KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/április
ISZLÁM HÁLÓ
• Baski Sándor: Nem lehet kihúzni Arab twitter
DVD
• Tosoki Gyula: Eden Lake – Gyilkos kilátások
• Nagy V. Gergő: A furcsa srác
• Czirják Pál: Ismeri a szandi-mandit?
• Teszár Dávid: Yona, a pingvinek királynője
• Varga Zoltán: Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró
• Pápai Zsolt: A Mephisto-keringő
MOZI
• Alföldi Nóra: A gyerekek jól vannak
• Forgács Nóra Kinga: A HR-menedzser
• Vajda Judit: Kedves szomszéd
• Tüske Zsuzsanna: Hajszál híján úriember
• Sepsi László: Sorsügynökség
• Baski Sándor: A belgrádi fantom
• Pápai Zsolt: Eljő a napunk
• Kovács Kata: Ébredj velünk!
• Kovács Marcell: Ismeretlen férfi
• Parádi Orsolya: Anyát a Marsra
DVD
• Gelencsér Gábor: Az én XX. századom
ALIEN-MOZI
• Sepsi László: Valakik odafent Látogatók az űrből
MAGYAR TABU
• Bori Erzsébet: A velünk élő spicli Magyar ügynökfilmek
TÓTH ÉS TOTH
• Ruprech Dániel: A kétarcú rendező Tóth Endre // André de Toth
ALIEN-MOZI
• Varró Attila: Elidegenedés Testrablók az űrből
• Orosdy Dániel: Figyeld az eget! A sci-fi horror két klasszikusa
KRITIKA
• Kolozsi László: Békaperspektíva A zöld sárkány gyermekei
AUSZTRÁL FILM
• Zalán Márk: A kenguru ugrani készül Ausztrál új hullám
• Szalay Dorottya: A vágy motorja Jane Campion
KRITIKA
• Pálos Máté: Az elcsábított naplója Chloe – A kísértés iskolája
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Empátia és absztrakció Beszélgetés Fillenz Ádám operatőrrel
FILMISKOLA: A ZENE
• Géczi Zoltán: Ördög bújt a partitúrába Alternatív összhangzattan
• Hubay Gergely: A jóltemperált futószalag Így készül a filmzene
MAGYAR TABU
• Barotányi Zoltán: Az ügynök halála és feltámadása Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: És mégis mozog Új magyar film
TÓTH ÉS TOTH
• Sólyom András: Kalandtúra ’39 Varsói gyors
AUSZTRÁL FILM
• Szabó Ádám: Kertvárosi holttér David Michod Ausztráliája
ALIEN-MOZI
• Vajda Judit: Twilight Zone Pittacus Lore: A negyedik
ISZLÁM HÁLÓ
• Schreiber András: Perzsa cenzor A Panahi-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MOZI
• Varró Attila: A Föld inváziója – Csata: Los Angeles

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Alien-mozi

Látogatók az űrből

Valakik odafent

Sepsi László

Az univerzumban magára maradt fajunk mai sci-fi mítoszaiban földönkívüli megváltókat keres, az emberi sorsot újra a távoli istenek formálják.

Míg az ötvenes évek az amerikai álmot fenyegető behatolói vagy a nyolcvanasok betegség-metaforái egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen ellenségképről árulkodtak, addig a kétezres évek végén sokadvirágzását élő inváziós sci-fi már képtelen egyetlen jól megragadható ellenséges erőt felmutatni. Az utóbbi években készült filmek ugyan rátapintanak néhány kollektív félelemre – mint az elmésen a madárinfluenza-járványhoz időzített Invázió állami vakcinákkal terjedő fertőzése vagy a District 9 és a Monsters a bevándorló-kérdésre vonatkozó kommentárjai –, de sem a kifulladni látszó terrorfenyegetés, sem a fellobbanó és kihunyó járványok nem szolgáltatnak elegendő muníciót ahhoz, hogy a zsáner a korábbiakhoz hasonlóan egyetlen ellenségképet helyezzen középpontjába. Ennek köszönhetően az égre immár nem egy külső fenyegetést megtestesítő monstrum árnyéka, hanem az emberiség torzképe vetül, legyen szó bájos karikatúrákról (Az 51-es bolygó, Paul), újabb energiaforrások után kutakodó, kíméletlen gyarmatosítókról (High Plains Invaders, A negyedik) vagy éppen egyenesen Isten helyébe lépő kreatúrákról (Képlet, Negyedik típusú találkozások). Az Idegen figurájában megtestesülő Másik immár nem az emberi szerveződéseket – társadalomtól a testig – fenyegető külső behatoló, hanem az űrhajó ablakára vetülő, elmosódott tükörkép.

Ecce homo

Ahogy az új évezredre számos klasszikus rémet utolért a tömegfilmes domesztikáció, legyen szó háziasított zombikról (Fido – Hasznos a zombi a háznál), vegetáriánus vámpírokról (Alkonyat) vagy családorientált sorozatgyilkosról (Dexter), úgy napjainkban az űrből érkezett támadók is az emberiség tökéletesített mására vagy éppen a horizontig nyúló árnyékára való rácsodálkozás élményét kínálják. Az Idegenben megtestesülő torzkép ugyan erősebb fizikailag (A negyedik), intelligensebb (Amikor megállt a Föld) vagy egyenesen krisztusi hatalommal bír (Paul), de ezzel párhuzamosan ugyanazok az alapélmények motiválják, mint az egyszeri halandókat. A kortárs sci-fi idegen civilizációi egyértelműen az emberi társadalom leképeződései, gondoljunk akár a gettóban ragadt jövevényekre (District 9, Monsters), az ötvenes éveket megélő kis zöld emberkékre (Az 51-es bolygó) vagy éppen az új évezredet jellemző ökológiai problémákkal küszködő (A Boszorkány-hegy), illetve azokon már túllépett (Amikor megállt a Föld) földönkívüli társadalmakra. Az Idegen figurája az utóbbi években éppoly szabadon behelyettesíthető változóvá alakult, mint az újabb reneszánszát élő vámpír: A negyedik menekülő szimbolikus csonkacsaládja nem csupán azokat a kamaszkori alapélményeket emeli át a science-fiction kontextusába, melyek az Alkonyatban még a vámpír-lét sajátosságai voltak – a kívülállás-élmény általános metaforáin túl olyan direkt egyezésekig, mint az egész életre szóló szerelem motívuma –, de egyúttal még szorosabbra fűzi a tinédzser- és az idegen-lét közötti kapcsolatot. Hőse saját fotóit keresgélve kémleli a közösségi oldalakat, a helyi focicsapat vezetőjével kakaskodik, és egészen bizarr dolgokra használja zsebredugott kezeit: napjaink csillaggyermeke már nem következő evolúciós lépcsőfokot jelentő transzcendens lény, csupán a kamaszközönség vágyálmait megtestesítő, idealizált projekció. Ugyanezt a tükörjátékot a Nick FrostSimon Pegg komikuspárossal fémjelzett Paul idealizáció helyett a karikaturisztikus torzítással működteti: Gregg Mottola filmjében a korábbi Edgar Wright-zsánerparódiák élhetetlen különcei térnek vissza, ezúttal Nagy-Britanniából egy Los Angeles-i geektalálkozóra szakadt lúzerpáros képében, amely hamarosan összeakad a címszereplő kis zöld emberkével. Az idegen-figura antropomorfizációját nem csupán emberi neve, a popkultúrában való jártassága és gyors szövegelése jelzi, de a cselekmény során ütőképes csapattá kovácsolódó közösségen belül is mind látványosabban tűnnek el a határok „ember” és „idegen” között. Ahogy a Haláli hullák hajnalában vagy a Zombielandben az élőhalott-lét a másság és a kívülállás metaforájává vált, a hulladömping lecsengésével ez a szerep is az űrbéli jövevényekre hagyományozódott, akik egyszerre képesek helyettesíteni a vámpírfilmek idealizált, illetve a zombifilmek torz ember-és testképét, miközben Paul űrből jött alakja a tengerentúlról érkezett komikuspáros számára is direkt önreflektív párhuzamot kínál.

De az idegenek ember-képmássá válását nem csupán a motivációjukban fellelhető sajátosságok, de külalakjuk változása is egyértelműsíti. Míg az olyan absztrakt monstrumok, mint a High Plains Invaders urániumfaló rovarszörnyei vagy a Skyline emberi agyakat zabáló ufói a bolygó erőforrásait felélő emberiség nyersanyag-éhséget testesítik meg, addig a karikaturisztikus vagy egyenesen emberi formában megjelenő idegenek már nélkülözik az effajta egyszerű szimbolizmust. Ha külső jegyeik eltérnek az emberitől, akkor különféle kiegészítőkkel pótolják azokat, rövidnadrágtól (Paul) a kopoltyútakaró protézisekig (A negyedik), miközben ember és Idegen felcserélhetőségét hangsúlyos jelmezbál-jelenetek (Paul, A Boszorkány-hegy, Az 51-es bolygó) emelik ki. De ahogy elődeikkel szemben a kortárs testrabló-filmek parazitái sem másolatokat készítenek, hanem egyszerűen megszállják áldozataik testét (Invázió, Idegenek a Pokolból, Alien Trespass), úgy a vonatkozó filmek legnagyobb hányada már szimplán angolul beszélő emberekként ábrázolja a jövevényeket, legyen szó világmegmentő kamaszokról (A negyedik, A Boszorkány-hegy), illetve Keanu Reeves (Amikor megállt a Föld) vagy Sam Neill (A hegy gyomrában, 2009) képében megjelenő messiásokról.

Idegenné válni

Az Idegen figuráját meghatározó antropomorfizációs folyamat legfontosabb sajátossága – szemben az említett egyéb monstrumokkal –, hogy azt az aktív, a cselekményt érdemben alakító szerepet, amit a műfaj korábbi darabjaiban csaknem kivétel nélkül az ember-hősök töltöttek be, immár szinte minden esetben a földönkívüli alakjában megjelenő képmás veszi fel. Az emberiség csatáit a kortárs sci-fiben az égre vetített projekciók vívják, a homo sapiens-t legjobb esetben is csupán segítőkész statisztává (A Boszorkány-hegy, A negyedik) vagy aggodalmas nézővé (Képlet, Amikor megállt a Föld) lefokozva. Ahogyan A negyedik antagonistája találóan megfogalmazza egy szuperhős-képregény kapcsán: elképesztő, hogy az emberi faj többsége mennyire nem foglalkozik a valódi problémákkal. Ez a jelenség jócskán túlmutat a tömegkultúra azon sajátosságán, hogy eszképista alapállásának megfelelően az emberfeletti konfliktusokra azonosulásra késztető, emberfeletti hősökön keresztül adjon a játékidő erejéig megnyugtató választ. A kortárs sci-fi ember-hősei legtöbbször a vallásból és a tágabb értelemben vett hitből kiábrándult (lásd a Képlet asztrológusát vagy a Paul a keresztény vallást maga mögött hagyó mellékszereplőjét), vagy éppen az univerzumban valamiféle mélyebb értelmet kereső alakok (mint az Alien Trespass tudósa), akik már túl vannak istenen, de nem találtak a helyére mást, csak néhány isteni attribútumokkal felruházott égi jelenést.

Habár a felszínen optimista – az emberiség sorsát szívükön viselő égi jövevények vagy visszaverik a Földet fenyegető támadásokat (A negyedik, Alien Trespass), vagy elősegítik az emberiség problémáinak megoldását (Képlet, Amikor megállt a Föld) –, a kortárs sci-fi mélyén ott rejlik egy, az univerzumban magára maradt faj szorongása, amely tömegfilmes vágyálmaiba kapaszkodva teremt magának saját képmásán alapuló megváltókat. A kortárs sci-fi emberiségét saját jelentéktelensége tölti el félelemmel, a tudat, hogy csupán porszem a világegyetemben, miközben otthonát idegen fajok használják játszótérként (Transformers-sorozat, Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2.), kultúrája ittragadt földönkívüliek tanácsain alapul (Paul), miközben képtelen felfogni a nála nagyobb hatalmakat (Negyedik típusú találkozások) és ha mégis megpróbál felnőni ikonjaihoz, csak a balek hálátlan szerepe jut osztályrészéül (Megaagy). Mint azt utóbbi példája vagy az ebből a szempontból hasonló rugóra járó Szörnyek az űrlények ellen is mutatja, a kortárs sci-fiben a sorsát kezébe vevő földlakó osztályrészét az határozza meg, mennyiben lesz képes felnőni a maga Idegenként megjelenő vágy- és torzképéhez. A Skyline deus ex machina zárlatában a férfihős csak úgy képes szembeszállni a földönkívüli támadókkal, ha ő maga is idegenné alakul, az Idegenek a Pokolból parazitavadász kommandójának pedig azok a látnokok jelentik a kulcsfiguráit, akik már maguk is megfertőződtek az űrbéli testrablókkal, ahogy a District 9 hőse is feladja a testét átformáló idegen DNS-sel való harcot. Habár arra a zsáner korábbi darabjaiban is bőséggel találni példát, amikor az idegen erők visszaverését űrbéli fejvadászok (Rémecskék-sorozat) vagy egyéb jóindulatú kreatúrák segítik (földönkívüli zsarukról a gonosztevők által leigázott korábbi civilizációk képviselőiig), a sci-fi fókusza csupán az utóbbi években csúszott át az ember-hősökről azok égi mására. Míg az Alien-széria Ripley-jének csaknem két évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy eggyé váljék nemezisével (Alien 4 – Feltámad a Halál), a kortárs sci-fiben már eleve a szintézis a kulcs, szimbolizálja akár gyökeresen különböző filmkészítési formák egymásra találását (District 9, Avatar), vagy egy felnőni nem tudó faj arra irányuló vágyát, hogy egy ligában játsszon a világegyetem képzelt irányítóival (Idegenek a Pokolból, Szörnyek az űrlények ellen.)

Isteni inváziók

A kortárs sci-fiben az emberiség képmásaként megjelenő, majd azon túlnövő idegenek, mintegy betetőzve a folyamat logikáját, végül Isten helyébe léptek. Míg az új évezred tömegfilmje – a több mint félévszázados Narnia-könyvek adaptációin túl – alapvetően távol tartja magát a direkt vallási propagandától, a new ages salátafilozófia és Erich von Däniken munkásságának hatását is magán viselő kortárs sci-fi egyedül a keresztény szimbolika beemelésével képes enyhíteni az emberiségen túlnőtt entitások fenyegetését. A vallási áthallásokat már az évtized világvége-hangulatát megragadó poszt-apokaliptikus mozik is előszeretettel hangsúlyozzák (Eli könyve, Az út), így kevéssé meglepő, hogy az inváziós sci-fi világégéseiben is jelentős szerepet kapnak a keresztény motívumok (lásd a Képlet tartalmában és színvilágában is az Őrtorony grafikáit idéző zárószekvenciáját, vagy a bevett sémákat megtartó, de az idegeneket angyalokra cserélő Légió példáját). De a földönkívülieket szerepeltető kortárs sci-fi jóval tovább megy a Jelenések könyvének tessék-lássék megidézésén: az idegenek nem csupán azáltal tesznek szert isteni attribútumokra, hogy űrbéli sakkjátékosokként manipulálják az emberi világot (mint a Képlet és az Amikor megállt a Föld megmentői, vagy a földönkívüli/angyal kérdést elmaszatoló Sorsügynökség keménykalapos teremtői), de ennél jóval direktebb kapcsolódási pontokat is felmutatnak. A vallási vitákban kíméletlenül érvelő Paul címszereplője a kézrátételes gyógyításon túl a fináléban a feltámadás krisztusi kunsztját is végrehajtja, újfajta hitet adományozva a film bigottan katolikus mellékszereplőinek, A negyedik kamasz-ufója pedig a cselekmény jelentős részében a tenyerén megjelenő stigmák elrejtésével bajlódik, de a trend csúcsát kétségkívül a Negyedik típusú találkozások csészealjon érkező emberrablója jelenti, amely egy zajos hangfelvételen azt hörgi sumérul(!): „Én vagyok Isten”. Az Alien Trespass és az Amikor megállt a Föld jövevényei végül mind ugyanazt a kegyelmi gesztust intézik az emberiség – vagy csupán a főhősök – felé, mint a Légió a depresszióból kilábaló Teremtője és a Sorsügynökség valóságszervező öltönyösei: az emberi civilizáció ugyan már megérett a végső megmérettetésre, vagy mindvégig alkalmatlannak bizonyult életének önálló szervezésére, kitartása és belső értékei miatt az égi hatalmak kiutalnak neki egy utolsó esélyt. Az elmúlt századokban látványosan megkérdőjelezett istenkép helyére a tudományos fantasztikum segítségével racionalizált kreatúrák furakodtak az új évezred tömegkultúrájában, hogy ily módon enyhítsék az univerzumban egyelőre társak nélkül keringő emberiség magányát, a számmisztika (Képlet) és az Isteni Terv (Sorsügynökség) motívumain keresztül rendszert vizionálva az esetlegesnek tetsző földi eseményekbe, és az ökológiai problémák egyértelmű párhuzamain keresztül (A Boszorkány-hegy,Amikor megállt a Föld) azt a megnyugtató álláspontot sugallva, miszerint a további fejlődésnek köszönhetően az emberiség túl fog lépni a felmerülő válsághelyzeteken.

Miközben az új évezred nézője szájtátva bámulja a saját égrevetülő képmásai által szolgáltatott tűzijátékot, az űrből jött übermenschek végleg háttérbe szorították az egyszeri földlakókat, így az ókori mítoszok világképéhez hasonlóan a kortárs tömegkultúrában az emberi világ problémáit távoli hegyek lakói okozzák és oldják meg, köreikben csak azokat tűrve meg, akik elhagyják emberi valójukat és maguk is félistennekké válnak – jelentse ez az 50 láb magas nő mennybemenetelét vagy egy kiadós testrabló-fertőzést. Míg hetven évvel korábban a maihoz hasonló kamaszfantáziákból kinőtt Superman a mindennapi halandók közt élte életét, csak vészhelyzetben dobva le magáról emberi álruháját, addig a kortárs sci-fiben már élesen elválik az univerzum irányítóinak és az apokalipszis ágyútöltelékeinek világa – lásd A negyedik és a Szörnyek az űrlények ellen a félistenné-válással párhuzamos elszakadás-folyamatát: az egyik oldalon világverő és világmegváltó titánok, a másikon pedig a popcornnal zörgő tömeg, amely álmodja azokat. A vászon pedig továbbra is a csillagképekkel teli égbolt.

Paul – amerikai, 2011. Rendezte: Greg Mottola. Írta: Nick Frost és Simon Pegg. Kép: Lawrence Sher. Zene: David Arnold. Szereplők: Simon Pegg (Graeme), Nick Frost (Clive), Kristen Wiig (Ruth), Jason Bateman (Zoil). Gyártó: Working Title Films / Relativity Media / Big Talk Productions. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 104 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/04 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10587