KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2018/július
VIETNAMI HÁBORÚ
• Soós Tamás Dénes: A sajtó hatalma, a hatalom sajtója Vietnam és a média
• Vágvölgyi B. András: Éles képek Haditudósítók Vietnamban
• Benke Attila: Virágnyelven a borzalomról A vietnami háború allegóriái
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Kékfény az alagút végén A Kádár-kori bűnfilm
• Szivák Bernadett: Irinyi mindig újrakezdi Beszélgetés Cibulya Nikollal
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Még közelebb Naomi Kawase
TUDOMÁNYTÓL MÁGIÁIG
• Géczi Zoltán: Vissza a jövőbe! Sci-fi prognózisok
• Huber Zoltán: Végzetes vonzerő A Marvel-fantasy világképe
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 1. rész
FILM ÉS IRODALOM
• Talabos Dávidné: A „szív írója” Dickens-adaptációk
• Bikácsy Gergely: A montázs, Bazin és mi André Bazin
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Feminin fesztivál Cannes
• Baski Sándor: Provokálok, tehát vagyok Kolozsvár
KÖNYV
• Koósz István: „Mondottam, ember: küzdj…” Hirosima gyermeke
KRITIKA
• Margitházi Beja: Ameddig bírod Egy nő fogságban
• Barotányi Zoltán: Adj király katonát! Hitler kontra Picasso; Kim Dzsongil bemutatja
MOZI
• Kolozsi László: A fa alatt
• Baski Sándor: Ramen Shop – Ízek a múltból
• Lovas Anna: Könyvklub
• Szalkai Réka: Az élet napos oldala
• Vajda Judit: Szerelembe gurulva
• Parádi Orsolya: Egy burka, egy nadrág
• Andorka György: Solo: Egy Star Wars-történet
• Kránicz Bence: Férfiak fecskében
• Huber Zoltán: Jurassic World: Bukott birodalom
• Roboz Gábor: Felelsz vagy mersz
• Pethő Réka: Nem vagyok sorozatgyilkos
• Tüske Zsuzsanna: Örökség
• Benke Attila: Gotti
DVD
• Kovács Patrik: A bátrak háborúja
• Benke Attila: A jogdoktor
MOZI
• Varró Attila: Ocean’s 8 – Az évszázad átverése
DVD
• Bata Norbert: Szörnyszülők
• Pápai Zsolt: Nemek harca
• Pápai Zsolt: Bérgyilkos Mary
• Kránicz Bence: LEGO Tini szuperhősök – Gonosz gimi
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tudománytól mágiáig

Sci-fi prognózisok

Vissza a jövőbe!

Géczi Zoltán

Apokalipszis vagy aranykor, kárhozat vagy katarzis – a tudományos-fantasztikus filmesek prognózisai generációs törés mentén szerveződnek.

 

A globális szorongás korában a retrográd amnéziával küszködő mainstream sci-fi ritkán kínál érdemi perspektívát a néző számára, az emberi faj jövőjébe vetett hit a függetlenfilmesek privilégiumává vált.

 

50 éve mutatták be a 2001: Űrodüsszeiát, Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke korszakos remekművét, amely nem csupán a filmművészetre és a filmtechnika fejlődésére gyakorolt felbecsülhetetlen hatást, de a tudományos-fantasztikus zsánert is beemelte a komolyan veendő, vitaképes műfajok közé. Prológusában az eszközhasználat jelentőségét felfedező előember által elhajított lábszárcsont űrállomássá változik át a vásznon; a technológia alkalmazásával híd képződik a paleolitikumban élt Australopithecus és az atomkor Homo Sapiense között, büszkén deklarálva fajunk egyedülálló képességét, a környezet feletti kontroll ambícióját, individuális és kollektív jövőnk alakításának képességét, amely a bolygó domináns fajává tette az embert, és utat nyitott számára a világegyetem felé.

Fél évszázaddal később a műfaj népszerűbb, mint valaha, ám mennél inkább hasonlít jelenünk az elmúlt évtizedek mozgóképes jövővízióira, annál kiábrándultabbá válik a science-fiction. A kortárs tudományos-fantasztikum mintha elveszítette volna az emberi fajba vetett hitét, a 21. századi fősodorbeli sci-fik jövőképei nem sok jóval kecsegtetik a nézőt, megtagadva a klasszikusok legfontosabb hipotéziseit. Eszerint a technológia voltaképpen elállatiasítja a felhasználót, a tudományos fejlődés mételye atomizálja és nyomorba dönti a társadalmat, a mesterséges intelligencia Frankenstein doktor gyilkos hajlamú bestiája, az ökológiai katasztrófa megállíthatatlan, az emberiség jövője az elkerülhetetlen apokalipszis – vagyis a földkerekség egésze no-go zónává válik, de abban sem lesz sok köszönet, ha a kozmoszban keressük a túlélés lehetőségét.

Holott a tudományos-fantasztikummal kacérkodó írók borúlátó jövővízióit éppen a tudomány jelen állása okán volna szükségszerű alapvetően felülvizsgálni. Vitathatatlan, hogy az emberiség sosem látott kihívásokkal és fenyegetésekkel szembesül a 21. században, de ugyanezen állítás közös múltunk számos periódusára vonatkoztatható, miközben átvészeltünk földtörténeti jégkorszakokat, évszázadokon át zajló vallási konfliktusokat, pusztító világjárványokat, társadalmi viszonyokat gyökeresen felforgató ipari forradalmakat, vagy a globális nukleáris apokalipszis rémével fenyegető hidegháborút, s mindezen viszontagságok közepette felépítettünk egy olyan civilizációt, amely jelen tudásunk szerint egyedülálló az univerzumban.

„Az emberi elmének semmi sem szabhat határt.” – nyilatkozta a nemrégiben eltávozott Stephen Hawking. 1968-tól, a 2001: Űrodüsszeia bemutatásának évétől számítva olyan tudományos és technológiai evolúció zajlott le, amelyhez képest a korábbi évezredek eredményei eltörpülnek, az emberiség összesített tudása pedig exponenciális módon növekszik – az általánosan elfogadott modell szerint 13 havonta duplázódik meg a rendelkezésünkre álló ismeretanyag. Mindent összevetve: talán mégsem vagyunk annyira tökkelütöttek és tehetetlenek, mint azt a mai blockbusterek sejtetik, és az önpusztításra való hajlamunk sem írja szükségszerűen felül a fajfenntartás örök ösztönét, az önző gén hatalmát.

 

Paranoia-forgatókönyvek

A millenniumi mámorból kijózanodott, gazdasági válságok és globális terrorizmus által sújtott nyugati kultúrkörben vásznon és képernyőn egyaránt tágas keresleti piaca van a sötét prognózisoknak. Az HBO legnézettebb sorozatában (Westworld, 2016-) a fejlett mesterséges intelligenciával felruházott androidok csupán a dúsgazdag turisták legalantasabb vágyainak kiszolgálására hivatott rabszolgák, a következmények nélküli agresszió áldozataként végzik be laboratóriumban meghatározott, a részvényesek anyagi elvárásaihoz igazított sorsukat. A hardcore rajongók által oly nagy becsben tartott Fekete Tükör (Black Mirror, 2011-) négy évada vegytiszta disztópia, amelynek epizódjai változatos módon konfrontálják a nézőt a szociológiai, morális, ökológiai és technológiai összeomlás forgatókönyveivel. Az angol Hard Sun (2018-) dramaturgiai propozíciója szerint az Egyesült Királyság lakossága a kozmológiai végítélet végső percében sem képes az összefogásra, a kritikai díjak sokaságával méltatott A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale, 2017-) pedig egy aljas dogmákra épült, fundamentalista terrorállam képével sokkolja a nézőt, amelyhez képest a boszorkányüldözések kora szinte békeidőnek látszik. Sok vigasszal a Valóságos halál sorozat (Altered Carbon, 2018-) sem szolgál, amely cyberpunk mivoltához híven a fejlett biotechnológiát helyezi a legkevésbé emelkedett elmék kezébe, a gyenge jellemek és erős csábítások örökrangadóját tuti kettesre hozva ki – így a néző magabiztosan vonhatja le azt a merőben téves, ám gyakorta hangoztatott konzekvenciát, miszerint a technológiai társadalom minden kétséget kizáróan a humánum poklává züllik.

A nagyszabású mozifilmek többsége csüggesztően kevés innovációt kínál, az esetek többségében a box office elvárás a műfaji kézikönyv legkomorabb világvége-közhelyeinek interpretációjára korlátozza a filmesek képzelőerejét. Ebben a vigasztalan közegben még a Ready Player One popcorn-eszképizmusa is üdítően hat, amely az 1980-as évek popkultúrájával kipárnázott retro-futurisztikus nosztalgiavilágba menekítette a nézőket, akik világszerte 545 millió dollárral fejezték ki hálájukat szentimentális igényeik kiszolgálásáért. Kivételek főként a hard sci-fi kategóriából csipegethetők ki: a Csillagok között (Interstellar, 2014) a kozmikus exodus, az Érkezés (Arrival, 2016) az idegen fajjal való kapcsolatfelvétel, a Mentőexpedíció (The Martian, 2015) pedig a kolonizáció tematikájához tett figyelemre méltó hozzájárulást, miután az alkotók képesek voltak túlnőni a dramaturgiai közhelyeken, és az aranykor íróihoz hasonlóan a kihívásokkal szembenéző, gondolkodó és cselekvő ember diadalát vitték vászonra. A mögöttünk álló évtized legkiválóbb blockbustere, a szemkápráztató esztétikával kivitelezett Szárnyas Fejvadász 2049 (2017) azonban újfent disztópia; a humán tényező minimalizálásával tárja fel fajunk evolúciójának egyik lehetséges útját, hiszen legfontosabb szereplői még csak nem is emberek, hanem biotechnológiai úton létrehozott replikánsok – akik a Tyrell Corporation jelmondata szerint „emberibbek az embernél”.

 

Fausti pillanatok

A kortárs független sci-fi húsbavágóbb kérdéseket és részletesebb prognózisokat fogalmaz meg a költségvetési korlátokhoz igazodó eszközeivel, s bár az underground szubkultúra látványosan kibontakozott az elmúlt évtizedben, a csekély vászonszámmal futtatott, Európába jobbára csak fesztiválvetítéseken látható darabok inkább a zsáner keményvonalas híveit szólítják meg, kevésbé kedveznek a szélesebb publikumnak. „Substance over style”, vagyis a tartalom fontosabb, mint a forma; kisrealizmus és nagy ívű koncepciók, lélektanilag hiteles karakterek és intelligens történetmesélés, eredeti problémafelvetés jellemzi ezeket a darabokat. Az újgenerációs rendezők többnyire szerzői filmesek, akik nem kötnek kelletlen és kellemetlen alkukat, így lehetőségeiket sem korlátozzák a fókuszcsoportos felmérések eredményei. Az új koncepció fókuszpontja a szinergia, a tudomány és a spiritualitás, a technológia és a humánum fúziója, amely segít visszaállítani a szereplők gondolkodási és a cselekvési szabadságát, feltárva az emberi természet defektusait, az ebből származó végzetes csapdahelyzeteket.

A mesterséges intelligencia és a genetikai design sosem látott lehetőségekkel kecsegteti, ugyanakkor merőben új természetű kockázatokkal szembesíti az emberiséget. Az MI és az ember komplex viszonya, a természetes és a művi értelem interakciója közkedvelt téma, mégis kevés alkotó tesz kísérletet arra, hogy az évtizedek során keletkezett torzulásoktól megtisztítva, eredeti dramaturgiai keretek között, a tudományos fokozattal nem rendelkező nézők számára is értelmezhető módon exponálja azt. Spike Jonze kifinomultan lúdbőröztető filmjében (A nő, 2013) Theodore, a magányos író (Joaquin Phoenix) óvatlan módon szeret bele a személyi asszisztensként funkcionáló mesterséges intelligenciába; a női hangon megszólaló, rendeltetésénél fogva a felhasználó kedvében járni kívánó, empátiát szimuláló MI belép a férfi intimszférájába, aki képtelen tárgyilagosan viszonyulni az operációs rendszerhez. A végzetes hibát maga Theodore követi el, aki társként kezeli a Scarlett Johansson hangján megszólaló szoftvert, ahogy Alex Garland ragyogóan intelligens kamaradrámájában (Ex Machina, 2015) sem feltétlen Ava (Alicia Vikander) felelős a katasztrófába torkolló konfliktus kifejlődéséért. A csodaszép leánytestbe installált MI akaratán kívül, Nathan (Oscar Isaac) szándékából válik egy merőben etikátlan kísérlet eszközévé, s miután tudomást szerez a mérnök valódi céljairól, a laboratóriumban zajló kutatóprogram biztonsági protokolljáról, olyan problémával kényszerül szembesülni, amely létezését fenyegeti. Ava nem azért manipulálja érzelmileg és szexuálisan Calebet (Domhnall Gleeson), a nyílt Turing-teszt végrehajtásával megbízott fiatal programozót, mert uralomra tör az emberek felett; az öntudattal rendelkező élőlényekhez hasonlóan féli a halált, és felhasználja a rendelkezésére álló eszközöket, hogy elkerülhesse a pusztulást. A konstruktőr által megfogalmazott dilemma, miszerint Ava személyisége szimuláció vagy valóság, illetve androidként képes-e különbséget tenni eme két fogalom között, a menekülés véres aktusa által tisztázódik – az MI végül nem csupán teljesíti a tervező elvárásait, de bőven meghaladja azokat.

Vincenzo Natali Hibrid (Splice, 2011) és Luke Scott Morgan (2016) című műve a genetikai design felől közelíti meg az autonóm mesterséges identitások kérdését. Dren (Delphine Chanéac) transzgénikus, részben emberi DNS felhasználásával megalkotott lény, egy forradalmi gyógyszeripari projekt renegát mellékterméke, az őt létrehozó házaspár azonban nem hajtja végre a biztonsági előírásokat, és megsemmisítés helyett megszökteti az alanyt. Holott a lányukként óvott hibrid egyedfejlődését sem irányítani, sem megérteni nem tudják: „Fizikailag a H-50 teljesen kifejlett állapotú. Mindazonáltal a viselkedésében felbukkanó erőszakos elemek veszedelmes pszichológiai torzulásokra utalnak.” – naplózza megfigyeléseit dr. Elsa Kast (Sarah Polley). A családi idill fokról-fokra csap át kölcsönös bizalmatlanságba, feszült rettegésbe, majd explicit horrorba (a rendezőre jellemző módon az első két fázis kínálja az igazán kifinomult izgalmakat, a minden valószínűség szerint többszöri átíráson és újravágáson átesett záró felvonás sajnálatos módon nem képes megfelelni a megelőző 80 perc színvonalának), így a korszakos tudományos áttörés végül keserű tragédiába torkollik.

Luke Scott sci-fijében az L-projekt vezetője, Dr. Simon Zeiger (Toby Jones) hasonló elragadtatással méltatja Morgan (Anya Taylor-Joy) képességeit: „Gyors felfogás, gyors fejlődés. Egy hónap alatt megtanult járni és beszélni. Pontosan olyan volt, amit szerettünk volna: egy hibrid élőlény, aki képes önálló döntéshozatalra és összetett érzelmi reakciókra.” Az emberi képességek meghaladására tervezett identitás törvényszerűen túlnő az őt megalkotó tudósokon, ám az összeomlást saját maguk idézik elő, mert az őrületre való hajlam nem a teremtmény attribútuma, hanem az emberi elme sajátja, amelyet mindeddig nem tanultunk meg tökéletes kontroll alatt tartani.

Bár a fenti történetek egytől egyig dicstelen véget érnek, a legkevésbé sem zárják ki a tervezett intelligenciával való békés együttélés és kooperáció lehetőségét, a kölcsönös érzelmi kapcsolat kialakulását. Arra figyelmeztetnek, hogy az egyensúly kialakításában és fenntartásában az ember rendelkezik döntő felelősséggel – vagyis nem a mesterséges intelligencia szupremáciája, hanem a teremtő megfontolatlansága és könyörtelensége, a konszenzusra való képtelenség, a megértés hiánya jelenti a legfőbb kockázati faktort.

Tudomány és ember, ráció és metafizika viszonyát senki más nem ábrázolja oly innovatív szemlélettel, mint Mike Cahill. Az amerikai rendező eddig két nagyjátékfilmet forgatott (Felettünk a Föld, 2011; A szem tükrében, 2014) saját forgatókönyv alapján, amelyek komoly elismerésekben részesültek a független filmmustrákon és tematikus fesztiválokon. Cahill hátborzongató rafinériával ötvözi a látszólag összeférhetetlen zsánereket, erőlködés nélkül hozza közös nevezőre a genetikát és a spiritualitást. A lélekvándorlás rejtélyének szentelt A szem tükrében az utóbbi évek legnagyszerűbb és legeredetibb sci-fi művei közé tartozik, amelyet a kortárs tudomány eredményei ihlettek, ugyanakkor univerzális kérdéseket tesz fel, amelyekre értelmes és érvényes válaszokat ad.

A tudományos-fantasztikum más feltörekvő kismesterei, mint Shane Carruth (Találmány, 2004; Feltörő színek, 2013), Bradley King (Time Lapse, 2014), Christopher Leone (Parallels, 2015; Az elveszett szoba, 2006) és James Ward Byrkit (Összefüggés, 2013) előszeretettel porolnak le klasszikus sci-fi dilemmákat, hogy a klasszikus metaforákat meghaladó narratívákat készítsenek a jól ismert dramaturgiai elemekből. Meglehet, korántsem nevezhető történetmesélési nóvumnak az időutazás (Találmány, Time Lapse) és a párhuzamos dimenziók (Összefüggés, Parallels, Az elveszett szoba) témája, de az újgenerációs rendezők képesek olyan interpretációkat adni és olyan távlatokat megnyitni, amelyek inspiráló hatásúak, és megcsiklandozzák a néző képzelőerejét. A műfaj legszebb hagyományához híven képesek tudományos-fantasztikus metaforák által ábrázolni korunk félelmeit és szorongásait, felülemelkedve az emberi természet hibáin és gyengeségein.

 

Méliès örökösei

Az embert a technológia emelte ki az állati sorból, s tette a Föld uralkodó fajává, a megismerés, az új tudás elsajátításának igénye pedig olyan genetikai drive, ami csecsemőkortól fogva meghatározza az egyén vágyait és cselekedeteit. A hipotézist, miszerint a tudományos fejlődés és a globalizáció nem az emberi életminőség megrontója, Steven Arthur Pinker kognitív pszichológus statisztikai adatokkal igazolta a TED Talks sorozat áprilisban elhangzott előadásában (Jobb vagy rosszabb hellyé válik a világ? Vessünk egy pillantást a számokra!). A harvardi professzor sorra vette az emberi életminőséget alapvetően befolyásoló dimenziókat, megállapítva, hogy az elmúlt száz évben a születéskor várható élettartam jelentősen nőtt, a globális szegénység radikálisan csökkent, a demokratikus államberendezkedésű országok aránya nagyobb, mint valaha, a fegyveres konfliktusok száma töredékére zuhant, az analfabetizmus látványosan visszaszorult, az átlagember munkával töltött ideje pedig lerövidült. Érveit következőképpen összegezte: „A világ, amelyben élünk, sosem lesz tökéletes, és veszedelmes dolog volna a tökéletességet hajszolni. De a világ jobbá tételének nincs határa, ha folytatjuk a rendelkezésünkre álló tudáshalmaz kiaknázását az emberiségi további felvirágoztatása érdekében.”

Hátrafelé biciklizni nem lehet, a dolgok előre mozognak, a jövő pedig mindnyájunké, akár óhajtjuk, akár nem – a globális fejlődést, amint azt számtalan történelmi példa hirdeti, semmiféle ellenreformáció nem képes megállítani. Törvényszerű, hogy a rendezők és producerek új nemzedéke előbb-utóbb átveszi a stafétát, és a mainstream sci-fi, felnőve a tudomány teremtette lehetőségekhez, a technológiával felelősségteljesen élő, morális integritással rendelkező hősökről fog szólni, akik a zsáner eredeti üzenetét tolmácsolva képesek reményt és perspektívát adni az eljövendő nemzedékek számára – egy kultúrateremtő fajhoz, amely immáron 116 éve bíbelődik a tudományos-fantasztikus irodalom mozgóképre adaptálásával, nem is lehet más méltó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13713