KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Dialektus 2008

Tehenek az olajmezőn

Andor Tamás

Sorsanalízis és szociodráma. Európai dokumentum- és antropológiai filmfesztivál az operatőr-zsűror szemével.

 

Az önvizsgálat percei voltak a vetítőben töltött órák. Mert voltak órák, amik perceknek tűntek. Megbocsájthatatlan mulasztásom, hogy dokumentumfilmes múltam ellenére ritkán keresek alkalmat a találkozásra evvel a műformával, és ha Füredi Zoltán fesztiváligazgató nem kér fel zsűritagnak, akkor újabb tétel terhelné a lelkiismeretemet. Mintha kamerával a kezemben jártam volna a világot öt napon keresztül, mintha minden beállítás, minden snitt a sajátom lehetne, mintha minden arc az ismerősöm lenne, mintha minden sors rám várna a maga kegyetlenségével.

Mintha nem a kényelmes zsöllyébe süllyedve nézném a képeket, úgy ragadtak magukkal az élmények, pedig egy információs forradalmát élő világban naponta rohanják meg az embert a hírek, a bajok, a viharok és özönvizek és a világ másik végén szakadékba zuhant busz névtelen áldozatainak számbavételekor a bemondói frazeológia „legalább húsz” halálos áldozatról beszél. A dokumentumfilm kapcsolatot teremt köztem és „legalább sok-sok” áldozat, sors, jelenség és lényeg között, a képek nyelvén köt össze a világ bábeli zűrzavarával.

„Ne érts félre!” – mondja makacsul ismételgetve, minden érvelését megelőzően, Adina Pintilie román rendezőnő azonos című filmjében egy kifogástalan küllemű úr. „Ne érts félre!” – mondja monoton egyhangúsággal róva köreit beszélgetőpartnerével a szellemi fogyatékosok és mozgássérültek intézetének udvarán, ahol fáradhatatlan buzgalommal és alapossággal rakosgatja, rendezgeti óriás kavicsait egy másik lény. Esőben, hóban, napsütésben, teljesítve bensője által diktált kötelességét, kocogtatja egymáshoz, rámolja egyik virágágyásból a másikba és aztán vissza, és megint elölről a köveket. A kötelességteljesítés egyszerű folyamatainak ábrázolása; rendkívül esztétikus képi fogalmazásban – egy kizökkent világ. Az intézetben felnőtt férfiak gondoskodnak egymásról, képességeik szerint. A viszonylag rendezett mozgású eteti a magatehetetlent, az ügyesebb kezű mosdatja a bénát, valaki sepregeti a lépcsőt, ketten pedig körbe-körbe járnak, filozófiai, illetve vallási érvekkel győzködve egymást arról, hogy az esőt vajon ki állíthatja meg. Isten vagy az emberi tudás. „Ne érts félre!” „De az ostobaság, amit te mondasz” – érvel az egyik és időnként ingerülten összeszólalkoznak, de aztán ballagnak tovább. Kocognak a kavicsok.

Az Emberi történetek-kategória fődíját adtuk ennek a filmnek, zsűri-társaimmal, Medgyesi Gabriella szerkesztő-rendezővel és Coletta Alberto független olasz filmrendezővel egyetértésben, mert olyan természetes empátiával közelít egy rendkívüli helyzethez, amely lehetővé tesz sok átvitt értelmezést, váratlan, eleven emóciót. És eközben alanyait nem alázza meg, nem leskelődik; együtt él velük. Az egészséges, „a másik világ” csak sejlik a háttérben. Talán nincs is.

Elvtárs, nem haltam meg címmel Stuart Urban fiatal angol rendező készített filmet az édesapjáról. 15 évi kutatómunka után rávette tiltakozó, polgári jómódban élő szülőjét arra, hogy keressék fel a férfi életének emlékhelyeit.

A holokauszt és a GULAG túlélője, a KGB volt moszkvai székháza előtt káromkodva esik a fiának, hogy csak az ő kedvéért volt hajlandó keserves emlékeinek felidézésére. A rendszer bukása teszi lehetővé, hogy felkeressék a férfi volt szerelmét, kényszerűen elhagyott menyasszonyát, aki előkelőségének romjain fogadja látogatóit, a nyugati vendégeket. Lassan feslenek fel az emlékszálak és az Angliában élő most is daliás, elnyűhetetlennek látszó úr életének egyes titkai mégis fedésben maradnak. Talán még KGB-ügynök is volt meghurcoltatásának kényszerpályáján. Az oklevéllel jutalmazott film egy generáció kíváncsiságáról szól. Mi volt az apám, hogyan élte túl azt, ami volt? Hogyan élhetjük túl azt, amik vagyunk?

Az olasz Marcello Pietro Átutazók című filmje vonatra ültet. Egy nyugdíjas öregúr (ingyenutas) a félszigeten oda-vissza végigrohanó expresszvonaton zötyögve, furcsa félálomban szembesül az elsuhanó világgal. Éjek és nappalok váltják egymást, emberek, sorsok szállnak fel-le. Az állomások fényei villódzó színes csíkokká válnak, a vonat hernyója kúszik a gyönyörű tájban, vagy épp romlott, ipari „szépségek” között vonszolja magát.

Ulrike Franke és Michael Loeken Vesztesek és nyertesek című filmjében a Ruhr-vidékre kalauzol. A valaha modernnek számító kokszgyárat eladták tulajdonosai, mert a tüzelőanyagok korszerűsödése folytán tovább nem lehetett működtetni. A vevő, egy kínai cég, olcsó, kínai munkáscsapatot hoz a helyszínre, hogy a német munkavezetők irányításával leszereljék, becsomagolják és hajóra rakják a gyárat. Irány Kína. Látjuk, ahogy a kínai kolónia berendezkedik. Barakkélet, igénytelenség, ritka telefonkapcsolat az otthoniakkal, honvágy, robot hajnaltól napestig. Szólamok, a kínai vezetők szavaiból az otthon félelmetes politikai fegyelme sugárzik. De a munkáscsapat zokszó nélkül hajlik, dolgozik.

A konfliktus a két világ között nem politikai. A német munkavédelmi, biztonsági előírásokra a kínai munkások és vezetőik nincsenek tekintettel. Az idő szorít. A német és a kínai művezető között alig elsimítható viszályt szül, hogy a német letilt bizonyos dolgokat az emberek testi épsége érdekében. A kínai ezt a munka szabotálásának tartja. Felejthetetlen, mikor a német művezető, ellenőrző útján felfedezi, hogy a kínai munkások az általa veszélyesnek minősített, sérült, ócska létrán közlekedtek fel egy magas betontetőre. A német elviszi a létrát. A kínaiak fent rekednek a tetőn, és üvöltve tiltakoznak. A német esküszik, hogy amíg ő él, a létrára nem enged senkit. A végén a rozsdás, lepusztult gyárat konténerekbe csomagolva hajóra rakják. Szent a béke? 

A cseh Martin Marecek filmje, A kút mélye Azerbajdzsánba visz, pokollá tett, szennyezett, himlőhelyes tájon járunk, lezüllött, korszerűtlen olajmezőkön, ahol szivárványos olajréteken vegetálnak emberek és csordák. Műbőrkalapos, szűk, begombolt zakós hivatalosság erősítgeti, hogy a hiedelemmel ellentétben a bakui olaj nem árt az egészségnek. A talajba szivárgó olajtól szennyezett fű jó a teheneknek, a tej pedig kifogástalan. A népesség háromnegyede nyomorban él, de a befektetők újkeletű érdeklődése (olajár!) azzal kecsegtet, hogy hamarosan virágzó, gazdag Kuvait lesz az ország. A megszólaló őslakosok kételkednek. Félő, hogy a hatalmat megragadó politikai erő saját hasznára tekeri tovább a rozoga kutak csapjait. A szikrázó napsütésben smaragdként ragyogó fűfoltot bokáig olajban állva legelő tehén képe örökre bevéste magát emlékeim közé.

Ukrajnában Karsten Hein német rendező a kalauzom, aki Borotvaélen című filmjében hat epizódba sűríti a nyomorúság sötét bugyraiban szerzett élményeit. Az ukrán lakosság egy százaléka kábítószerfogyasztó. Az amúgy is cifra nyomorúság legsötétebb dísze a drog. Leépült, megsüllyedt menthetetlen életek, széthullott értékek, egzisztenciák füstje szállingózik fűtetlen, közművektől megfosztott lakótelepek ablakain kidugott, puszta kályhacsöveken keresztül. A végükön épített ócska tűzhelyekben sokszor csak a fizetetlen számlák fűtenek. Rongyokba burkolt egyetemi tanár néz katatón nejével farkasszemet, és a házak között mindenre elszánt gyerekbandák portyáznak. Nem cigányok, nem kisebbségiek. Polgárok gyermekei ők. És a heroin derűs szakszerűséggel fortyog a mocskos kanálban. Emberi csomagok, bugyrok, megfakult szemek. Az intézmények tehetetlen küzdelme. Mindez pár száz kilométerre innen. Az ukrán lakótelepek vége szinte idelátszik.

Daczó Katalin Csíkszereda traktorgyárának agóniájáról szóló filmjében Schiffer Pál Videoton story-jának ikertestvérét ismerjük fel. A gyárhoz kötődő ember, a munkás szemérmes fájdalmát az elveszett, ebek harmincadján vergődő gyár láttán. A múlt veszett szépségén való kesergést, a szocializmust építő pokolból a piac poklába hulló sorsok vergődését.

Nyomorúság, dráma idehaza is bőven akad. Elég elmenni például Medgyesbodzás „süllyedő falujába”. Szirmai Márton rendező érzékenyen tapogatódzik a megmagyarázhatatlan fölcsuszamlás által szerencsétlenné váló falu lelke körül. A repedező, széthulló házak lakói tanácstalanul várnának segítséget, miközben a fatális helyzet sokakat puszta ég alá kényszerít. Egy ember azonban optimista: József kérvényez, folyamodik, postáz, tudósít rendületlenül. Talán az EU-ba címzett levele célba ér.

Kékesi Attila kamerája egészen Ausztráliáig követte azt a leányt, aki egy elhíresült 56-os fotón géppisztolyos barátja oldalán pózol a budapesti utcán (A forradalom arca). A film gondos nyomozással deríti föl a disszidens lány életútját. Európa több városában élt, dolgozott, szerzett barátokat. Végül Ausztráliába ment férjhez, és gyermekeket szült. Életéről – a megszólaló tanúk vallomásaiból kitetszőn – különbözőképpen nyilatkozott, Európában mindig azt mondta, hogy soha nem lőtt a fegyverével, de Ausztráliában már avval dicsekedett, hogy halomra lőtte az oroszokat.

A dráma végül is hallgat a filmben, mert a sokgyermekes munkáscsaládból származó leány itthon maradt hozzátartozóinak nevet kellett változtatniuk, hogy a kompromittáló, világhírű fotó rájuk háruló következményeitől szabadulhassanak. Különös tekintettel arra, hogy a lány egyik bátyja ÁVH-s sorkatona volt. A forradalom utáni megtorlás éveiben ilyen nőrokon nem volt előny a családnak. A film nagy hiánya és hibája, hogy ezt a rokonságot nem leli, nem tudja szóra bírni. A lány külföldi sorsa átlagos, szinte hétköznapi disszidens sors. A dráma itt maradt velünk, kibeszéletlenül a világgá repített sajtófotó mögött. Sok csontváz sok szekrényben várja még a dokufilmesek kameráját.

Reménnyel tölt el, hogy a Való Világ önös hazugságainak hátteréből egyre gyakrabban előlép a megfigyelt, felfedezett, körüljárt valóság, és sokadmagammal a nézőtér kényelmetlen székéhez szegez, és gondolkodásra késztet.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9384