KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/március
TARR
• Kovács András Bálint: Az utolsó Tarr-film A torinói ló
FLIEGAUF BENEDEK
• Tornai Szabolcs: Gyorsabb az életnél Fliegauf Benedek
• Kolozsi László: A csiga feljön Pestre Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Pápai Zsolt: Oidipusz-klón Womb
MAGYAR MŰHELY
• Koncz Linda: Befejezett jövő Mi lesz veled, Inforg?
KONTRA-HOLLYWOOD
• Géczi Zoltán: Más hangok, más szobák Az elfeledett Amerika krónikásai
• Sepsi László: A gonosz iker The Fighter – A harcos
MONODRÁMÁK
• Kovács Kata: A korlátok szabadsága Egyszereplős filmek
• Roboz Gábor: Elbeszélt élet Spalding Gray monológjai filmen
AGATHA CHRISTIE
• Zombory Erzsébet: Keresd a nőt? Agatha Christie
LATIN MOZI
• Sepsi László: Vesztes helyzet Chilei zsánerfilmek
• Horváth Eszter: Túlcsorduló képernyő
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: Csillagszüret Show és tehetség
• Hungler Tímea: Első Blikkre Sára Júlia: Bulvár
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Vadászjelenetek Erdélyországban Visszatérés – Retrace
• Strausz László: Általános alany Fütyülök az egészre
• Vajda Judit: Kallódó emberek Fehér nászéjszaka
MOZI
• Zalán Márk: Szerelmek háza
• Vajda Judit: Millenium 3 – A kártyavár összedől
• Tüske Zsuzsanna: Egy család
• Tüske Zsuzsanna: Médiaország: a TV hatalma
• Roboz Gábor: London Boulevard
• Kolozsi László: Nem beszélek zöldségeket
• Forgács Nóra Kinga: A fa
• Parádi Orsolya: Csak szexre kellesz
• Sepsi László: Mestergyilkos
• Géczi Zoltán: A rítus
• Alföldi Nóra: Dobolj ha tudsz!
• Hlavaty Tamás: Sanctum
• Varró Attila: Rango
DVD
• Pápai Zsolt: Eszkimó asszony fázik/Xantus János kisfilmjei
• Géczi Zoltán: Üzenet az űrből
• Varga Zoltán: A világ legjobb apukája
• Benke Attila: Az utolsó mohikán
• Czirják Pál: Bástyasétány hetvennégy
• Alföldi Nóra: A teljes csoda
• Tosoki Gyula: Start két keréken
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fliegauf Benedek

Beszélgetés Fliegauf Benedekkel

A csiga feljön Pestre

Kolozsi László

A Womb rendkívüli és zavarba ejtő történetét hagyományos eszközökkel és sallangmentesen meséli el, de ettől csak még különösebb film lesz.

A Womb láttán eszembe jutott Feldmár András egyik előadása a szégyenről és a szeretetről. Feldmár a szeretetről beszélve azt mondja, képzeljünk el egy nőt, aki újra megszül bennünket: járjunk el megfontoltan, olyan nőt válasszunk, akiről tudjuk, hogy jó anya lenne. És az első két évben, amit együtt élünk meg, megtapasztalhatjuk a szeretet lényegét. Azt gondolom, a filmed alapvetően metafora: ezért is olyan egyszerű. Anélkül, hogy az értelmezését be akarnánk szűkíteni, mit lehet róla mondani, minek a metaforája: a szereteté, a vágyé, az önzésé?

A szeretet, vágy, önzés számomra elképzelhetetlenek egymás nélkül. A Womb a halál és születés kísérteties hasonlóságával játszik. Mintha nem a világból kivezető kijáratról beszélnénk, akkor, amikor valaki meghal, és nem a bejáratról, amikor megszületik. Hanem mondjuk egy forgóajtón járnánk át evilág és túlvilág között.

Önzőnek találod a hősnőt, Rebeccát? Mi szerinted a legfőbb motivációja, miért szüli meg újra a szeretett férfit?

Ha valakit nagyon szeretek, akkor gyakran fantáziálok arról, milyen jó lenne őt kisgyerekként látni. Látni a születés tortúrájától kimerülten aludni, ahogy szájába veszi anyja mellbimbóját. Rebecca felismerte, hogy megajándékozhatja szerelmét a legnagyobb ajándékkal, amivel egy lény egy másik lényt megajándékozhat: az élettel. Nem hiszem, hogy sokat gondolkodott ezen. Szerintem nem is számolt a következményekkel. Azt tette, amit tennie kellett. Mindannyian ismerjük az ilyen helyzeteket: amikor mérlegelés, az osztás-szorzás kicsinyesnek és méltatlannak tűnik. A Womb éppen nem erkölcsi kérdést boncolgat, hanem az újjáteremtés ellenállhatatlan erejét mutatja meg.

Kierkegaard azt írja Jóbról szólva: hiába pótoljuk veszteségeinket, már semmi sem lehet újra ugyanaz. Rebecca története mintha ezt a tételt igazolná.

Az önazonosság nem létezik. Minden szakadatlan változásban van. Ez az a vakító erejű igazság, amivel Rebeccának és Tommy-nak szembe kell néznie. Amikor Tommy azt ordítja: „Nem látod, hogy azt sem tudom, ki vagyok!”, Rebecca gyengéden azt kérdezi tőle: „Mi többet akarsz annál, hogy élsz, Tommy?”. Tényleg, kell ennél több? Talán egy haszid Rabbi mondta, hogy feltenni azt a kérdést, hogy mi a világegyetem lényege, és mit keresünk benne mi emberek, az olyan mintha megkérdeznénk, létezik-e a világegyetem, és létezünk-e benne mi emberek.

 Miért készítettél a merészen kísérletező Tejút után ennyire konvencionális filmet?

Azt gondoltam, egy ilyen szokatlan történetet szokásos módon elmesélni nagyon is izgalmas lesz. A Womb ezzel a formával teljesen értelmezhetetlenné vált: nem művészfilm, nem közönségfilm, de nem is crossover. Kelet-Európa filmes és gondolati hagyományának nyoma sincs benne, ugyanakkor egyáltalán nem angolszász film, és egy kicsit sem német. Noha a koprodukcióban készült Womb mégiscsak egy kelet-európai ember angolul beszélő német filmje.

Ha nem egyszer nézzük meg a filmedet, feltűnik a metafora sokrétűsége, az, hogy nem lehet olyan egyszerűen kibontani. Nem egyértelműen csak egy bizarr férfi-nő kapcsolatot elemez.

A történet egészen egyszerű, ugyanakkor szinte észrevétlenül önismereti labirintussá alakul. A főszereplők tulajdonképpen személyiség nélküli mesefigurák. Mint mondjuk Jancsi és Juliska. Kiderül róluk, hogy véletlenül sem azok, akiknek látszanak, de az is világos lesz ekkor, hogy nem ez az igazi kérdés. Konvencionális szerelmes filmet akartam készíteni, ami végül egy ugyanolyan „azonosíthatatlan repülő tárggyá” vált mint a Tejút. Akárhányszor nézem újra a filmet, mindig meglep.

Korábbi filmjeidet úgy készítetted el, hogy nem voltál tekintettel arra, hányan nézik meg. Ez most fontosabb lett neked? Miért éppen az egyik legszebb fiatal európai sztárt, Eva Greent, választottad a főszerepre?

Eva egy kékszemű, éjfekete kolibri. Néha meg egy gótikus aurájú hófehérke. Máskor meg egy földöntúli intelligánciájú elf, aki diszkréten figyeli, hogy mi halandók éppen miben mesterkedünk. Elképesztő mélységű, gyönyörű ember, ezért választottam Rebecca szerepére.

A filmed azt mutatja, hogy fontosabb lett számodra a színészvezetés. Míg itthon a BBS-hagyományt folytatva a rendezőknek a színészi minőség mintha másodlagos lenne – még mindig gyakori az amatőrök alkalmazása –, neked úgy látom egyre fontosabb, hogy olyan színészekkel dolgozz, akik erősen jelen vannak, akiknek van kisugárzása.

A színészi játék mostanában tényleg nagyon érdekel. A Womb castingja, próbái igazi élvezetet jelentettek számomra. Nagyon sok mindent kell tanulnom ezen a téren, és most nagy kedvem is van hozzá. Lesley Manville-től, Peter Wight-tól rengeteget tanultam. Úgy tűnik Hannah Murrey-vel, Natalie Tena-val, és Wunmi Mosaku-val nem sokára újra együtt dolgozom majd. Most már talán van annyi tapasztalatom, hogy kijelentsem: valaki nem attól jó vagy rossz a vásznon, hogy amatőr vagy színész. Vannak fantasztikus színészek, és borzalmas amatőrök, és fordítva.

A film története tulajdonképpen öt mondatban elmondható, úgy gondolom a forgatókönyv nem lett túl hosszú. Hány oldal volt?

11 változat készült, az utolsó emlékeim szerint 85 oldal volt.

Különösen a gyermekkort idéző első résznél éreztem azt, hogy bár a szüzsé rövid, valójában egy többezer-oldalas könyvet rövidítettél le. A gyerekek legerősebb emlékeiből rakod össze a gyerekkor képeit. A csiga például egy fontos emlékkép. Mennyiben a te emlékeid ezek?

Imádom a csigákat! Olyanok mintha testekről levált, megelevenedett ivarszervek lennének. Ahogy a csigák meredeznek, meg nedvesen csillognak az mind a két nemi princípiumot eszembe juttatja. Ami meglepő, hiszen a tüdős csigák nagy része hímnős. Kölyökként sokszor játszottam azt, hogy felvettem egy csigát a Balaton partján, és amikor már hazaértünk, Budapesten, engedtem el a fűben, valahol a játszótéren.

A filmedet most is Szatmári Péter fényképezte.

Pétert szinte minden kreatív döntésbe bevontam. Fontos volt nekem, hogy ebbe a nagy európai kalandba is vele ereszkedjek bele. Mesterien egységes vizuális világot képes teremteni, jelenléte ráadásul megnyugtató.

Három fontos jeleneted is egy kádban játszódik. Miért éppen a kád lett a visszatérő motívum?

A kád szerintem méh-pótlék. Nem valamiféle vulgár-freudista értelemben: csináltunk magunknak egy elképesztően kényelmes, és oltalmazó helyet a házainkban, ami szinte ugyanazt az érzetet kelti, amit annak idején az anyánk hasában éltünk át. A kádfürdőnek és a tisztálkodásnak szerintem nem sok köze van egymáshoz. Rebecca sem tisztálkodik benne.

Félreért, aki a génmanipulációról szóló elmélkedéssel kezdi filmed elemzését?

A Womb-ban a klónozás egyszerű eszköz. Erről végtelen beszélgetéseket folytattam különböző európai producerekkel. Sokan a Womb-ot klón-filmnek tekintették. Rebeccát a lehetőség érdekli, hogy visszahozza szerelmét a halálból. Meglepődtem, mennyien emlegetik Oedipust a Womb-mal kapcsolatban, amikor ez a film – ha már a mítoszokig vezetjük vissza – egyértelműen Orpheus és Euridiké története. A Womb határozottan anti-freudista film, és mint ilyen tagadja a környezeti meghatározottságot.

Értelmezhető-e úgy a történet, hogy mindaz, ami a filmben megesik, Rebecca képzeletének műve? Felvetődik egy másik kérdés is: a Rebecca nevet Hitchcock híres filmje miatt választottad?

Locarnóban, a premieren már tudtam a filmem nézőként nézni, mivel addigra távolabb kerültem tőle. Matt Smith (a Thomast játszó színész – A szerk.) ült mellettem, és amikor a végén felkapcsolták a lámpákat az ötezer férőhelyes teremben, egymásra néztünk, és szinte egyszerre szólaltunk meg: olyan másvilági ez a film! Ez a különös pillanat megmaradt bennem. Matt sokáig fejtegette, nem tudja eldönteni, filmjeim a valóságban vagy a szereplők kollektív álmában játszódnak-e. Néhány hónapra rá, csináltak egy retrospektív vetítést a filmjeimből Izlandon. Felkértek, hogy mutassam be Fehér György Szürkületét. A bevezető után bent maradtam és megnéztem a filmet. A Szürkület – az egyik legkedvesebb magyar filmem – az első pillanattól az utolsóig olyan, mintha valakinek az álmában járnánk: ezüst színű bükkök, súlyosan gomolygó felhők, mákonyos beszédű figurák, gyönyörű lázálom. Ott Reykjavíkban megértettem: szinte mindent Fehértől tanultam.

A szoptató Rebecca az egyik legjobban megkomponált beállítás: mintha egyenesen szentkép lenne. Mi a véleményed a szoptatásról? Feldmár szerint azért is vagyunk, mi férfiak vizuális típusok, mert távol kerültünk a szent anyamelltől, és azóta is sóvárgunk csak utána, míg a lányokat megnyugtathatta az a tudat, hogy nekik is van saját, szoptatásra alkalmas mellük.

A mellbimbó mindig is elképesztett. Ott van testen, és sokáig semmi nem történik vele, azon kívül, hogy jól el lehet vele szórakozni, aztán egyszer csak néhány hónapra átváltozik, az anya és a gyerek közötti legfontosabb közvetítő pont lesz. A szülés engem mindig a földönkívüliekkel való találkozásra emlékeztet: számomra a méh egy repülőtér, ahová megérkezik egy idegen, aztán kicsekkol. Illetve az is lehet, hogy becsekkol. Ez egy komoly filozófiai kérdés. Mindenesetre a születéskor megérkezik valaki egy idegen világba, és a szoptatás segíti az akklimatizálódását. Pedig csak egy világ van: nem ebbe a világba jövünk, hanem ebből a világból jövünk. Ez fontos különbség, és ez az amire engem Tommy és Rebecca szerelme megtanított.  


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/03 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10540