KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/március
TARR
• Kovács András Bálint: Az utolsó Tarr-film A torinói ló
FLIEGAUF BENEDEK
• Tornai Szabolcs: Gyorsabb az életnél Fliegauf Benedek
• Kolozsi László: A csiga feljön Pestre Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Pápai Zsolt: Oidipusz-klón Womb
MAGYAR MŰHELY
• Koncz Linda: Befejezett jövő Mi lesz veled, Inforg?
KONTRA-HOLLYWOOD
• Géczi Zoltán: Más hangok, más szobák Az elfeledett Amerika krónikásai
• Sepsi László: A gonosz iker The Fighter – A harcos
MONODRÁMÁK
• Kovács Kata: A korlátok szabadsága Egyszereplős filmek
• Roboz Gábor: Elbeszélt élet Spalding Gray monológjai filmen
AGATHA CHRISTIE
• Zombory Erzsébet: Keresd a nőt? Agatha Christie
LATIN MOZI
• Sepsi László: Vesztes helyzet Chilei zsánerfilmek
• Horváth Eszter: Túlcsorduló képernyő
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: Csillagszüret Show és tehetség
• Hungler Tímea: Első Blikkre Sára Júlia: Bulvár
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Vadászjelenetek Erdélyországban Visszatérés – Retrace
• Strausz László: Általános alany Fütyülök az egészre
• Vajda Judit: Kallódó emberek Fehér nászéjszaka
MOZI
• Zalán Márk: Szerelmek háza
• Vajda Judit: Millenium 3 – A kártyavár összedől
• Tüske Zsuzsanna: Egy család
• Tüske Zsuzsanna: Médiaország: a TV hatalma
• Roboz Gábor: London Boulevard
• Kolozsi László: Nem beszélek zöldségeket
• Forgács Nóra Kinga: A fa
• Parádi Orsolya: Csak szexre kellesz
• Sepsi László: Mestergyilkos
• Géczi Zoltán: A rítus
• Alföldi Nóra: Dobolj ha tudsz!
• Hlavaty Tamás: Sanctum
• Varró Attila: Rango
DVD
• Pápai Zsolt: Eszkimó asszony fázik/Xantus János kisfilmjei
• Géczi Zoltán: Üzenet az űrből
• Varga Zoltán: A világ legjobb apukája
• Benke Attila: Az utolsó mohikán
• Czirják Pál: Bástyasétány hetvennégy
• Alföldi Nóra: A teljes csoda
• Tosoki Gyula: Start két keréken
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kontra-Hollywood

Az elfeledett Amerika krónikásai

Más hangok, más szobák

Géczi Zoltán

A fősodorbeli amerikai film nem kíváncsi saját közönségére, a hétköznapi emberek sorsáról a független szerzői filmesek kamerája tudósít.

Az idei díjszezont a függetlenek uralják: az amerikai film világában mind a szakma, mind a közönség egyre inkább a klasszikus értékeket újrafogalmazó independent drámákat kedvezményezi a nagy stúdiók produkcióival szemben. Winter’s Bone, Rabbit Hole, The Kids Are All Right, Blue Valentine, The Fighter; az idei év legfontosabb Oscar-várományosai komoly fejtörést fognak okozni a magyar közvetítés legendásan felkészült munkatársainak, midőn méltatniuk kell a jelölésig jutott címeket. Az új puritánok az európai szem számára nehezen értelmezhető, ízig-vérig amerikai történeteket forgatnak: a flyover country kockásinges-bakancsos munkásemberei, a harlemi gettó szegény feketéi, a déli határvidék vándormuzsikusai az amerikai mítosz ritkán ábrázolt, ám döntő szereppel bíró alakjai, az adott kultúrkörön kívül nehezen értelmezhető karakterek.

Az isten háta mögött is élnek emberek

Az Isten hidege (Winter’s Bone) az idei Oscar legkevésbé ismert, ám legfontosabb résztvevője, a mezőny sötét lova. Négy jelentős kategóriában is jelölést kapott (legjobb film, színésznő, férfi mellékszereplő, adaptált forgatókönyv), holott ismeretlen színészek játszanak benne, rendezője, Debra Granik outsider a szakmában, a film költségvetése alig 2 millió dollárból kitelt, témája pedig roppantmód kényelmetlen. A történet a Hollywood által rég elfeledett közép-nyugaton, az Ozarks-hegységben játszódik: szegénységi küszöbön tengődő agrármunkások és pitiáner bűnözők laknak roskatag kalyibákban, kehes kutyák csaholnak dühösen a tornácokon, egyenruha a bakancs-mocskos farmer-kockásing kombinációja, a büntetett előélet családi tradíció, az arcok gyűröttek, a hajak kócosak, a szájak némák, a tekintetek kemények. A fegyverkultusz itt rendíthetetlen: ha a szükség úgy hozza, még a lompos háziasszonyoknak sincs különösebben ellenükre egy 12-es sörétessel elhallgattatni a kellemetlen kérdésekkel érkező szomszédot, az akadékoskodó személy tetemét jótékonyan rejti majd az erdő mélye, a tó vagy a mocsár. Dolly, az alig 17 évesen a családfenntartó szerepébe kényszerült lány amfetaminfőzés miatt lebukott apját keresi: az öreg a rozzant házra és a hozzá tartozó birtokra terhelte az óvadék jelzálogát, majd nyoma veszett. A környékbeliek hallgatása ugyancsak beszédes, szavak nélkül is tudható, hogy a szökevény már nincs az élők között, de ahhoz, hogy megtarthassák a düledező hajlékot, bizonyítékként elő kell kerítenie földi maradványait, különben a nincstelen család fedél nélkül marad. Segítséget nem kap, ahová csak bekopog, fenyegetéssel szembesül, mert a bűnben mindenki érintett; Dollynak azonban nincs veszítenivalója, s konokul kutakodik tovább. A film gondosan felépített, cselekményvezetésénél fogva, ha úgy nézzük, klasszikus thriller, de szokatlan közege, rideg amoralitása és ragyogó szereplőgárdája (az alig 20 éves Jennifer Lawrence méltán kapott Oscar-jelölést) csontig hatoló élménnyé teszik a bő másfél órát.

Az Isten hidege renegát mozi, üzenete kijózanító: a család és a helyi közösség nem szükségszerűen védelmező természetűek, s az egyénnek gyakorta ádázabb harcot kell vívnia saját környezetével, mint a Föld kolonizálására készülő idegenekkel. Ugyanezen tanulsággal szembesít a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában verhetetlennek tűnő A harcos (The Fighter), a tavalyi szezon meglepetés mozija, a Precious – A boldogság ára pedig tekinthető Az Isten hidege gettókörnyezetben játszódó testvérpárjának, jelentős faji vetülettel súlyosbítva. Rendezője, Lee Daniels egy csökönyös szamár eltökéltségével ragaszkodott alkotói szándékához, s bár megtehette volna, eszébe sem jutott álromantikus toposzokkal megédesíteni a büröknél is keserűbb forgatókönyvet. Filmje brutális, megrázó élmény: utálatos karaktereket vonultat fel, akik felkavaró körülmények között élnek, és a leghétköznapibb kihívásokra is idegesítően rossz válaszokat adnak. Maga Precious valószínűleg minden idők legellenszenvesebb főszereplője, majd’ szétfeszíti a gyűlölet és az agresszió. Megveti – s nem ok nélkül – magát, a családját, a környezetét, rasszát; titkon fehér férjről, méghozzá középosztálybeli fehér férjről álmodozik, s mikor tükörbe néz, túlsúlyos fizimiskája helyett egy csinos fehér lányt vizionál. Nem ismer modellértékű személyeket, nem szeret senkit és senki sem szereti őt, és a leghalványabb segédfogalma sincs a körülötte lévő világ működéséről. Lee Daniels gyomorforgató naturalizmussal ábrázolja a családon belüli erőszakot és a pauperizálódott réteg kiszolgáltatottságát, miközben tanítani való érzékenységgel építi fel a karaktert, legvégül valódi katarzissal ajándékozva meg a nézőt. Diagnózisa azonban kegyetlen: a mélynyomor nem egyszerűen az anyagi javak és a kitörési lehetőség hiánya, nem letörölhető stigma. Ennél jóval több: a nyomor a nyomorban élő ember maga.

Értelem és érzelem

A kordivat nem feltétlenül kedvez az intelligens partnerkapcsolati drámáknak. A blockbusterek rendre összekeverik az intimitást a pornográfiával, a vívódást a hisztériával, nő és férfi kapcsolatát egyirányú utcaként ábrázolják, amelyben a bolondbiztos közlekedés elősegítése végett kihelyezett, primitív táblák segítik az eligazodást – nehéz is szeretni ezeket a mozikat. Az idei Oscar legerősebb kategóriájában, a legjobb női főszereplők listáján azonban három olyan film is helyet kapott, amelyek sikerrel törekednek a zsáner rehabilitációjára: a Blue Valentine, a The Kids Are All Right és a Rabbit Hole megindítóan tiszta és kemény mozik. Derek Cianfrance filmje (a Blue Valentine címet egy 1978-as Tom Waits-lemeztől kölcsönözte a direktor) egy hervadó házasság krónikája, amelyet a hullámvasútszerű dramaturgiai szerkezet (a kapcsolat hanyatlásának kritikus jeleneteit a boldog idők flashbackjai ellenpontozzák), illetve Michelle Williams és Ryan Gosling színésztalentuma tesz kivételessé. Ritkán látni hozzájuk hasonlóan hiteles szerelmespárt a vásznon, az ukulelés-táncolós jelenethez fogható önfeledt érzelmi áradás pedig az egyik legszebb románc, amit kamera valaha rögzített. A nyúlüreg (Rabbit Hole) nemkülönben az eltávolodás filmje, de John Cameron Mitchell a zárójelenetben esélyt ad a gyermekük halálát követően krízisbe került házaspárnak az újrakezdésre. A rendező humanista szemlélete a film minden kockáján tetten érhető, Nicole Kidman és Aaron Eckhart finom gesztusai jól érvényesülnek a Dogma-filmeket idéző puritán környezetben. Annette Bening és Julianne Moore leszbikus párja (A srácokkal semmi gond) az érett, családos nők identitásválságát követi nyomon, a megszokott közhelyektől merőben eltérő módon reflektálva a kertvárosi középosztály képviselőinek magánéleti krízisére. Sorsszerű egybeesés, hogy mindhárom Oscar-várományos film ugyanazon kérdést állítja a középpontba: nem a szerelem kivirágzását mutatja be, hanem arra keresi a választ, hogy miként lehetséges megőrizni a már meglévő érzelmi köteléket.

Realizmus mint ellenkultúra

Az új drámaiskola képviselői olyan szerzői filmesek, akiknek merőben eltérő benyomásaik vannak az american way of life-ról, mint hollywoodi társaiknak. A mainstream mozikban az átlagos amerikai statiszta, látványos hőstettek és bizarr bűntények tátott szájú ámulója, esetenként: névtelen áldozata; a szegények legfeljebb vágóképek, a nyomornegyeden átautózó főhős deprimált érzelmi állapotának szemléltetőeszközei. Hollywood rég elfordította tekintetét a hétköznapi emberektől, sikereik és kudarcaik egyaránt érdektelennek ítéltettek, az ő szerepük a fogyasztásra korlátozódik. Az elfeledett Amerika krónikásai olyan helyekre viszik el a kamerát, ahol ritkán látni forgatócsoportot, betekintenek az átlagos otthonokba, figyelemmel fordulnak azok felé, kik ritkán hallgattatnak meg. Legközelebbi rokonaik nem a filmesek között keresendők: történeteik és karaktereik Bruce Springsteen, Johnny Cash, Neil Young balladáit idézik, akik képesek voltak költészetté emelni a hétköznapok banalitását. A peremen élőkről, az elesettekről, a bűn útjára sodródott honfitársaikról, húsból s vérből való, minden gyengeségük ellenére is roppant erővel bíró nőkről s férfiakról mesélnek. Korlátozott eszközökkel dolgoznak, rafinált kompozíciók helyett lecsupaszított narratívát alkalmazva, legfőbb fegyverük az érzékenység és az őszinteség.

Mindeközben a szerzői filmesek küzdelme egy generáció küzdelme. Az Egyesült Államok több mint fél évszázadon át tartó dinamikus fejlődése megtört, a gazdasági és külpolitikai problémák immáron kezelhetetlen szörnyekké nőttek; ebben a történelmi helyzetben keresi az útját egy olyan generáció, amely tudva tudja, hogy a nagy gazdasági krízis óta ők az elsők, akik rosszabbul fognak élni, mint a szüleik, és kevesebb lehetőséggel fogja megkínálni őket a sors. Számukra semmilyen téma nem tabu, egyetlen mítosz sem szent; az amerikai álom beteljesíthetősége, a problémák megoldhatóságának illúziója, a társadalmi párbeszéd jótékony hatásának ígérete, a diadalmas american spirit hagyománya csupán egy szilánkokra hasadt népmesei világkép része.

„Kifestem valakinek a házát, a megrendelő örül, hazamegyek, veled vagyok. Nekem ez volt az álmom” – ad tárgyilagos értékelést Dean az élethelyzetéről (Blue Valentine). „De nem csalódtál?” – kérdez vissza felesége, aki mindig is hitt benne, hogy a férfi intellektusa és tehetsége bármikor beváltható jegy a középosztály köreibe. Válasza így hangzik: „Én nem”. Howie következetesen, ám sikertelenül próbálkozik, hogy feloldja összetört feleségének neurotikus depresszióját („Csak próbálom kicsit megszépíteni a dolgokat!”), de Becca ingerülten lekiabálja őt: „Oké, sajnálom, de ki kell mondanom: a dolgok már soha nem lesznek szépek!”. Precious imígyen szembesíti az amerikai fehér középosztályt szimbolizáló szociális munkást szakmai és emberi téren egyaránt megmutatkozó tehetetlenségével: „Nézze, én is kedvelem magát, de maga nem tud nekem segíteni. Maga még csak kezelni sem tudja ezt a helyzetet”. A Winter’s Bone zárójelenetében Dolly a tornácon ücsörög húgával és öccsével, véletlenül éppen pénz állt a házhoz, testvérei rémülten kérdezik tőle: „Most, hogy van pénz, elmész?”. A 17 éves lány így felel: „Nem tudnék úgy élni, ha nem lógnátok a nyakamon. Nem megyek sehová”.

Dicsőséges outsiderek

„Imádjuk a filmjét, de nem tudunk vele mit kezdeni, mert ingünk-gatyánk rámenne. Sajnáljuk.” Ezzel az indoklással utasították el Debra Granik Csontodiglan (Down to the Bone) című drámáját a forgalmazók, miként Darren Aronofskynak (A pankrátor), vagy Scott Coopernek (Őrült szív) is keményen meg kellett dolgozniuk filmjeikért. A munkásosztálybeli környezetben játszódó, társadalomkritikai vonatkozású drámákat a stúdiók finanszírozhatatlan, a terjesztők pedig terjeszthetetlen projektekként utasították vissza, így a forgatókönyv megírása és a bemutató között 5-6 küzdelmes év is könnyedén elpereghetett. Mindezek dacára függetlennek lenni nem feltétlen rossz befektetés; nemzetközi brandet megalapozni és erősíteni, nyereséges mérlegfőkönyvet felmutatni úgy is lehet, hogy az adott producer vagy forgalmazó az independent színteret választja szakterületként. Kétségkívül nagyobb hozzáértést, biztosabb ízlést követel, mint a nyers erőre (csillagászati költségvetés, divatos sztárok, szőnyegbombázásszerű marketing, bejáratott márkanevek) alapozott mainstream hollywoodi filmgyártás, ám amint azt a szegmens egyik legismertebb cégének története is példázza: minden szempontból kifizetődő lehet.

Az 1994-ben alapított Fox Searchlight a 20th Century Fox mellett működik a Foxed Filmed Entertainment divíziójaként, finanszírozással és terjesztéssel egyaránt foglalkozik. A 2000-es évek második felében a stúdió példaértékű mértékben megerősödött, köszönhetően a saját finanszírozású daraboknak. A meglepően szatirikus és frissítően bűbájos A család kicsi kincse (2006) 8 milliós kiadás mellett lépte át a 100 milliós bevételi küszöböt, a 6 milliós büdzséből készített Pankrátor (2008) mind anyagilag (44,7 millió), mind kritikailag komoly eredményeket mutatott fel, majd Aronofsky a Fekete hattyúval húzott lapot a tizenkilencre, és mindent vitt. Az Őrült szív (2009) 7 milliós költségvetésének közel hétszeresét hozta a kasszáknál, Jeff Bridges pedig megkapta az egyik legmagasabb presztízsű Oscart. A romantikus komédiák dramaturgiáját sarkaiból kiforgató, megindítóan bájos 500 nap a nyár (2009) 7,5 milliós költségével szemben 60 milliós bevétel áll, a 6,5 millióba kerülő Juno (2007) 231 milliót fiadzott, a 15 millióba kerülő Gettómilliomos (2008) pedig blockbustereket elsápasztó 377 milliót kaszált.

Mindeközben a nagy stúdiók továbbra is a 3D, a prequel, a sequel, a remake, a reboot, a bestseller-adaptáció, a star power mágiájában hisznek, és az átlagosan 150 milliós címeknek csupán a marketingjére el tudják költeni a fentebb említett filmek összesített költségvetését. Holott a megtérülést manapság már korántsem garantálják ezek a varázsigék, tankönyvekbe illő tanulságok bőven állnak rendelkezésre: az Universal a 2009-es megaprodukciók enervált box office teljesítménye, majd a rákövetkező év ronda bukásai miatt csődvédelembe kényszerült menekülni. Persze a nyári bemutatókra építő hollywoodi stúdiók vérezhetnek akár ezer sebből is, az igazi nagyvadak haláltusája mindig hosszú és gyötrelmes, a trend azonban nyilvánvaló: a független drámák nem csupán a Golden Globe- és Oscar-díjakra áhítozó színészek, de a befektetők számára is vonzók lehetnek a pénztáraknál egyre jobban kínlódó blockbusterekkel szemben, ezáltal egyre több szerzői filmes kaphat lehetőséget.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/03 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10534


előző 1 következőúj komment

orbus#1 dátum: 2013-01-20 08:37Válasz
"az egyénnek gyakorta ádázabb harcot kell vívnia saját környezetével, mint a Föld kolonizálására készülő idegenekkel."

Már-már zseniális meglátás.