KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2018/július
VIETNAMI HÁBORÚ
• Soós Tamás Dénes: A sajtó hatalma, a hatalom sajtója Vietnam és a média
• Vágvölgyi B. András: Éles képek Haditudósítók Vietnamban
• Benke Attila: Virágnyelven a borzalomról A vietnami háború allegóriái
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Kékfény az alagút végén A Kádár-kori bűnfilm
• Szivák Bernadett: Irinyi mindig újrakezdi Beszélgetés Cibulya Nikollal
ÚJ RAJ
• Teszár Dávid: Még közelebb Naomi Kawase
TUDOMÁNYTÓL MÁGIÁIG
• Géczi Zoltán: Vissza a jövőbe! Sci-fi prognózisok
• Huber Zoltán: Végzetes vonzerő A Marvel-fantasy világképe
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 1. rész
FILM ÉS IRODALOM
• Talabos Dávidné: A „szív írója” Dickens-adaptációk
• Bikácsy Gergely: A montázs, Bazin és mi André Bazin
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Feminin fesztivál Cannes
• Baski Sándor: Provokálok, tehát vagyok Kolozsvár
KÖNYV
• Koósz István: „Mondottam, ember: küzdj…” Hirosima gyermeke
KRITIKA
• Margitházi Beja: Ameddig bírod Egy nő fogságban
• Barotányi Zoltán: Adj király katonát! Hitler kontra Picasso; Kim Dzsongil bemutatja
MOZI
• Kolozsi László: A fa alatt
• Baski Sándor: Ramen Shop – Ízek a múltból
• Lovas Anna: Könyvklub
• Szalkai Réka: Az élet napos oldala
• Vajda Judit: Szerelembe gurulva
• Parádi Orsolya: Egy burka, egy nadrág
• Andorka György: Solo: Egy Star Wars-történet
• Kránicz Bence: Férfiak fecskében
• Huber Zoltán: Jurassic World: Bukott birodalom
• Roboz Gábor: Felelsz vagy mersz
• Pethő Réka: Nem vagyok sorozatgyilkos
• Tüske Zsuzsanna: Örökség
• Benke Attila: Gotti
DVD
• Kovács Patrik: A bátrak háborúja
• Benke Attila: A jogdoktor
MOZI
• Varró Attila: Ocean’s 8 – Az évszázad átverése
DVD
• Bata Norbert: Szörnyszülők
• Pápai Zsolt: Nemek harca
• Pápai Zsolt: Bérgyilkos Mary
• Kránicz Bence: LEGO Tini szuperhősök – Gonosz gimi
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tudománytól mágiáig

A Marvel-fantasy világképe

Végzetes vonzerő

Huber Zoltán

A Marvel filmjei uralják a mozikat. Beavatottnak lenni csábító, de az elvakult rajongástól csak pár lépés a mérgező paranoia.

 

A Marvel Studios tíz év alatt tizenkilenc filmet készített, melyek globális összbevétele jelen pillanatban meghaladta a tizenhat és fél milliárd dollárt. Az összeg egy kisebb ország éves nemzeti össztermékével egyenértékű, Izland vagy Málta teljes gazdasága nagyjából ekkora volumennel írható le. A legutóbbi felvonás, a Bosszúállók: Végtelen háború minden idők legerősebb nyitását produkálta és már rögtön az első hétvégén hatszáznegyven millió dollárt hozott. Az eggyel korábbi Fekete Párduc az Egyesült Államokban minden idők harmadik legnagyobb bevételét érte el és az előző két Bosszúállók-epizóddal világszinten is az első tízben van.

*

Az a közhelyes kijelentés, hogy a Marvel filmes univerzuma (MCUMarvel Cinematic Universe) kirobbanóan népszerű, a számok ismeretében rendkívül enyhe kifejezésnek tűnik. A MCU ráadásul csak a jéghegy csúcsát jelenti. Ha a számaikhoz hozzádobjuk a közvélekedés szerint kevésbé sikeres, de még így is óriási pénzeket kasszírozó DC-filmeket, illetve a más stúdióknál készült, bőven százmillió dolláros bevételeket generáló apokrif adaptációkat, brutális nézettségi adatokat kapunk.

A szuperhősfilmek valósággal gravitálják magukhoz a nézőket és egyre látványosabban szívják el a levegőt a máshogyan építkező látványfilmek elől. Ma már szinte csak az olyan jól bejáratott márkanevek vonzanak hasonló nagyságú tömegeket, mint a bő négy évtizede épített Csillagok háborúja vagy a huszonöt éves Jurassic Park. A dolog iróniája, hogy más műfajokkal és a teljes kínálattal összevetve viszonylag kevés szuperhősfilm készül, mégis úgy érezzük, uralják a piacot. A tendenciának nemhogy a vége nem látszik, de az is könnyen elképzelhető, még csak az elején vagyunk. A képet tovább árnyalja, hogy a Marvel bevételeinek közel fele az észak-amerikai piacról származik, tehát a hazai közönség abszolút magáénak érzi (szemben például a Halálos iramban-szériával, ami inkább globálisan sikeres).

A jelenség akkor is rendkívül figyelemreméltó, ha tartózkodunk az apokaliptikus kijelentésektől és legyintve múló divatnak, egyszerű anomáliának tartjuk. Minden korszaknak megvan az uralkodó hollywoodi filmtípusa, amit kellő távlatból az adott érával azonosítunk. Bármilyen irányba fejlődnek később, már most borítékolható, hogy a 2010-es évek és a szuperhősfilmek szétválaszthatatlanul egymáshoz tapadnak.

Az elsöprő népszerűségre számos magyarázat született, a már jól bejáratott karakterek franchise-potenciáljától a könnyedén dekódolható, egyetemesen befogadható modern mitológián át a képregényeken felnőtt, azokért rajongó rendezők/producerek áttöréséig. Bár ezek kétségtelenül fontos megfigyelések, indoklásként nem igazán állnak meg, hisz körben forgó, önmagukat igazoló érvek csupán. Hasonló logikát követünk, mintha azt mondanánk, azért van annyi sikeres szuperhősfilm, mert rendelkezésre áll a kellő technika, ezt erőlteti a marketing vagy a stúdiók ebbe fektetnek nagy összegeket. Nem, a marketing, a költségvetés és a különféle gyártási- és személyi döntések törvényszerű következményei a modell sikerének, ahogyan önmagában a sokat emlegetett digitális technika is értéksemleges.

Igaz, korábban nem készülhettek a mostaniakhoz hasonló látványvilágú filmek, ez önmagában nem válasz arra, miért épp ezek döntögetik a nézettségi rekordokat és nem más fantáziák. Vonzó franchise, jól működő mitológia is csak akkor születik, ha létező, erős és széles nézői igényt elégítenek ki. Ha a közönség nem rezonálna rá, a képregényrajongó Kevin Feige úttörő produceri szemlélete nem sokat érne. Az érintett képregények olvasótábora egyértelműen csak a közönség elenyésző százalékát adja, nem a geekek lettek hirtelen sokkal többen, inkább a képregényes szubkultúra kizsákmányolása lett vonzó a tömegek számára. Hiába nézik százmilliók a szuperhősöket, a képregények eladását érdemben nem húzta magával a nagyobb figyelem.

*

Az igazi kérdés az, hogy a számtalan lehetséges fikciós alternatíva közül jelenleg miért a szuperhősöket favorizálják az emberek? Másképp fogalmazva, a tiszta tekintetű sheriff, a cinikus magándetektív, a kemény rendőr vagy az izmos katona helyett miért épp a színes gumiruhát és álarcot húzó szuperhőstől várjuk, hogy győzzön a nevünkben? Miért kell látványos, túlzó képességekkel rendelkeznie és a szűkebb közösség, a város vagy az ország megmentése helyett miért kell egyenesen az emberiséget, sőt, a teljes univerzumot megvédenie? A komplex kérdésre néhány mondatban vagy akár néhány hasábban nyilván lehetetlen kielégítő, mindenre kiterjedő magyarázatot találni, mégsem tanulságok nélküli feldobni néhány szempontot.

A mozi születése óta imádjuk a fizikai törvényekre fittyet hányó, emberfeletti képességű figurákat, de most hangsúlyozottan a mesés szuperlények dominálják a terepet. Igaz, a szuperhősöknek mindig is voltak kisebb-nagyobb fellángolásai, sőt, Nolan Batman-trilógiáját a nagykorúság jeleként szokás azonosítani, az aranykor kezdetét az első Vasember (2008) vagy sokkal inkább az első Bosszúállók (2012) fémjelzi. Ma már tisztán látszik, Tony Stark első felbukkanásával valóban új időszámítás kezdődött. Nemcsak a CGI-trükkökkel felturbózott színpompás látványvilág, a képregényes történetszövés átemelése és a humor jelentett éles váltást a Denevérember sötét, komor tónusaihoz képest, de a fókusz is más lett.

Nolan három filmje a Bush-adminisztráció terror ellen vívott harcát, a „szabadság versus biztonság” dilemmáit tematizálta. Míg a trilógia látványosan elmosta a határt a jók és az egyenrangúnak ábrázolt rosszak között, addig a Marvel világában minden sokkal átláthatóbb és egyszerűbb. A kevés kivételtől eltekintve nincsenek valóban komolyan vehető antagonisták, a tét már az eredettörténetekben is szinte állandóan a Föld vagy a világegyetem pusztulása. A kívülről érkező vagy a technológiai tudást nem kellő felelősséggel kezelő támadók totális fenyegetést jelentenek ránk. Akármelyik műfaj felé kacsingat az aktuális felvonás, a „mi vagy ők” törésvonal soha nem átjárható, ahogyan a szuperképesség figyelmen kívül hagyása vagy a be nem avatkozás sem opció a hősök számára. Ahogyan a teljes erőszakmentesség, az ellenség fizikai likvidálásának elutasítása és a járulékos pusztítás zárójelezése sem.

Az X-Men szereplői elsősorban a mutánsok egyenjogúságáért küzdenek és a klasszikus kisebbségi dilemmával szembesülve (békésen vagy fegyverrel vívjuk a polgárjogi harcot) elsősorban egymással harcoltak. A Marvel trendformáló építkezése óta a mutánsok is ősi titánokkal csapnak össze, ahogyan a Denevérember sem Gotham városát védi. A mai szuperhősfilmben (kevés kivételtől eltekintve) az a minimum, hogy a Föld permanens veszélyben van és gyakran a teljes univerzum sorsa a tét. Isteni nézőpont, ahol isteni lények harcolnak egymással. A hétköznapi ember olyan apró, hogy ilyen magasságból nem is látszik.

A legkedveltebb képregényhősök zavaros időkben születtek, a Marvel mozikban zúzó ikonjai például a második világháború és a hatvanas évek felfordulása alatt. Káosz idején mindig a hőseinkhez fordulunk, de hogy épp kikhez és hogyan, az sokat felfed a kollektív szorongás természetéről. Innen nézve gondolatébresztő, hogy mostanában az európai kultúrkör ősi mitológiakincsének nem igazán leplezett, de nem is teljesen direkt újrahasznosítása lett a nyerő. Akár a 2001 utáni elbizonytalanodást, az amerikai álom nagy ígéretének megtorpanását, a globális katasztrófák vagy a terror árnyait vesszük, a közönség a kihívásokat és a harcot mitikus meseként, a szuperhősök emberfeletti birodalmában feltálalva érzi aktuálisnak. A fizikai valóságtól teljesen elrugaszkodott istenek csatájára szavaz, ahol az egyszerű polgárnak csak a passzív szemlélődő vagy a megmentett áldozat szerepe juthat.

*

 

Az általános bizalmatlanság közérzete a drasztikus, látványos és gyors eredményeket igényli. Az újszerűnek tűnő, könnyen dekódolható megoldások a vonzóbbak, a fenyegetés nagysága minden eddiginél nagyobb. A sorsunk homályos, a világunkat pusztulás fenyegeti, de a jók szerencsére nem tökölnek. Az amerikai hazafiasság megtestesülése (Amerikai Kapitány), a technika és a pénz istene (Vasember), az ember állati princípiuma (Hulk), az ősi tudás birtokosa (Dr. Strange) vagy a tinédzserkor ragacsos átváltozását fegyverként használó Pókember a jövőnkért, a nagybetűs Életért küzdenek. A MCU főgonoszának neve Thanosz, isteneink tehát magával a halálösztönnel (Thanatosz) csapnak össze.

A világ bármely pontján percek alatt lecsapó, égből alászálló igazságosztók harcmodora több szempontból is a katonai drónokat idézik. Az általuk vívott háborúk a távvezérelt hadműveletekre emlékeztetnek: az ellenfél arctalan és névtelen hadseregét célzottan likvidálják. A drón látszólag tiszta, hideg eszköz. Eltávolítja a felelősséget, nem lesz véres a kezünk. Szuperhőseinket a civil áldozatok száma persze sokkolja. Igazi dilemmák a jók között merülnek csak fel és arról szólnak, mennyi járulékos veszteség engedhető meg a világmentő hősködés közben. Akár bíznak a kormányzatban és hajlandóak alávetni magukat a fennálló intézményeknek, akár elutasítják a kontrollt, az fel sem merül, hogy ne tekintenék magukat az emberiség védelmezőinek, amihez persze demokratikus felhatalmazást sohasem kérnek.

Tony Stark, a Vasember sokban emlékeztet azokra a cégvezetőkre, akik a hirtelen óriásira hízott vállalataik élén arról beszélnek, hogyan fogják jobbá tenni az emberiség életét. Az érvekre és javaslatokra tökéletesen süket, kizárólag ösztönei által vezérelt, hatalmas erejét kiszámíthatatlanul használó Hulk vagy a problémáknak kalapáccsal nekieső, a háborúért rajongó Thor azokat a politikusokat idézik, akik szeretnek egyes szám első személyben fogalmazni és a kommunikáció helyett a cselekvést éltetik. Nem túlzás kijelenteni, hogy a politikai populizmus megerősödése és a Marvel-féle szuperhősmodell ugyanannak a szorongásnak a tünetei, ugyanazt az igényt elégítik ki.

*

Thort leszámítva az új köpenyes hősök kezdetben hétköznapi polgárok voltak, a gazdagságuk és magas társadalmi státuszuk ellenére is. Szuperhősként azonban látványosan elkülönülnek tőlünk, többé nem egyek közülünk. Jelmezt húznak, saját nevet választanak és szó szerint más ligában játszanak. Ha baj van, mi, átlagemberek legfeljebb az eget kémlelve reménykedhetünk, hogy egyszer csak alábuknak a felhőkből és megmentenek minket. Hálás szívvel adjuk át nekik saját biztonságunk felelősségét és a Marvel világában tulajdonképp nem is kell tudnunk róla, mi zajlik a fejünk felett. Őrangyalaink döntenek és cselekszenek helyettünk, végeredményben azt sem fontos tudnunk, hogyan és hányadjára mentik meg az életünket.

Az erőteljes paternalista felhangok, a minden bajtól „megváltó” vezető ábrándképe, az „előbb lőni, azután gondolkodni” ellentmondásos pragmatizmusa, a Marvel filmek populista ideái abból fakadnak, hogy csak a szuperhősök láthatják át a világ káoszát. Rajtuk kívül senki nem ismeri az univerzum „igazi” arcát, így természetesen ők vigyáznak ránk. Ha a Marvel univerzumában élnénk, a Földön bizony rendkívül bizarr és titokzatos eseményeknek lehetnénk a szemtanúi, melyre a legkülönfélébb magyarázatokat kapnánk. Ha nem vagyunk a S.H.I.E.L.D. vagy a Bosszúállók elitcsapatának tagjai, vélhetően sohasem tudnánk meg az igazságot, legfeljebb spekulálhatnánk. Hétköznapi halandóként honnan is tudhatnánk, hogy egy rosszindulatú titkos társaság vagy az univerzum másik végében trónoló gonosz épp az elpusztításunkra készül. A néző azzal, hogy a szuperhősök vállára ül és ott van a találkozóikon, a bennfentesség jóleső érzésével követheti az eseményeket, miközben a döntésekkel járó dilemmákat gyermeki kívülállással figyelheti.

A beavatottság érzése, a titkos tudáshoz való közvetlen hozzáférés a Marvel metavilágának kulcsfontosságú központi pillére. Nem véletlen, hogy a szuperhősfilmek gőzhengerét ma már a stúdió diadalmenetével illik azonosítani és fő csodafegyverként a tudatos univerzumépítést szokás emlegetni. Az itt-ott elrejtett jelek, az összekacsintás, a részesemények sugallt célja és iránya, a végül mindent egységbe rendező narratíva ígéreteiben épp az a vonzó, hogy az aktuális információfogyasztásunkkal kapcsolatos vágyainkat elégíti ki és annak mintáit követi.

Az egyre fullasztóbb információs dzsungelben nagyon jól jönne egy hős, aki fogná a kezünket és könnyen járható ösvényt vágna. Nem véletlen, hogy a MCU iránti elkötelezettség és rajongás fontos összetevője, hogy belemegyünk a játékba, a kiszivárogtatott MCU-hírek információit nyomként fogjuk fel és segítségükkel igyekszünk megtippelni, mit találtak ki az írók. A kereszthivatkozások megértése, az elszórt információmorzsák csipegetése és a rejtett jelentés feltárása első körben a geek-kultúra ismérvének tűnhet, de másrészről az újabban ismét népszerű összeesküvés-elméletek és álhírek logikájára is rímel.

A geekség ismérvei talán épp azért annyira vonzóak manapság a szélesebb közönség számára is, mert az információs káosszal szemben védekező stratégiát kínálnak. A keményvonalas rajongó arra törekszik, hogy minél jobban eligazodjon a választott fikcióban, minél többet és mélyebben értsen belőle. Információkat gyűjt, szelektál, saját olvasokat keres, így emelkedhet az átlagos rajongók felé. Érdemes elolvasni a geek-kultúra manifesztumát, Ernest Cline regényét. A Ready Player One virtuális valóságában a főhős hatalmas popkulturális tudással rendelkezik, de csak azért győzhet, mert egyedül ő képes megfelelően elrendezni azokat. Ő fedezi fel a rejtett kulcsokat, szándékokat és fejti meg végül a világa egyetlen, előre belekódolt helyes olvasatát, amivel annak korlátlan ura lesz. A közösségi média hangos véleményvezérei analóg logika mentén érvelve gyűjtik a híveiket.

A Marvel összefüggő, egységes és egyszerű világszemléletre épített filmjei hasonlót ígérnek: aki végigüli a stáblistát és elfogyaszt minden felkínált anyagot, kitalálhatja, merre tart a sztori és mi fog történni. Beavatott lesz, épp úgy, mint a rajongása tárgyát másoknál jobban ismerő geek. Azzal a nagyon lényeges különbséggel, hogy a Marvel bárkinek könnyen hozzáférhetővé teszi az élményt. Az alkotók folyamatos kötéltáncot járnak az egyetlen helyes olvasat illúziójával, úgy követik a néző elvárásait, hogy az ne vegye észre, hogy irányítják, és ámulatba essen.

Az összeesküvés elméletek a biztonság illúzióját adják. A világ jelenségei félelmetesen bonyolultak, a konteók viszont a beavatottság érzésével, a helyes megértés, a „valódi” tudás képzelt élményével ajándékozzák meg a fogyasztójukat. Az ártó szándékú, az „igazi” hatalmat birtokló titkos társaságok, a rejtélyes „ők” megpróbálják elrejteni, torzítani az állítólagosan feltárt igazságot. Álhírnek bélyegzik őket, ködösítenek és bonyolítanak, de a beavatott a konteó segítségével könnyedén átlát a szitán. A világosnak tűnő, egyszerűen használható nézőpontot felvéve minden részlet a helyére kerül. Még a cáfolatok is megdöntetetlen bizonyítékok lesznek, hisz át akarnak ejteni minket, de aki beavatott, az mindig egy lépéssel előrébb jár.

A Marvel filmfolyamának központi ígérete nagyon hasonló ehhez az illúzióhoz. A MCU történései a sok szereplő, az eltérő motivációk és látszólag széttartó cselekményszálak ellenére valójában néhány egyszerű ok-okozati láncra redukálhatóak. Nagyjából bárhol bekapcsolódhatunk, érezzük majd, hogy előbb-utóbb minden mozaikdarabka egy nagyobb képpé áll össze. Az istenné emelt hőseink látszólag személyes, önérdekű döntései a nemes cél irányába mutatnak. Minden könnyedén a helyére kerül és értelmet nyer úgy, ahogy a valóságban sohasem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 31-34. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13710