KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Párizs, szeretlek…

Kolozsi László

Paris, je t'aime – francia, 2006. Rendezte és írta: Alexander Payne, Alfonso Cuarón, Bruno Podalydès, Christopher Doyle, Daniela Thomas, Emmanuel Benbihy, Ethan Coen, Frédéric Auburtin, Gerard Depardieu, Gurinder ChadhaGus Van Sant, Isabel Coixet, Joel Coen, Nobuhiro Suwa, Olivier Assayas, Richard LaGravenese, Sylvain Chomet, Tom Tykwer, Vincenzo Natali, Walter SallesWes Craven. Gyártó: Canal +. Forgalmazó: Odeon Film. Feliratos. 120 perc.

 

A Párizs, szeretlek kitűnő memóriajáték: öt nappal a megtekintése után érdemes átgondolni, melyik epizódra emlékezünk. Ez nem csak a memóriát javítja, de felfogható értékelésnek is: a kritikus szerepében is tetszeleghetünk, és gondolhatjuk, valószínűleg az a minden értelemben maradandóbb alkotás, amelyiknek a legtovább maradt meg a hangulata vagy a története. Azon is el lehet merengeni, melyik a fontosabb, hiszen a szkeccsek – mind csak pár vonással felhúzott vázlat – némelyike (például az első, amelyik egy parkolással vesződő férfiról és egy autója mellé ájuló nőről szól) nem több kósza hangulatnál.

Megkockáztatom, ha az összes film csak egy röpke érzést közvetítene, akkor nem is lett volna olyan hamvába holt Tristan Carne ötlete: rántsuk össze számtalan jeles rendező Párizs iránti mély érzelméről tanúskodó szösszenetét. A Louvre-ban sem néz meg az ember minden képet: olykor csak végigfut egy fárasztó termen. A fontos képek azonnal feltűnnek. Ezért is éreztem megfelelő módszernek a felidézést. Az lehetett a legjobb kis mű, gondoltam, amelyik rögtön, annyi nap után, beugrik. A Coen testvérek tíz percében Steve Buscemi ül a Tuilériák metrómegállóban. Bamba amerikai utas. Szemben egy pár csókolózik. Veszélyes szemkontaktust létesíteni Párizsban, olvassa hősünk a Lonely Planetben, és máris rápillant a lányra. Bonyodalmak. Csók csattan, Buscemit, szegényt, megütik, a falhoz nyomják, még egy kis gonosztevő is köpőcsövezik. Aztán befut a miénknél semmivel sem különb, zöld metró. Alfonso Cuarón opusában Nick Nolte megy egy hetyke lánnyal a bulváron, Gaspard-ról beszélnek, akiről kiderül, hogy Nolte unokája. A derék Nick rágyújtana, de rápirítanak. Akkor kezd el pöfékelni, amikor lánya már tovagrasszált a barátnőjével. Harmadikként az a jelenet ugrik be a Walter Salles-epizódból, amelyikben a latin lány először a kisfiának énekel egy dalt, hajnalban a bölcsiben, amikor leteszi – majd egy órával később annak a csöppségnek, akire vigyázni kell. Természetesen másképpen, szenvtelenebbül. Csupa remek színész, gyakorlatozás közben.

Kár, hogy nincs igazam, mert amikor már lemondok arról, hogy mindegyik epizódra emlékezni fogok, ugrik még egy jelenet: amelyikben a pantomimes szülők egymásra találását beszéli el egy komisz, nagytáskás kölyök. Nincs igazam, ezzel az egész Louvre-effektussal: mert ez a legvarázslatosabb. Ez és Alexander Payne lírai etűdje. Egy denveri postásnő megtalálja Párizsban a boldogságot. Ezt a rejtélyes érzést a legnehezebb megjeleníteni: de Payne-nek sikerül. Hiába a kiváló Natalie Portman, a tündöklően szép arab lány, a legnagyobb színészek garmadája (ismét együtt Ben Gazzara és Gena Rowlands), a legszívesebben Margo Martindale tévésorozatokból ismerős arcára emlékezem: ahogy a parkban ül, és érett szendvicsét falatozza.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9387