihőse is a színész állandó fájdalmai miatt sikerült olyan hitelesre). S a Herceg bár leküzdötte a rákot a hetvenes évekre, és tünetei csak a Don Siegel által rendezett A mesterlövész (1976) forgatása után újultak ki, John B. Books, a film kiöregedett és halálos beteg pisztolyhősének története egy legendás filmkarrier utolsó, keserű darabja. S ehhez egyébként olyan, szintén pályájuk alkonyán járó hollywoodi sztárok is asszisztálnak, mint a női főszereplőt alakító Lauren Bacall, és a Bookst kezelő orvost eljátszó James Stewart.

A mesterlövész végig erősen önreflexív búcsúfilm. A cselekmény Books múltjának felelevenítésével indul, azonban a nyitó montázs-szekvencia nem Siegel által rendezett fiktív emlékképekből, hanem Johny Wayne korábbi westernjeiből idézett jelenetekből áll, melyek összegzik a Wayne-életművet. S a film története Sam Peckinpah elemzett filmjéhez hasonlóan a huszadik században, pontosabban 1900-ban játszódik, Carson City-ben. A legendás fegyverforgató Books-t bár sok egykori riválisa üldözi (rögtön a bevezető jelenetben le kell lőnie egy rátámadó gazembert), de a megfáradt, kicsit már mentálisan is leépülőben levő pisztolyhősnek fő ellenfele a halálos betegség mellett maga a modern civilizáció. Éppen ezért Books idegesen keresi a lehetőséget arra, hogy még méltó módon, lehetőleg egy heroikus párbajban távozhasson az élők sorából, ám a törvény által uralt világban ez lehetetlennek tűnik. A fegyverforgatásra képtelen tömeg ideje jött el A mesterlövészben, s a nyüzsgő Carson City-ben Wayne karaktere már felesleges figura, aki csak zavarja a békét. Csupán két karakter néz fel John Books-ra: a Books-nak szállást adó Bond kamaszfia, Gillom, akit a férfi lőni is tanít, és egy szenzációhajhász riporter, akit Books gyorsan el is hajt.

Don Siegel még a hagyományos westernpárbajt is kiiktatja a cselekményből, és helyette dicstelen és tisztességtelen végjátékban tűznek össze Books és ellenfelei egy kocsmában. A leszámolás után ráadásul Wayne több sebből vérző hősét a megrettent kocsmáros lövi hátba, ami Gene Autry értékrendje szerint halálos bűnnek számít egy westernfilmben. Az új nemzedék képviselőjeként Gillom mégis visszahozza a reményt A mesterlövészbe, mivel a naiv fiú pár kétségbeesett lövéssel öli meg Books gyilkosát. Jóllehet, Gillom megrökönyödve dobja el a fegyvert, ám míg a Délutáni puskalövésekben a fiatal generáció nem túlzottan fogékony az öreg fegyverforgatók intelmeire, addig A mesterlövészben a mesterét megbosszuló Gillom jó tanítványnak bizonyult. Ami az Egyesült Államok történelmi mélypontján, Watergate és Vietnam után, az 1976-os energiaválság kellős közepén, Amerika születésének kétszázadik évfordulóján csupán egy szép remény lehetett, mert John Wayne 1979-es halálával a Vadnyugat klasszikus mítosza is örökre eltávozott.

 

 

Dicstelen végjátékok

 

A Délutáni puskalövések és A mesterlövész ellentmondásos hős- és sztárbúcsúztatásaihoz köthető a Tonino Valerii rendezésében, Sergio Leone ötletei alapján készült Nevem: Senki (1973), melyben John Ford másik kedvelt színésze, Henry Fonda (Klementina, kedvesem; Apacserőd, 1948) látható utoljára westernfilm pozitív főhőseként (kisebb mellékszerepben még feltűnik fia, Peter Fonda Wanda Nevada, 1979 című westernjében). A Nevem: Senki bár az italowesternek hetvenes évekbeli vígjátéktrendjét erősíti, már megelőlegezi az olasz Vadnyugatot és a hatvanas évek radikális politikai törekvéseinek bukását (konformizmus) és pervertálódását (terrorizmus) elsirató „alkony-westernek” (Az Apokalipszis négy lovasa, 1975; Keoma, 1976; California, 1977) lepusztult, kiábrándult világát.

A Nevem: Senki 1899-ben, a Vadnyugat és a romantikus tizenkilencedik század végnapjaiban játszódik, Fonda karaktere, Jack Beauregard pedig a kifáradt amerikai westernt szimbolizálja. Jellegzetes, hogy Beauregard el akar menekülni a nyilvánosság elől (mint A pisztolyhősben Gregory Peck antihőse) Európába, éppen oda, ahol a hetvenes években a Vadnyugat mítosza még népszerű. S az is szimbolikus, hogy az olasz westernkomédiák (A pirinyó, a behemót és a jófiú, 1969; Az ördög jobb és bal keze, 1971) színészikonja, Terence Hill Senkije nem akarja kiütni a nyeregből a legendás Beauregard-t míg az le nem győzte a „Vad banda” nevű banditacsoportot. Hiszen a rettegett bűnözők kiiktatásával újra rivaldafénybe kerülő öreg fegyverforgató nyilvános legyőzésével maga Senki is halhatatlan pisztolyhőssé válhat. Fonda elköszönése így még dicstelenebb, mint A mesterlövészben John Wayne-é, minthogy a Senkivel vívott, félig-meddig megrendezett párbajban alulmarad a kiöregedett romantikus westernhős az olasz Vadnyugat fenegyerekével szemben.

Henry Fonda persze a Nevem: Senki után még élt és alkotott, de a Vadnyugat sárba döngölt mítoszát többé ő sem próbálta feléleszteni. Az ő westernvégjátéka viszont még annyiban heroikus, amennyiben Beauregard maga döntött eltűnéséről, melyhez a lelkes Senkit használta fel. Steve McQueen, A hét mesterlövész (1960), a Nevada Smith (1966) vagy a Peckinpah-rodeófilm, a Junior Bonner (1972) sztárja a Tom Hornban (1980) azonban már egy olyan, valóban létezett egykori törvényszolgát és fejvadászt formál meg, aki teljes mértékben elveszíti a kontrollt a cselekmény során, és tragikus párbaj helyett kötél általi halál lesz a végzete. A Tom Horn 1903-ban játszódó története olyan túlcivilizált világot mutat be, melyből a Gene Autry vagy John Wayne által még nagyra tartott erények kivesztek. S már az antagonisták sem igazi negatív hősök, csak gyáva bürokraták, mivel nem merik meghúzni a ravaszt, s a vesztőhelyen sincs bátorságuk kirántani Tom Horn alól a deszkákat.

Az alig ötvenéves színész és kaszkadőr még koránt sem volt pályája alkonyán, ám Steve McQueen állítólag a forgatás alatt már tudatában volt gyógyíthatatlan betegségének. A dicstelen halál miatti megrendülés így Tom Horn karakterét is áthatja, aki pusztán úgy járt el az életére törő gazemberrel szemben, ahogy a régi világ hősei az ököljog szerint agyonlőtték a rájuk fegyverrel támadó ellenséget. Ez a romantikus westernekben természetes, az öntörvényű fegyverforgatóból a Dodge City-ben még seriff lesz. A legkiábrándultabb elégikus westernekben, mint a Tom Hornban a törvény kisajátítása, az önbíráskodás halálbüntetést von maga után.

A William Wiard által rendezett film A Mennyország kapuja mellett bemutatójakor a western halálát jelképezte pénzügyi és kritikai bukása miatt. A westernben megismert értékrend csupán üres frázis lett. Ronald Reagan, a Törvény és rend (1953) egykori seriffhőse, az Egyesült Államok történetének egyik legnépszerűbb elnöke viszont előszeretettel nevezte magát cowboynak, és használta politikai beszédeiben a Vadnyugat szimbolikáját. Ám például Reagan latin-amerikai akciói vagy az iráni fegyverkereskedelmi botrány arra világítottak rá, hogy a westernhős maszkja egy fanatikus antikommunistát takar, aki nem szégyell katonai diktatúrákat támogatni a baloldali vagy annak vélt vezetők megdöntése érdekében.

 

 

Banditák alkonya

 

Az utolsó westernhős, Clint Eastwood kétszer elköszönt már: a Nincs bocsánatban (1992), valódi westernjében – melyről egy 1992-es interjúban a színész-rendező felveti, hogy akár az egész műfaj utolsó darabjaként is értelmezhető – a Vadnyugattól, a Gran Torinóban (2008), városi westernjében pedig a színészi pályától. Eastwood csak John Wayne-hez mérhető vadnyugati hősikon, jóllehet, a „Névtelen ember” figurájával összeforrt Clint Eastwood már filmes pályája kezdetétől, a hagyományos szellemű Rawhide (1959-1965) tévésorozatát követően a Vadnyugat romantikus mítoszának lebontásához asszisztált. Bár Sergio Leone forradalmi italowesternjeinek nihilista, pénzéhes antihősén Eastwood saját rendezésű amerikai filmjeiben (A törvényenkívüli Josey Wales, 1976; Fakó lovas, 1985) sokat finomított, mégis alapvetően a hagyományos westernhős halálát szimbolizálta Clint Eastwood desperadója.

Eastwood mesterének, Don Siegelnek ajánlotta a Nincs bocsánatot, mely tulajdonképpen Siegel művének, A mesterlövésznek párdarabja, mivel a történet a kései Vadnyugaton, 1881-ben játszódik, s Will Munny, az egykori gyilkos és Little Bill, a szadista seriff konfliktusában is fontos szerepet kap a mítoszteremtés folyamatának bemutatása. Ám míg John Wayne utolsó westernjében Gillom kiáll a kiöregedett westernhős értékrendje mellett, addig a Nincs bocsánatban Will fiatal társa, a Scofield kölyök megundorodva az erőszaktól magára hagyja egykori példaképét a nagy leszámolásban.

Ráadásul Eastwood nem mentegeti az amorális gyilkosként bemutatott Willt, aki – mint mondja a véres fináléban – egykoron mindenkire lőtt, aki élt és mozgott. Az egykori bandita barátját, Nedet is csak úgy képes megbosszulni, hogy ismét lerészegedik, mint a régi időkben, és szemrebbenés nélkül a halálba küldi a dicstelen „párbaj”-ban az összes embert, akinek köze volt Ned értelmetlen halálához. Azaz Will viszonylag pozitív antihősből a bosszú miatt negatív hőssé változik vissza a Nincs bocsánat fináléjára.

Ami összeköti Bookst és Willt, az a mítoszteremtő média megvetése. A Nincs bocsánatban a gumigerincű újságíró, Beauchamp az éppen hatalmon levő személyről tudósít hazug hőstörténeteket, mely miatt Will megfenyegeti Beauchamp-t a nagy leszámolás után. Willből, az egykori gazemberből, a Nincs bocsánat konfliktusának megoldójából ez a ponyvaíró csinálhatna romantikus bosszúállót, amit a nyugodt öregkorra vágyó Will nem akar, mivel így váltak a Vadnyugat történetének hőssé magasztalt köpönyegforgató gyilkosai (Vad Bill Hikock, Wyatt Earp vagy Jesse James) is egy egész nemzet önámításának jelképeivé.

Clint Eastwood a Nincs bocsánatban megfosztja a „Névtelen ember”-t hősstátuszától, s Willt a cselekményt záró szövegben visszavonult átlagemberré fokozza le, ezzel ellehetetlenítve azt, hogy a színész-rendező valaha is visszatérhessen ebben a szerepben. Eastwood immár 25 éve valóban nem ült újból nyeregbe, inkább jelenbeli amerikai hősök (Amerikai mesterlövész, Sully) történetét viszi filmre.

„Tegyük naggyá ismét Amerikát!” – mondta Reagan kampánybeszédében, s ha a vadnyugati hősmítoszban nem, ebben még hisz Eastwood is. Ám a dicstelen 1976-os mélypont óta nem sikerült visszakapaszkodnia az Egyesült Államoknak a hatalom csúcsára. S bár a szlogent az önmagát elitellenes hősnek tartó Donald Trump is előszeretettel használta kampánya során, az amerikai elnök eddig igencsak kontár módra játszott szerepében könnyen válhat saját országa alapeszményeinek gyilkosává.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 16-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13232