Frears

Philomena – Határtalan szeretet

Nihil nimis

Vajda Judit

Stephen Frears az arany középutat választva kerüli el a középszert és a könnyfakasztó giccset.

Két adaptáció (Chéri – Egy kurtizán szerelme, Tamara Drewe) megrendezése után Stephen Frears ismét igaz történet alapján forgatott; ám a Philomena – Határtalan szeretet nem A királynőhöz, hanem az alkotó egy másik, korábbi munkájához áll közelebb, a Gyönyörű mocsokságokhoz, hiszen ahhoz hasonlóan egy felháborító társadalmi jelenséget dolgoz fel. A bevándorlók alávetettsége helyett ezúttal egy másik alávetett állapot jelenik meg: a Philomenában – megtörtént események, sőt valós személyek igaz története nyomán – Frears egy olyan idős asszonyról mesél, akinek még ötven évvel korábban az írországi Roscrea Szent Szív Nővérei zárda apácái elvették „bűnben fogant” gyermekét, és pénzért örökbe adták.

Az eset nem volt egyedülálló, sőt kifejezetten tömegesnek mondható, s a jelenségről, akár a katolikus egyház visszaéléseiről a gondjaira bízott lányokkal szemben (erről szól például a 2002-es A Magdolna nővérek), akár a világszerte tapasztalt (egyházak, kórházak tevékenysége révén, háborúk forgatagában történő vagy konkrét emberrablásokat megvalósító) gyerekkereskedelemről nemcsak filmekből értesülhettünk, de még a női magazinok hasábjain is olvashattunk már.

A rendező viszont a kényes téma ellenére nem direkt politikus vagy harcosan társadalomkritikus filmet készített, ehelyett a történet két központi alakjára koncentrált – ám nem anya és elveszett fia figurájára, hanem az idős anyára és a neki segítő középkorú újságíróra. Az eredetileg politikai újságíró, sőt a kormányzatban is szerepet vállalt (majd dobott) Martin Sixsmith olvasószám-növelő cikket készül írni Philomena szívszorító esetéről, ezért segít neki a nyomozásban, melynek célja az eltűnt fiú felkutatása. A kutatás és a road movie primér izgalma mellett így a film fő értékét az a duplaportré adja, amit Frears erről a két, egészen eltérő világból érkező emberről rajzol meg. S habár az elit-egyetemet végzett újságíró és az egyszerű, korábban ápolónőként dolgozó idős nő feltűnően más társadalmi rétegből származik, a rendező nem elemzi túl ezt az éles szociális különbséget, csak tudomásul veszi és jelzi; ugyanolyan súllyal jeleníti meg, mint mondjuk azt, hogy Martin ateista, Philomena vallásos, Martin cinikus, Philomena naiv, Martin szeret viccelni, Philomenának viszont nincs humorérzéke – azaz csupán árnyalja a segítségével a karaktereket.

Az alkotó a filmben azért magától értetődően adódó fő kérdésfelvetésben is (az egyház szerepe az eseményekben) visszafogott: nem emeli szervezett szintre a bűnt, hanem egyetlen ember elvakult, személyes bosszújának mutatja, azaz az egyén felelősségét veti fel, sőt azt is pedzegeti – igaz, csak nagyon óvatosan –, hogy van-e egyáltalán jogunk más helyett, más nevében felháborodni vagy számon kérni. Mindez azonban nem azért történik, mert Frears irtózik a társadalmi kérdésektől – csak itt is megtartja ugyanazt az egyensúlyt, ami egyébként karakterábrázolását és cselekményvezetését, általában véve egész stílusát jellemzi. Különösen egy kollégája hasonló alkotásával, egy ugyanolyan megosztó társadalmi jelenség árnyékában ugyanúgy egy idősödő nő portréját megragadó művel, Mike Leigh Vera Drake-jével összevetve feltűnő, mennyire kerüli Frears a direkt érzelemkeltést. Míg Leigh munkája ízlésesen és finoman, de vállaltan érzelmes, addig a Philomenában jellemzően nagyon kevés a közeli: még az olyan felfokozott jelenetekben is a távolságtartóbb félközelik dominálnak, mint amikor Martin rátöri az ajtót a semmilyen hívásra nem jelentkező, az erkélyen bújkáló Philomenára.

Ahogy korábbi munkái közül a Pop, csajok, satöbbiben Frears állandó kikacsintásokkal és erős popkulturális utalásokkal vesz vissza a romantikából, a Gyönyörű mocsokságokban pedig a thriller feszültségével és egy jókor, jó helyen elhelyezett geggel (lásd a mélygarázsbeli beolvasós „szavalatot”, amikor is a prosti közbeszól) tompítja a borzalmak és társadalmi visszásságok élét, úgy itt is megmarad az arany középúton, és tartja magát az írás címéül választott cicerói mondáshoz: „semmit se nagyon”.

Ennek az eleganciának köszönhetően sikerül elkerülnie mind a didaxis szájbarágását és sulykolását, mind a szentimentalizmust és az érzelgős giccset. De félreértés ne essék: rendezőnk munkája ettől nem lesz színtelen-szagtalan, hiszen ebben az esetben éppen ez a letisztultságot teremtő taktika a jó választás – hogy csak magára a történetre figyeljünk, amit mindenképpen el kellett mesélni.

Philomena (Philomena) – brit, 2013. Rendezte: Stephen Frears. Írta: Martin Sixsmith. Kép: Robbie Ryan. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Judi Dench (Philomena), Steve Coogan (Martin ), Sophie Kennedy Clark (A fiatal Philomena), Peter Hermann (Pete Olsson). Gyártó: Baby Cow / BBC / BFI. Forgalmazó: Mozinet Kft. Szinkronizált. 94 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 17-17. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11616

Cikk értékelése:

szavazat: 600 átlag: 5.55