KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
   2017/június
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Csapdakorszakok Történelmi filmek, átmeneti idők – 1. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 1. rész
• Babiczky László: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
• Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
IDEGENEK A VADNYUGATON
• Benke Attila: Pisztolyhősök alkonya Az elégikus western
• Füzes Dániel: Vértestvérek Nyugat- és kelet-német indiánwesternek
• Martin Ferenc: Nibelungok a vadnyugaton Fritz Lang westernfilmjei
A KÉP MESTEREI
• Varró Attila: A kalligráfus kézjegye Kazuo Miyagawa
DRAKULA 120
• Varga Zoltán: Volt egyszer egy vámpírgróf… Drakula 120
HOLLYWOOD ARCAI
• Orosdy Dániel: Valami más Jonathan Demme
• Pernecker Dávid: Felemelő kudarcok Mike Birbiglia
FILMEMLÉKEZET
• Balázs Attila: Tollszedők Volt egyszer egy remekmű
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Hozamkorlát Titanic
• Baski Sándor: Számi vér
• Buglya Zsófia: Mi marad a filmből? Graz
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: A cápa, amelyik fölfalja a világot Dave Eggers: A Kör
• Sepsi László: Az utópia öröme James Ponsoldt: A Kör
KRITIKA
• Vincze Teréz: Hátborzongató bútorkatalógus Julieta
• Varró Attila: Kígyó a kertben Alien: Covenant
• Szalay Dorottya: Félelemmel vegyes Lichter Péter: Fagyott május
• Kránicz Bence: Mentek, maradnak Havanna, csak oda
MOZI
• Baski Sándor: Egy német sors
• Gelencsér Gábor: Emlékképek
• Varró Attila: Magas ősz férfi társat keres
• Roboz Gábor: Vad észak – Mese az ezer tó országából
• Vajda Judit: Porto 35mm
• Barkóczi Janka: 6,9 a Richter-skálán
• Jankovics Márton: A kertész titka
• Kovács Kata: Hogyan legyél latin szerető
• Alföldi Nóra: Határidős esküvő
• Soós Tamás Dénes: Utóhatás
• Huber Zoltán: A galaxis őrzői vol. 2.
• Kránicz Bence: Arthur király: kard legendája
DVD
• Soós Tamás Dénes: Ouija: A gonosz eredete
• Varga Zoltán: Csillagember
• Kránicz Bence: A csodanő
• Sepsi László: A Sötét Igazság Ligája

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Idegenek a vadnyugaton

Nyugat- és kelet-német indiánwesternek

Vértestvérek

Füzes Dániel

Volt valami, amiben a kettéosztott Németország mindkét felében egyetértettek: az NSZK és az NDK westernfilm is az indiánoknak drukkolt.

 

1962 és 1985 között az akkori két német államban, a nyugati Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK) illetve, a keleti Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) együttesen huszonhat indián western született. Elsőre ez tény meglepetésként hathat, de pontosabban utána járva a kulturális okoknak már nem olyan különös, miért is dolgozott mindkét német állam, ebben az időszakban, éppen a vadnyugati film amerikai műfajával. Németország régóta szoros kapcsolatot ápolt az indiánkultúrával. A német nép számára az észak-amerikai bennszülöttek és világuk ideális azonosulási pontot jelentettek, amelybe az aktuális társadalmi és politikai folyamatokat be tudta építeni. A gyarmatosítás korában a természetbe való visszatérést, a korai 20. században a nemzeti önbecsülést, a kettéosztott Németországban nyugaton a múlt feldolgozását, keleten pedig egy elnyomó államba való beilleszkedést, vagy épp az ellene lévő lázadást segítette.

 

*

 

Ha a két ország filmjeit összevetjük a klasszikus amerikai westernnel, szembe tűnő tény, hogy két teljesen eltérő irányba módosították a hagyományos műfaji képet. Az 1960-as évekre mindkét állam – különböző okok miatt – erőteljesen küszködött a nézőszámaival. A megoldást és a filmsikereket nyugaton a Karl May-féle Winnetou adaptációk jelentették, amire a kelet majd csak 1966-ban reagál a DEFA-nál készült sajátos, Gojko Mitić-indiánfilmjeivel.

A nyugat-német indián westernek érdekes viszonyban vannak a klasszikus amerikaival. Egyrészről erősen annak mintájára épülnek és tovább romantizálják a vadnyugat világát, másfelől eltolják a hangsúlyt a nyugat betelepítéséről a német motívumok irányába: más zenét, fiatalabb színészeket és formabontó párbajszituációkat használnak fel. Míg a tradicionális westernben a párbajok ritualizált, az egész filmet csúcsra járató összecsapások a jó és a rossz között játszódnak le, addig a Karl May-filmekben ehhez képest sokszor megjelenik egy sokkal morálisabban igazságosabb végkimenetel. A végső párbaj a filmek pozitív hősei (Old Shatterhand, Winnetou) és a trampok (a „tramp” eredetileg vándormunkást jelentett, de a Karl May világában a „bandita” szó megfelelője) vezére között egyszerűen hiányzik: helyette minden alkalommal több indiánharcos végez ceremóniaszerűen ezekkel a banditákkal. Az Ezüst-tó kincsében (1962) egy indián ereszt egy végzetes csapdát a Colonelre, a Winnetouban (1963) apacsok egy csoportja lándzsákat szúr egy szikla aljára és megvárják, míg az életért kapaszkodó Santer rájuk esik, a Winnetou 2 – Az utolsó renegátokban (1964) Forrestert egy völgybe engedik menekülni, majd ott nyílzáport zúdítanak rá, a Winnetou 3. – Winnetou halálában (1965) pedig Rollinst lábánál fogva fejjel lefelé egy sziklára kötik majd lándzsákat dobnak rá. A legfontosabb különbséget azonban az indiánok szerepe jelenti, mivel az amerikai mintával ellentétben ezekben a filmekben alapvetően ők a hősök. Ahogy a nyugat-német indiánwesterneknek az igazság a fő témája, így a nézői azonosulási pont is igazságosan fel van osztva egy fehér (Old Shatterhand, Old Firehand vagy Old Surehand) illetve egy bennszülött (Winnetou) között. Két nép szemszögéből nézünk rá arra, hogy a népek törékeny békéjét, miképpen lehetne fenntartani. Mindkét oldalon akadnak pozitív és negatív – illetve az indiánok esetében inkább csak félrevezetett (lásd „Nagy Farkas” indiántörzsfőnök esetét Az Ezüst tó kincsében) – karakterek.

Az NDK már nem csak Amerikától, de Nyugat-Németországtól is el kellett, hogy határolódjon, amikor a western egy sajátos formáját akarta megteremteni. Ezt teljesen tudatosan csinálta és megpróbálta fejre állítani a klasszikus western formáit, illetve megpróbálta kiirtani belőle a Karl May-filmek romantikus hangulatát. A legfontosabb szempont viszont az volt, hogy az indiánok szerepét teljes mértékben rehabitálják. A Mitić-féle indián westernek tulajdonképpen áthelyezik a szemszöget a fehér telepesekről az amerikai őslakosokra. A fehérek itt mindig gonoszak, az indiánok mind jók és ennek a polarizált felállásnak szintén megvannak az ideológiai okai. Ahogyan azt Sebastian Heiduschke is felismerte, itt a telepesek és a civilizáció egyáltalán nem pozitív, hanem egyenesen kártékony jelenség, ami az aprólékosan bemutatott indián kultúrát fokozatosan tönkreteszi, és élhetetlen rezervátumokba kényszeríti képviselőit (a rezervátum, illetve az indiánok elüldözésének témája a kelet-német indiánfilmek négyötödében felbukkan, többek közt A Nagy Medve fiaiban (1966), A sólyom nyomában (1968), Fehér farkasokban (1969), Vértestvérekben (1979). A nyugati Karl May-filmeknél említett párbaj-szituáció is egyedibb módon van jelen keleten, mint a tradicionális westernekben. Bár párbajok sokszor helyet kapnak – főleg a korai műveknél –, és a legtöbb esetben maga Mitić, a főhősünk győzi le a fő gonoszt, mégis a diadal sokszor keserű marad, mivel nem szünteti meg az indiánokat fenyegető fő veszélyforrást. A Fehér farkasokban látszódik ez a legjobban, ahol Sólyom törzsfőnök hiába öli meg Bashant, a többi fehér cowboy lelövi őt. A későbbiekben még az is előfordul, hogy a párbajban Mitić segítségre szorul, mint a Severinóban (1979), netán egyáltalán nincs is párbaj, mint a Tecumseh-ban (1972) vagy a Vértestvérekben. A civilizáció mindenféleképpen győz a végén, csak itt ellentétben az amerikai filmekkel, ez nem számít pozitív megoldásnak.

 

*

 

A nyugat-német indián westernek járják a politikailag korrekt arany középutat és egyaránt mutatnak be fehér és indián főhősöket, a civilizáció és vadon harmóniában vannak egymással, világnézetük utópisztikus, az általános és egyetemes béke lehetőségében bíznak. A kelet-német indiánfilmek a másik végletet képezik, ők ugyanis elsősorban indiánokat mutatnak be főhősként, a fehérek civilizációja pusztító erő, a filmek végkifejlete disztópikus és erősen kritizálják Amerikát és a kapitalizmust. Mivel Nyugat-Németország közvetlenül a második világháború után a szövetségesek megszállása alatt állt, így ott hagyományos, Hollywood-szerű stúdiórendszer alakult ki. Ezzel szemben Kelet-Németországban egy központosított rendszer jött létre, és minden film a Deutsche Film Aktiengesellschaft (DEFA) stúdióban készült. Felmerül az a gondolat, hogy a western kifordításának okai itt is a gyártási rendszerből fakadnak. Hiszen Nyugat-Németország piacorientáltsága magyarázat lehet a franchise-jellegre, a nyugatnémet filmesek az amerikai sémát másolva nem távolodtak el a klasszikus westerntől. Az NDK központilag irányított ideológiája megmagyarázza a jelentős eltérést a western normáitól és annak revíziós jellegét.

Mindkét western-szériára jellemző a heterogén alkotói bázis, akadtak a rendezők közt olyanok, akik jobban érezték a műfajt, mint mások, a cselekménystruktúrák és az „üzenetek” mindkét országban egységesek. Igazán erős szerzőiséget sem Nyugat- sem Kelet-Németország indiánfilmjeiben nem fedezhetünk fel. Ugyanakkor az NSZK-ban mégiscsak van egy mindent átfogó szerző, akiből az összes film kiindul: Karl May ideológiája és világképe alapja a nyugat-német western-széria műfaji készletének, a filmek cselekménye May egységes univerzumában játszódik, sajátos visszatérő karakterekkel és helyszínekkel. Az NDK-ban ilyen közös irodalmi forrást nem találunk, a helyi westerníró, Liselotte Welskopf-Henrich csak egyetlen egy könyvével (A Nagy Medve fiai) jutott el a megfilmesítésig, a többi film nagyrészt eredeti forgatókönyvek alapján készült, ráadásul különböző valós történelmi eseményekre alapozott szituációkra építkeztek. Rendezők és producerek helyett tulajdonképpen Gojko Mitić személye a filmeket összekötő kapocs, benne ismerhető fel valamiféle szerzőiség. Nem csak azért, mert a készítők az ő tökéletes szocialista példaképére írták a filmeket, illetve maga Mitić is sokszor részt vett a forgatókönyvek formálásban, de a filmekben felbukkanó törzsfőnök-karakterekben sokszor visszaköszönnek a színész valódi személyiségjegyei (csakúgy, mint a sportoló, antialkoholista Gojko Miticet: az ő indiánjait sem csapja be sosem a „tüzes víz”). A Vértestvérek duplán jó példa arra, hogy a DEFA-nál egy színész valós életét mennyire lehetett egy az egyben áthelyezni egy történelmileg hiteles filmbe: Dean Reed története, aki Amerikából emigrált, hogy aztán Kelet-Németországban találja meg hazáját, konkrétan megjelenik az említett filmben, sőt – többek között egy modern bevezetőben – a színész közvetlenül megfogalmazza ideológiáját.

Ennek ellenére a DEFA sosem tudott teljesen kilépni Karl May árnyékából és sok romantikus motívumot használt, amit az erős pesszimizmussal egyensúlyozták ki. Bár mindkét ország filmjei sablonkaraktereket, hasonló kalandelemeket és ismétlődő cselekménytípusokat használtak, mégis volt egy markáns különbség, ami erősen különválasztotta őket. A nyugat-németek a westernt a western mítoszát áthangszerelték, igazságosabbá és idealisztikusabbá tették, miközben a kelet-németek számára a vadnyugat kegyetlen hely volt, a könyörtelen gyarmatosítás színtere, ennek megfelelően gondolták újra a műfajt.

A filmekbe kódolt üzenetek is ilyen kétpólusúan jelennek meg. Az NSZK számára a Karl May-univerzum ideális volt arra, hogy kifejezze jóvátételi fantáziáit, hogy őszintén, reményteljesen és optimistán feldolgozza – már majdnem, hogy átírja – múltját és bemutassa egy szebb és egyenlőbb világ utáni vágyát (ilyen például egy sor, a náci német múlt ideológiájával leszámoló dialógus az Old Shatterhandben (1964), illetve Winnetou és Old Shatterhand vértestvériségének megkötése a Winnetouban). Az NDK ennél jóval progresszívabbnak számított, náluk a saját múltjukkal való leszámolás másodrangú volt a jelen/jövő beállítottságuk előtt. Ők sokkal inkább a szocializmus progresszívnek gondolt szellemiségét propagálták westernjeikben, illetve az akkori jelenkor – és főleg Amerika – problémáinak kritikájával foglalkoztak (lásd a feketék elleni rasszizmus megjelenése az 1971-es Osceolában).

A filmeket más szempontból is átjárja egy ilyen erős kettősség. Ezt főleg a jóindulatú fehér főhősök és az indiánok azonosulásánál láthatjuk. Ahogy, azt már említettük az NSZK westernek teret adtak arra, hogy akár Winnetouval akár Old Shatterhanddel azonosuljunk. Old Shatterhand egyértelműen a nyugat-németeket szimbolizálja, de Winnetou és népe is sok mindent jelképezhet, attól függően, hogyan olvassuk a filmeket: általánosan ábrázolhatnak egy kiközösített népet, a német nép múltja alapján a zsidó kisebbséget, illetve az akkori jelenkor alapján akár a kelet-német állampolgárokat. Ezzel szemben az NDK westernfilmekben az indiánok kerülnek reflektorfénybe, és csak nagyon ritka esetben látunk fehér főhőst. Az indiánok karakterei, bár hordozhatnak hasonló jelentéseket is, mint a nyugat-németeknél, egyértelműen a kelet-németekre utalnak. A kérdés itt inkább az, hogy a szocialista rendszer híveit szimbolizálják vagy inkább a szabadságra és nyugatra vágyókat.

 

*

 

Az összképet nézve, úgy is értelmezhetnénk a filmeket és olvasataikat, hogy a kettéosztott Németország egyenlő a vadnyugattal. A filmek pontos analógiáját adják a két ország viszonyának. A kettéosztottság ideológiai alapú. Mégpedig a kapitalizmushoz való viszonyból eredendően, hisz az NSZK-ban csak a tramp réteg jelképezi a kapitalizmus negatív odalát, míg az NDK-ban ez minden fehérre igaz. Nyugat-Németország számára a vadnyugat végtelen szabadságot jelent és egy tökéletes utópiát, ahol a világ minden népe békésen élhet egymás mellett, amíg közösen fellépnek bármelyik nemzet szélsőséges csoportjai ellen. Kelet-Németország korántsem tekint erre ilyen pozitívan, számukra a vadnyugat egyértelműen kegyetlen hely. Hiszen ahelyett, hogy az egész vadnyugat (Németország) egy egységes szabad indián (értsd: szocialista) terület lenne, az őslakosokat a fehér telepesek (a nyugat/Amerika/NSZK) egy „rezervátumba” kényszerítik.

A két Németország saját társadalmi és politikai folyamatainak feldolgozása érdekében is különböző irányba vitte a műfajt. Ennek ellenére a két western-széria sokszor találkozik és fedi egymást, illetve hasonló célt tűznek ki maguk elé. A nyugat-német indiánfilmek azt sugallják első ránézésre, hogy a német filmkészítők romantikus mesevilágot teremtettek ahová elmenekülhetett a német nézőközönség és nem kellett semmiféle propagandával foglalkozniuk. Ezzel szemben az egyszerű, sablonos, romantikus és ponyva alatt mégis rejlik egy mélyebb jelentés, mégpedig a német nép múltjának feldolgozása és annak jóvátételi gesztusai és fantáziái. Aki ismeri a német történelmet, az tudja, hogy ezek a filmek egy olyan időszakban keletkeztek, amikor a német nép folyamatosan azon küszködött, hogy visszaszerezze pozitív imázsát és megbocsájtást nyerjen a világtól múltbeli bűneiért. A Winnetou-filmek általánosságban azt a jövőképet mutatják be a vadnyugati múlt segítségével amerre Németország szeretne tovább menni: a különböző rasszok közti békés megélhetés felé, ahol mindenki egyenlő.

A kelet-német indián westernek azért születtek, hogy a szocialista és anti-kapitalista elveket egy szórakoztató műfajon belül tudják terjeszteni. Így az indiánok eleinte tervezett néprajzilag hiteles bemutatása is veszített jellegéből. Nem az etnográfiai megközelítés, hanem a gyarmatosítás-, az imperializmus-, a fasizmus- és Amerika-ellenesség a legfőbb tulajdonságai ennek a film ciklusnak. A kelet-német indián-filmek a szocialista tanok propagandája mellett azért bizonyos fokig a saját múltjával is elszámol, amikor szembenéz a népirtás politikájával. Ugyanakkor az „indián” Kelet-Németországban, de egész Kelet-Európában, egyfajta lázadást is szimbolizált. És így, valószínűleg nem szándékosan, egy másik azonosulási pontot is adott. A sokszor megjelenő rezervátum téma és a prérin szabadon vándorló amerikai őslakosok megtestesítették a szocialista államberendezkedésből való menekülés vágyát ( A Fehér farkasokban, az indiánok vándorlására, az egyik gonosz figura meg is jegyzi: „A fejetekbe vettétek, hogy nyugaton van a hazátok.”)

A felsorolt ellentétek ellenére a kelet- és nyugat-német westernfilmek végcélja sokban hasonló volt. A béke fenntartása a különböző etnikumok között, a békés egymás melletti élet, a rasszizmus elleni határozott fellépés és a múlttól való száznyolcvan fokos elfordulás motívumai mindkét sorozatban megtalálhatóak. A multikulturális szolidaritás a legfontosabb közös pont.

A klasszikus német kalandregények már az első világháború előtt is a rokonszenvesnek ábrázolták az indián kultúrákat és a fasizmus korszaka után is biztosították, hogy egzotikus világukban a német nép ki tudja fejezni minden fájdalmát, reményét és jövőképét. És bár a z NSZK és az NDK különböző módon tette ezt meg indiánfilmjeiben, a végcél hasonló volt.

Más szempontból nézve az elemzett filmeket, korántsem kapunk ilyen pozitív eredményt. Ahhoz képest, hogy a német nép jobban érdeklődik az észak-amerikai őslakosok iránt, mint bármelyik másik európai nemzet, ráadásul a kelet-németeknél az antropológiailag hiteles hozzáállás fontos szempont volt, egyikük sem tett igazi erőfeszítéseket annak érdekében, hogy az indiánokat és kultúrájukat érdemben mutassák be. Ute Lischke és David T. McNab szerint a probléma onnan is származik, hogy a filmkészítők nem értik az indiánok spirituális világszemléletét (példa rá a Tecumseh, ahol azért vétik el a lényeget, mert bár Tecumseh meghal, mint Nagy Medve A Nagy Medve fiaiban, a lelkeket nem lehet megölni). Nincs szó az indián kultúra igazi megértéséről elfogadásáról, inkább ideológiájuk terjesztésére építették tovább a nemes vadember mítoszát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 20-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13224