NeowesternElmore Leonard westernjeiFakó horizontVarró Attila
A vadnyugati regény egyetlen kortárs klasszikusa A hallgatag embert, a Valdezt és a Yumát jegyző Elmore Leonard.
A western huszadik századi szórakoztató irodalma meglepő módon igencsak szűkölködik klasszikus/kultikus regényírókban: míg a bűnügyi történetek népszerű nagymestereiből szinte minden évtizedben kitelne egy kisebb gengsztercsalád, a sci-fi írók sokszor nevesebbek a filmadaptációikat jegyző alkotóknál (lásd Wells, Asimov vagy akár Philip K. Dick esetét), sőt még a háborús lektűröknek is megvan a maguk irodalmi piszkos tizenkettője, az amerikai nép folklórkincsét jelentő vadnyugati történetekhez kevés ismert és közülük talán csak egy rangos író rendelhető. A Zane Grey, Louis L’Amour, Max Brandt-féle füzetes ponyvák áradatából, amely a múlt század első felében elárasztotta a könyv- és vegyeskereskedéseket, egyetlen név emelkedett ki és jutott el a rangos irodalmi lapok méltatásáig – jellemző módon a szerző mégis csak évtizedekkel később, elsősorban bűnügyi munkái jóvoltából került fel a bestseller-listákra és a hollywoodi sztárírók elitjébe. Az 1925-ös születésű Elmore Leonard neve mára eggyé vált a Mint a kámfor, a Szóljatok a köpcösnek vagy a Jackie Brown (eredetileg Rum Punch) sikerfilmjeivel fémjelzett ironikus/karcos hangvételű, eleven dialógusokra épülő neonoir-irányvonallal, valahol félúton Westlake könnyed heist-komédiái (Hot Rock, Bizánci tűz) és Ellroy könyörtelen, lázas lobogású bűntragédiái (Fekete Dália) között – mialatt lassanként feledésbe merült, mint a század talán legfontosabb westernszerzője, aki 1953-as debütregénye (Fejvadász) és az 1970-es Valdez közeledik közti szűk húsz esztendőben nem csupán irodalmi rangra emelte a vadnyugati meséket, de jóformán egy személyben megásta a modernista western alapjait is.
Leonard több tucat sikeres regény birtokában az egyik leggyakrabban megfilmesített amerikai írónak számít, a 80-as évek második felétől napjainkig szinte minden esztendőre jut egy mozi- vagy tévéadaptáció az életművéből: ebből a népes halmazból azonban szinte teljesen kiszorultak westernjei. Míg az 1957 és 1974 között forgatott nyolc Leonard-filmből hét vadnyugati íráson alapul (köztük az átvezetésnek tekinthető Mr. Majestyk Charles Bronson-akciófilmjével, amely a manapság divatos „kortárs western” kategóriába sorolható, középpontjában a gengszter-nagymenőkkel szembeszálló magányos dinnyefarmer bosszúhadjáratával), addig a következő példára egészen tavalyig kellett várni a szélesvásznon. Az ezredfordulós western-reneszánsz egyik sztárgárdás éldarabjának tekinthető 3:10 to Yuma (A 3.10-es Yumába) már alapanyag-választásával is az alapokhoz történő klasszicista visszatérésre utal: Leonard 1953-as, alig húszoldalas novellája annak idején az első filmfeldolgozás kiinduló pontjául szolgált. A nálunk Ben Wade és a farmer címen forgalmazott 1957-es Delmer Daves-opusz az akkortájt divatos pszichologizáló/moralizáló, jobbára akciószegény sur-western és a Délidő-típusú hidegháborús suspense-western máig legszerencsésebb találkozását jelenti, amelyben nem csak a fizikai küzdelmet váltja fel egyfajta komplex lélektani hadviselés, de a hagyományos választóvonal is elhalványodik a becsületes főhős és a sötét kalapos gonosztevő között. A film alaptörténete, forrásához híven, egyetlen bővített mondatban pontosan összefoglalható: egy nyomorgó farmer a családja és tanyája fenntartásához szükséges fejpénzért cserébe eljuttat egy foglyul ejtett rabló-legendát a közeli kisváros vasútállomására és élete kockáztatásával felteszi a börtönerőd felé tartó 3.10-es yumai vonatra. Daves, akárcsak az ugyanebben az évben készült másik Leonard-adaptáció (a Foglyok novellájából írt The Tall T) neves műfajspecialistája, Budd Boetticher, elsősorban a klausztrofób csapdahelyzetre koncentrál, amelyben nem könnyű eldönteni, melyik fél uralja a helyzetet – a karizmatikus Ben Wade fogsága első pillanatától pszichológiai előnyben van az egyszerű farmerhőssel szemben, a második felvonásra pedig bandája is megjelenik, hogy ostromzár alá vegye a vonatra várakozó páros hotelszobáját. A Ben Wade és a farmer (vagy a The Tall T) „rókafogta csuka, csukafogta róka”-alaphelyzete csupán ürügyet jelent a szerzők számára, hogy a hagyományos szembenálló feleket összezárva megmutassák, valójában milyen hajszálnyi különbség van köztük: egyazon elkötelezett, kompromisszumot nem ismerő vadnyugati übermensch két arcára ismerhetünk rá, akiket csupán józan, pragmatikus okok állítanak a törvény eltérő oldalára.
A 2007-ben bemutatott James Mangold-remake ugyanezt a csapást követi, pontosan megőrizve a Leonard-féle tükörszituációt, adaptációjában azonban nem csupán felmondja a régi novellát, de egyfajta enciklopédiává dúsítja, amelyben katalógusszerűen felvonulnak az író legjellemzőbb motívumai. Evans, a farmer az eredeti történetben egyszerű sheriff-figura, Daves filmjében válik az író későbbi regényeire jellemző civil főhőssé, akit nem hivatástudata, csupán külső kényszer mozgat – Mangoldnál pedig már hátterét tekintve is felveszi az ismerős Leonard-vonásokat. Akárcsak a Végállomás a Saber folyó vagy a Valdez közeledik regény- és filmverzióiban, a főhős ezúttal is háborús veterán (finoman igazodva az akkori vietnami, ma pedig az iraki konfliktushoz), szűkszavú, befelé forduló viselkedése hátterében komoly lelki sérüléssel, ami a friss változatban egy ellőtt lábfej formájában fizikailag is konkretizálódik. Az író passzív, társadalomtól elfordult, szinte kísértetszerű protagonistái sokáig kívülről szemlélik az eseményeket, többnyire egy friss trauma hozza felszínre a bennük szunnyadó akcióhőst – miként a Valdez közeledik vagy a Randado törvénye esetében, a Mangold-filmnél is egy nyilvános megaláztatás kell ahhoz, hogy a polgárháborús veterán előkapja a nyeregtáskára csatolt vadászfegyvert és saját kezébe vegye az események irányítását. Míg a Daves-változatban a kényszerítő erő személytelen, természeti csapás (egy hosszú aszály, amit a fináléban csodaszerűen megérkező eső orvosol), a 2007-es feldolgozás ráadásként átveszi a szinte állandó Leonard-főgonosz, a gazdag nagybirtokos alakját, aki magánhadserege élén élet és halál urát jelenti a vidék lakóinak: Mangold filmjében ez az erkölcstelen államaparátus jelképévé növesztett kényúr fenyegeti Evans tenyérnyi farmját és az ő érdekeit veszélyezteti a farmer árnyoldalát jelentő Ben Wade. Leonard érett westernjeiben, mint a legtöbb alkalommal feldolgozott Randado törvénye, a Valdez közeledik vagy az Eastwood–Sturges páros által megfilmesített Joe Kidd, a zsarnoki marhabáró- figura mindig a törvényes rend korrumpálódását jelképezi, aki a jogi eljárások helyett nyilvános lincselésekkel orvosolja a rajta esett (hol valós, hol csupán vélt) sérelmeket – a tavalyi 3.10-es Yumába Mr. Hollandere ezt a korporációs fenyegetést emeli be a novella szikár alaptörténetébe a későbbi, társadalompolitikus Leonard-pályaszakaszból, híven az ezredfordulós Amerika morális pánikhangulatához.
Mangold friss westernje azonban nem csupán karakterkészletében, de felépítésében is egyfajta összegzésnek tekinthető, amennyiben a szerző által kedvelt ostrom/csapda alapszituációt feldúsítja a Joe Kidd, a Valdez közeledik és a leghíresebb Leonard-adaptációt jelentő A hallgatag ember cselekményét meghatározó üldözés/menekülés narratívával. Míg az alapnovella és a Daves-adaptáció egyetlen szót sem ejt arról az útról, amely során Evans elviszi farmjáról a közeli kisvárosba a nyereghez kötözött banditát, a tavalyi akció-western majdnem a cselekményidő felét ennek az utazásnak szenteli, egész kis csapattal körülvéve a hőspárost, amelynek tagjai egyenként hullanak el a különféle kalandok során. Az 1967-es A hallgatag ember (amely már eredeti címével, Hombre, azaz „Ember”, egyértelműen jelzi a Leonard-féle absztrahált, modernista outsider-hőst) erőteljes utalásként a klasszikus western egyik (erkölcsi) alapkövét jelentő Hatosfogatra, egy postakocsi kisközösségének amortizálódásán keresztül vezeti el főhősét a teljesen passzív, közönyös kívülállásból addig a pontig, amikor felvállalja a rá kirótt hagyományos hős szerepet és szembefordul a túlerővel – Hombre önfeláldozása a fináléban egyfajta gyötrelmes golgota végállomása, amely során az emberi természet minden gyarlósága megmutatkozik a vegyes összetételű kisközösségben. Leonard hajsza-történetei mindig a megváltás célpontja felé tett kényszerű, akaratlan menekülések, amelyek szinte krisztusi figurává nemesítik viharvert, hallgatag hőseit (a Valdez közeledik kínzás-jelenetében a Burt Lancaster által alakított hajdani indiánvadászt egy hátára kötözött fakereszt alatt görnyedve hagyják sorsára a pusztában) – Mangold az ezredfordulón túl nem kizárólag a nagyközönség által elvált akcióelemek okán kergeti át kicsiny vadnyugati különítményét apacs vadászterületen és kíméletlen, bosszúszomjas bányászkommunán, de azért is, hogy a vasútállomás heroikus tűzharcfináléjára már két megtisztult, morálisan aktivizált hős léphessen fel az üdvözülés piedesztáljára.
Elmore Leonard westernjei nem csupán földrajzi értelemben játszódnak ugyanazon a szűk határvidéken (a rendszeresen felbukkanó helységek, Yuma, Contention vagy a Huarchuca erőd Arizona déli határszélének zsebkendőnyi szeletén találhatók): morális példabeszédeiben rendre a western legalapvetőbb konfliktusa fogalmazódik meg a modern társadalom csapdahelyzetében. Míg Ford, Hawks klasszikusaiban a magányos westernhős a közösségteremtés eszközeként jelent meg, legyen szó akár olyan késői remekművekről, mint a Rio Bravo vagy az Aki lelőtte Liberty Valance-t, az 50-es évek végén jelentkező modern western, Mann, Boetticher, majd Peckinpah már egzisztencialista pokolnak mutatja a társadalmat, az integrálódást kényszerű vagy értelmetlen célként ábrázolva. Leonard egzisztencialista vadnyugati hősének a kívülállás illúziójával kell (gyakorta élete árán) leszámolnia, rosszul behegedt sebeivel olyan háborúk veteránja, amelyek gyerekjátéknak számítnak az otthoni békeidők könyörtelen kihívásaihoz képest – nem véletlenül bukkan fel fakó lovasa éppen most, oly sok év távollét után Hollywood horizontján.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1256 átlag: 5.53 |
 |
|
