KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/április
ISZLÁM HÁLÓ
• Baski Sándor: Nem lehet kihúzni Arab twitter
DVD
• Tosoki Gyula: Eden Lake – Gyilkos kilátások
• Nagy V. Gergő: A furcsa srác
• Czirják Pál: Ismeri a szandi-mandit?
• Teszár Dávid: Yona, a pingvinek királynője
• Varga Zoltán: Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró
• Pápai Zsolt: A Mephisto-keringő
MOZI
• Alföldi Nóra: A gyerekek jól vannak
• Forgács Nóra Kinga: A HR-menedzser
• Vajda Judit: Kedves szomszéd
• Tüske Zsuzsanna: Hajszál híján úriember
• Sepsi László: Sorsügynökség
• Baski Sándor: A belgrádi fantom
• Pápai Zsolt: Eljő a napunk
• Kovács Kata: Ébredj velünk!
• Kovács Marcell: Ismeretlen férfi
• Parádi Orsolya: Anyát a Marsra
DVD
• Gelencsér Gábor: Az én XX. századom
ALIEN-MOZI
• Sepsi László: Valakik odafent Látogatók az űrből
MAGYAR TABU
• Bori Erzsébet: A velünk élő spicli Magyar ügynökfilmek
TÓTH ÉS TOTH
• Ruprech Dániel: A kétarcú rendező Tóth Endre // André de Toth
ALIEN-MOZI
• Varró Attila: Elidegenedés Testrablók az űrből
• Orosdy Dániel: Figyeld az eget! A sci-fi horror két klasszikusa
KRITIKA
• Kolozsi László: Békaperspektíva A zöld sárkány gyermekei
AUSZTRÁL FILM
• Zalán Márk: A kenguru ugrani készül Ausztrál új hullám
• Szalay Dorottya: A vágy motorja Jane Campion
KRITIKA
• Pálos Máté: Az elcsábított naplója Chloe – A kísértés iskolája
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Empátia és absztrakció Beszélgetés Fillenz Ádám operatőrrel
FILMISKOLA: A ZENE
• Géczi Zoltán: Ördög bújt a partitúrába Alternatív összhangzattan
• Hubay Gergely: A jóltemperált futószalag Így készül a filmzene
MAGYAR TABU
• Barotányi Zoltán: Az ügynök halála és feltámadása Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: És mégis mozog Új magyar film
TÓTH ÉS TOTH
• Sólyom András: Kalandtúra ’39 Varsói gyors
AUSZTRÁL FILM
• Szabó Ádám: Kertvárosi holttér David Michod Ausztráliája
ALIEN-MOZI
• Vajda Judit: Twilight Zone Pittacus Lore: A negyedik
ISZLÁM HÁLÓ
• Schreiber András: Perzsa cenzor A Panahi-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MOZI
• Varró Attila: A Föld inváziója – Csata: Los Angeles

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Iszlám háló

Arab twitter

Nem lehet kihúzni

Baski Sándor

Az észak-afrikai kormányellenes lázadások kapcsán a kiber-utópisták is összecsaptak a kiber-szkeptikusokkkal. Megtörtént-e a „Facebook-forradalom”?

Az észak-afrikai kormányellenes lázadások kapcsán a kiber-utópisták is összecsaptak a kiber-szkeptikusokkkal. Megtörtént-e a „Facebook-forradalom”?

A nézők és a kritikusok egy része értetlenkedve fogadta David Fincher és Aaron Sorkin tavaly ősszel bemutatott „Facebook-filmjét”, A közösségi hálót. Miért kell filmet forgatni egy antiszociális komputer geekről – így a költői kérdés –, és egyáltalán: mennyiben méltó a publikum figyelmére egy kétségkívül népszerű, de a felhasználók többsége által pusztán unaloműzésre, YouTube-videók és családi fotók megosztására használt rekreációs honlap genezise?

Alig telt el pár hónap és Mark Zuckerberg találmánya ismét a médiafigyelem középpontjába került. A rezsimek irányítóinak távozásával végződő tunéziai és egyiptomi tüntetések kapcsán az elemzők egy része „Facebook-forradalomról” kezdett beszélni, azt állítva, hogy az események alakulásában a közösségi oldalak kulcsszerepet játszottak. Különös nyomatékot adtak ennek az elméletnek a televíziós tudósításokban feltűnő, a Facebookot éltető transzparensek, illetve az egyiptomi megmozdulások egyik szervezőjének nyilatkozata, aki abbéli reményét fejezte ki, hogy egy nap személyesen is köszönetet mondhat Mark Zuckerbergnek Egyiptom nevében.

A webkettő elkötelezett hívei – a laikus közvélemény optimistább felével együtt – érthető lelkesedéssel figyelték a történéseket, és egy olyan szép új világot kezdtek vizionálni, amelyben, előbb vagy utóbb, minden diktatorikus hatalmat felbomlasztanak az interneten szerveződő demokratikus mozgalmak. A kiber-utópistákkal szemben azonnal felsorakoztak a kiber-szkeptikusok, azt állítva, hogy az „arab tavaszra” a közösségi honlapoknak semmilyen lényegi befolyásuk nem volt, a kiváltó okot a térségben uralkodó szegénység, kilátástalanság és a tolerálhatatlan mértéket öltő korrupció jelentette.

A diadaljelentéseket valóban ildomos kétkedve fogadni, az önjelölt újmédia-próféták és a frappáns szalagcímek gyártásában érdekelt médiamunkások ugyanis előszeretettel versenyeznek egymással az új, vagy legalábbis annak vélt jelenségek, trendek kihirdetésében és felcímkézésében; mindez aligha kedvez az objektív, analitikus elemzéseknek. A szkeptikusok intő példaként emlegetik a 2009-es moldovai zavargásokat, amelyet a hírcsatornák „Twitter-forradalomnak” tituláltak, noha az országban akkoriban száznál is kevesebb regisztrált tagja volt a nevezett mikroblog-szolgáltatásnak. Tény, hogy a világsajtó számára a tüntetők üzenetei, fotói és videói fontos információforrásként szolgáltak, az eseményeket távolról követők pedig, különféle online akciók révén, szolidaritást vállalhattak az utcán tiltakozókkal, ami a ténylegesnél talán hangsúlyosabbnak tüntethette fel a közösségi portálok szerepét. Pár hónappal később Iránban tört ki a „csivitelő forradalom” (lásd: Szilágyi Anna cikkét – Filmvilág, 2009. 9.), és bár a mobiltelefonokkal felfegyverkezett iráni fiatalok tudósításainak köszönhetően a világ szinte élőben követhette a teheráni demonstrációkat, a tüntetések végül nem vezettek eredményre; Mahmúd Ahmedinezsád rezsimje a helyén maradt.

A The New Yorker tavaly októberi számában megjelent esszéjében Malcolm Gladwell így nyugodtan értekezhetett arról, hogy a webkettő segítségével nem lehet hatékonyan fellépni a diktatúrák ellen. Példaképpen a ’60-as évek polgárjogi mozgalmait vizsgáló szociológiai kutatásokat citálta, amelyekből az derül ki, hogy a legelszántabbak, legradikálisabbak azok az aktivisták voltak, akiket nemcsak ideológiai, de személyes szálak is az adott csoporthoz fűztek, vagyis, akik barátok, rokonok oldalán küzdöttek. A nagy kockázattal járó aktivizmushoz tehát erős személyes kapcsolatok szükségeltetnek – ezt a terrorista csoportokkal foglalkozó vizsgálatok is megerősítik. Gladwell állítása szerint a nagy online hálózatok tagjai között fennálló kapcsolatok tipikusan gyenge kötésűek, ekképpen illúzió lenne elvárni, hogy a mozgalom céljait a Facebookon bőszen lájkoló szobaforradalmárok az utcán is valódi változásokat tudjanak kicsikarni.

Ez az elmélet dőlt meg 2011 első hónapjaiban, amikor az interneten (is) szerveződő tunéziai és egyiptomi tüntetések nyomán az évtizedek óta regnáló autokraták lemondásra kényszerültek. Bizonyítékot a netes aktivisták hatékonyságára maguk a hatóságok szolgáltattak, azzal, hogy megpróbálták elhallgattatni a közösségi honlapon szervezkedőket. Már a 2009-es iráni zavargások közben is történtek hasonló kísérletek, de a hatalom most még tovább ment. Ben Ali elnök netkommandója először a tunéziai Facebook-felhasználók jelszavait próbálta megszerezni, hogy a nem kívánatos tartalmakat eltüntethessék, miközben a rendőrség letartóztatta a hangadókat. (Egyikük, a Twitter segítségével lázító Slim Amamou azóta ifjúsági és sportminiszter lett az új kormányban.) Hoszni Mubarak is így próbálta megfékezni a tiltakozási hullámot, majd amikor nem járt sikerrel, egyszerűen kihúzta az internetet a konnektorból, digitális sötétségbe borítva ezzel egész Egyiptomot.

Gladwellnek, aki később sem volt hajlandó revideálni álláspontját, egy dologban persze igaza van. A leghatékonyabb polgárjogi vagy politikai mozgalmak erősen hierarchizáltak, tagjaik összehangolt stratégiát követnek – mindenki tisztában van a feladatával, és azzal, hogy kinek tartozik számadással. A közösségi hálózatokon szerveződő csoportok másképpen épülnek fel, nincsen központi autoritás, a döntéseket a közösség hozza, konszenzus alapján, ami derék dolog, de a kitűzött cél eléréséhez egy ponton túl már nem feltétlenül visz közelebb. A tuniszi és a kairói utcákról tudósító riporterek is több ízben szóvá tették a tüntetések decentralizált jellegét, ami – ahogy arra Jose Antonio Vargas, a The Huffington Post szerkesztője rávilágított – pontosan tükrözi a tüntetők által használt közösségi hálózatok decentralizált természetét. Nincs vezér, nincs, aki a tömeg élére álljon és irányítsa az eseményeket.

Váel Huném (Wael Ghonim) története azt mutatja, hogy igény viszont lenne, ha nem is vezérekre, de olyan mindennapi hősökre és szimbolikus figurákra, akik a mozgalom katalizátoraiként működnek. A Google közel-keleti és észak-afrikai részlegének marketing-igazgatója tavaly júniusban „Mi mindannyian Káled Szaídok vagyunk” címmel indított Facebook oldalt egy rendőrök által meggyilkolt alexandriai blogger emlékére, amelyhez hetek alatt százezrek csatlakoztak. A tunéziai tüntetések sikerén felbuzdulva Huném itt, a Facebookon jelentette be a január 25-ére tervezett demonstrációt – az oldal 350 ezer tagjából 85 ezren jelezték részvételi szándékukat. Egy későbbi interjújában a 30 éves férfi szerényen a Wikipedia működéséhez hasonlította az egyiptomi forradalmat, arra utalva, hogy „tartalmát” az anonim résztvevők közösen gründolták össze, központi irányítás és pajzsra emelt hősök nélkül.

Ironikus módon Huném később mégis a forradalom szimbolikus figurájává vált, akarata ellenére. Rögtön a zavargások kezdete után letartóztatták, és csak két héttel később engedték szabadon. Még aznap meghívták egy magántévé műsorába, ahol a tüntetések áldozatairól készült képsorokat látva, élő adásban sírta el magát. Mindez – a tudósítások szerint – újra mozgósította a demonstrációk sorozatába lassan belefáradó tömegeket, Hunémből pedig az egyiptomi fiatalok példaképe és szóvivője lett. Az eset egyben azt is jól illusztrálja, hogy az 1.0-ás média, azaz a televízió és a rádió befolyása továbbra sem becsülhető le.

*

Történelmi távlatból nézve az „arab tavasz” eseményeit, valójában semmi szokatlan nem történt. A háborúk és forradalmak alakulásában a kommunikációt lerövidítő és felgyorsító technikai innovációk mindig is kulcsszerepet játszottak, legyen szó a nyomtatott pamfletekről a reformáció idején, a távíróról a 19. században, vagy a rádióról és a tévéről a 20.-ban. Ezek az eszközök számítottak az adott kor új médiájának, funkciójuk a közösségi kommunikáció hatékonyabbá tétele volt, és a legnagyobb sikerrel akkor lehetett alkalmazni őket, amikor az ellenfél – forradalmak esetén a Hatalom – még nem tudta elsajátítani a használatukat.

A felkelések, lázadások, puccsok koreográfiája az elmúlt kétszáz évben ugyanúgy zajlott: az elégedetlenkedők összegyűltek, majd elindultak a legközelebbi nyomda, rádió- vagy tévéállomás irányába, hogy kapcsolatba tudjanak lépni a tömegekkel. Az utóbbi húsz évben a célok nem, csak a módszerek változtak meg. Az Internet székházát nem lehet elfoglalni, de nem is kell: a világháló ott van a zsebekben. Ma már nem bír különösebb hírértékkel, ha egy demokratikus országban politikai és társadalmi mozgalmak szerveződnek az internet segítségével, hiszen az online jelenlét és kommunikáció hétköznapi rutinná vált. Új fejlemény legfeljebb az lehet, hogy – az utóbbi hónapok eseményeiből ítélve – az autoriter hatalmak sem képesek gátat vetni a folyamatnak. A közösségi hálózatokon szerveződő mozgalmakat nehéz felülről manipulálni – kísérletek azért akadnak –, a cenzúra és a tiltás kontraproduktív, az internet lekapcsolása pedig felér egy nyilvános harakirivel – a Facebookon, a Twitteren és az emailben kommunikáló tömegek ilyenkor, jobb híján, kénytelenek az utcán folytatni a diskurzust.

A közösségi hálózatok nem fogják egy csapásra demokratizálni az egész világot, úgy ahogy azt a kiberutópisták elképzelik, de azzal, hogy minden korábbinál könnyebben és gyorsabban tudják összekapcsolni egymással az embereket – vertikális helyett horizontális viszonyokat teremtve –, képesek átrendezni a társadalmi és politikai erőviszonyokat; csak éppen nem napok vagy hetek, hanem évek, évtizedek alatt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/04 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10452