KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ken Russell

D. H. Lawrence a moziban

A megfilmesített filmgyűlölő

Takács Ferenc

A modern idők gépi világától irtózó, az archaikus létformát ünneplő író nem szerette a mozit, az viszont szerette őt, ha nem is feltétlenül értette. Ken Russell a ritka kivétel.

 

 

David Herbert Lawrence (1885–1930), regényíró, novellista, költő, festő, a technikai civilizáció dühödt ellensége, a gépkorszak testi-lelki börtönéből való kiszabadulás igehirdetője, a menny és a föld megújulásához vezető szexuális apokalipszis prófétája megvetette a filmet: a számára gyűlöletes, mert embernyomorító modern élet szimptómáját, sőt jelképét látta benne. Feljegyezték róla, hogy 1926-ban elment megnézni a Ben Hurt, de a filmet „hamisnak és embertelennek” találta, és dühöngve elhagyta a mozit. Hasonló indulat hatja át a film és a mozi tárgyában tett megjegyzéseit, köztük még verseit is. Árvácskák (1928) című gyűjteményében két költemény is foglalkozik a témával. Az Amikor moziba mentem (When I Went to the Film) szerint a filmet nézve a mennyországban érzi magát az ember – de terméketlen és halott mennyországban, egy minden élet és erő híján való világban, ahol – idézem – „ember-árnyak” mozognak „vértelen extázisban”. A Legyünk emberek (Let Us Be Men) címűben pedig imígyen sorolja be a filmet a modern tömeglét élőhalottjainak a kábítószerei közé: „A jóistenit, legyünk emberek, / s ne gépeket kezelő / vagy farkukon csücsülő majmok, / akik gépekkel mulatják magukat, a rádióval, a filmmel / vagy a gramofonnal.”

A közvetlenség-közvetítetlenség, a testi érintés, a másik emberrel, a természettel és a kozmosszal való egybeolvadás hittételeit szinte eretnek szektáriusok hevületével valló Lawrence mozi-utálata igen logikus álláspont volt. Ő a primitív és archaikus létformák szerves teljességében hitt, a modern demokráciában és gépi civilizációban az emberi kiteljesedés szörnyű akadályát látta – nem csoda, hogy a filmre, ennek a civilizációnak a demokratikus és gépi művészetére, mely passzív kábulatot gerjeszt befogadójában és megfosztja az önkiteljesítés lehetőségétől, nem sok jó szava volt. (Érdekes, hogy a nyomtatott könyv, ez a történetileg korábban kialakult, bár a filmhez hasonlóan modern, közvetett, demokratikus, gépi és passzivitást indukáló közlésforma, amely az ő prófetikus üzenetének is a terjesztője volt, nem keltett benne ilyen indulatokat.)

Lawrence a Lady Chatterley szeretője botrányhőseként, pornográfia-vádakkal és obszcenitás-gyanúkkal körülvett szerzőként hunyt el 1930-ban. Generációjából, az angol nyelvű regényírás nagy modernista nemzedékéből (James Joyce, Virginia Woolf, E. M. Forster) elsőként s fiatalon: negyvennégy évesen. Talán ez – a hírhedettség és a korai halál – is közrejátszott abban, hogy a nagyok közül elsőként az ő egyik műve került a filmgyártás adaptációs gépezetének, az „irodalmi megfilmesítéseknek” a futószalagjára. Igaz, ez is csupán a második világháború után vált lehetségessé, amikorra Lawrence – immár „modernista klasszikusként” – tartós helyet kapott az angol irodalomtörténeti és kritikai kánonban. 1949-ben készült az első Lawrence-film Angliában, a The Rocking-Horse Winner, melyet Anthony Pelissier rendezett az író egyik elbeszéléséből, A szerencse hintalova címűből. Fontosabb mű, jelentősebb Lawrence-regény megfilmesítése ekkor még szóba sem kerülhetett – a Lady Chatterley különösen nem. (Eredetileg 1928-ban Olaszországban jelent meg, a szerző magánkiadásában, s Angliában csupán az 1932-es cenzurálisan csonkított kiadásban volt „legálisan” hozzáférhető, egészen 1960-ig, amikor is egy bírósági eljárás során az esküdtszék felmentette a könyvet az obszcenitás és pornográfia vádja alól, s a beperelt Penguin-kiadó ettől fogva szabadon terjeszthette a csonkítatlan eredeti szöveget.)

Jelentős Lawrence-regény filmtörténetileg is jelentős feldolgozására az első példa a Szülők és szeretők 1960-as megfilmesítése. Eredetije – Sons and Lovers – 1913-ban jelent meg, Lawrence harmadik regénye volt, tulajdonképpen a pályakezdés szintetikus lezárása. Erősen önéletrajzi munka, a történettel és a főhős, Paul Morel alakjával voltaképpen önmagáról, a családjához, s különösen édesanyjához fűződő viszonyáról, anya-függőségének és szeretőivel való kapcsolatának a pszichológiai gubancairól, az anyának a fia iránti ragadozó és fojtó szeretetéről, a leválás, felszabadulás és önmagára találás fájdalmairól beszél. A film – Jack Cardiff rendezése – visszafogott és tapintatos módon közvetíti az emberi kapcsolatok mélyén munkáló bénító feszültségeket. Közöttük is azt a sajátosan osztálypszichológiai konfliktust, amely Lawrence ifjúkorának a mélyen személyes élménye volt: az apa iskolázatlan, iszákos bányász, az elemi érzések és a nyers testiség embere, az anya kispolgári értelmiségi, érzékeny és tanult szellemi lény, aki festőművésznek készülő fiából igyekszik érzelmileg kizsarolni mindazt, amit férjétől nem kaphat meg.

Mindezt nem csupán keretezi, hanem értelmezi is a látvány: a Szülők és szeretők fekete-fehér anyagra készült, de páratlanul festői munka, az észak-angliai vidék drámai kontrasztjait, az érintetlen természettel szomszédos csúf bányavidéket, a városka szegényes és nyomasztó világát mindvégig lélegzetelállító érzéki közvetlenséggel idézi meg. S a közeliekben, az intim jellemfestésben is remekel: az apa szerepében Trevor Howard karakterszínészi pályájának talán legemlékezetesebb alakítását nyújtja, s igen jó az együttérzésünket kiváltó áldozatból lassanként ragadozóvá keseredő anyát megformáló Wendy Hiller is. (Megoldatlanabb a fiú figurája: az amerikai Dean Stockwell kevésbé kontúros alakítása.) Sok film készült azóta Lawrence munkáiból (még a Szülők és szeretőkből is, egy tévésorozat a BBC-nél 1981-ben és egy másik 2003-ban), de talán igazuk van azoknak, akik szerint Cardiff filmjét egyetlen későbbi Lawrence-adaptáció sem múlta felül – s nem csupán ebben vagy abban, hanem minden tekintetben.

Egyetlen esélyes versenytársa van, s ez Ken Russell 1969-es megfilmesítése, a Szerelmes asszonyok. (Bár talán említést illenék tenni egy kevesek által ismert, de e kevesek által igen nagyra értékelt filmről, Lawrence A róka [The Fox] című kisregényének 1967-es, Mark Rydell rendezte filmváltozatáról – egy leszbikus viszony érett, intelligens és visszafogottságában is hatásos történetét mondja el, analitikusan és szimbolikusan, a feldolgozás.) A Szerelmes asszonyok Ken Russell harmadik nagyjátékfilmje volt, de voltaképpeni pályakezdésének is tekinthető, ugyanis ez a film viseli először a rendező jellegzetes kézjegyét: vonzódását a sokkoló-epatírozó hatásokhoz, a jó ízlés határait elvszerűen feszegető camphez, a tabukat törő és bálványokat döntögető dachoz, a kihívóan narcisztikus, rikító vizuális túlzásokhoz.

Mindahhoz, ami érettebb és radikálisan elengedett munkáiban később valamiféle tudatosan kultivált, önindukált elmebaj tünetegyüttesének a benyomását kelti, de amit itt még jótékonyan ellensúlyoz az irodalmi alapanyag iránti tisztelet, sőt hűség – a rendező meglepő gonddal követi a regény cselekményét, s jeleneteiből és dialógusaiból is igen sokat híven reprodukál. Olyannyira, hogy a film a regény ismerete nélkül is megáll a lábán (ami ritkaság): követni tudjuk a „négyes” – a két Brangwen-lány, Ursula és Gudrun, illetve a két barát, Birkin és Crich – eggyé ötvöződését, majd darabokra hullását, férfi és nő, férfi és férfi teljes és feltétlen összeolvadásának az utópikus vágyát, majd ennek a vágynak a kudarcát és tragikus beteljesületlenségét.

De Russell érti, megjeleníti és filmes megoldásokkal bővíti ki az eredeti – Women in Love, 1921 – szimbolikáját is. A regénynek van egy sor szimbolikus kulcsjelenete, amelyeket Russell mind igen hatásosan és nagy érzelmi erővel képes filmre transzponálni. Emlékezetes képsor például, amikor Gerald Crich – bányatulajdonos, a dominancia, a világra és az életre a gépek olajozott és engedelmes működésrendjét rákényszerítő Mechanikus Akarat, eme életellenes, gyilkos és öngyilkos princípium megtestesítője – lován ülve versenyre kel a Géppel: megpróbál előbb odaérni a kereszteződéshez, mint a vonat, majd amikor ez nem sikerül neki, véresre korbácsolja és sarkantyúzza a lovát, mert az iszonyatos félelmében nem hajlandó nekiugrani a vonatnak. A regénybeli jelenet vizuális újrafogalmazása mellbevágó, intenzitása messze túltesz azon, amit Lawrence prózája közvetíteni képes.

Ugyanilyen jelkép a film egyik hírhedt jelenete: Birkin és Gerald mezítelen birkózása-verekedése a kandalló előtt (a pucér Alan Bates és Oliver Reed szabadfogású előadásában, fesztelenül himbálódzó hímtagokkal). Ez a „négyes”-nek a kiegészítő elemét, a férfi-nő kapcsolat mellett a férfi-férfi kapcsolatot, a testi érintkezésben megpecsételődő „vértestvériséget” van hivatva szimbolizálni a regényben. A filmen remekül működik a jelenet: mint mindig, Russell most is képes a végsőkig feszíteni a húrt, a végén pedig egy milliméterrel előbb megállni, mielőtt kínossá vagy nevetségessé (vagy mindkettővé) válnék a dolog.

A meztelenség egyébként a film egyik – immár jellegzetesen filmes – jelkép-sorozatába is beletartozik. A történet szereplői gyakran vetkőznek: a birkózás-jeleneten kívül is látjuk Crich-et meztelenül fürdeni, Birkint meztelenül az erdőben, Ursulát és Gudrunt meztelenül úszni a tóban. Ezek a természetesség, a testiség és a szexus pillanatai, a világgal, a természettel való közvetlen kapcsolat jegyében. De a szereplők ugyanilyen gyakran öltöznek is, pontosabban beöltöznek: jelmezt öltenek, felismerhetetlenre maszkírozzák magukat, színházat játszanak, táncjátékot adnak elő. A teatralitás, a szerepjáték, az önmagukkal nem vállalt azonosság, a műviség pillanatai ezek; az előbbi motívumsorral alkotnak szimbolikus párost.

Művinek és halottnak a jelképe az egyenruha is, amit a hatalom kényszerít rá az emberre, s teszi engedelmes gyilkológéppé. A filmben gyakran jelenik meg az egyenruha: a háború után vagyunk, egyenruhás hadirokkantakat látunk koldulni, az egyik jelenetben háborús emlékművet avatnak, a halál kollektív dicsőségét zengik. (Birkin megzavarja az avatást, botrányt csinál; kis híján megverik.)

S végül egy jellegzetesen filmes szimbólum, mivel tisztán vizuális színdramaturgiai fogás: feketének és fehérnek a dinamikája a Szerelmes asszonyokban. Észak-angliai bányaváros a helyszín (van jelenet, amely odalent, a tárnában játszódik), a szereplőket körülvevő világot a mindent és mindenkit belepő szénpor feketesége uralja: feketék a hazatérő bányászok a villamoson, akik közé feszengve száll fel Gudrun és Ursula, feketék a sihtából hazafele ballagó bányászok, akik között Crich elhajt hófehér (!) autóján. A film zárószakaszát viszont a fehér szín uralja: a „négyes” a svájci hegyekben üdül, szikrázó napsütés, vakító fehér hó mindenfelé. Ám ez a fehér a halál színe: négyük együttese felbomlik, Gudrunt elcsábítja egy diabolikus torzalak, Loerke, az életellenes dekadencia megtestesítője, Gerald pedig halálát leli a hóban.

Ken Russell evvel a filmmel indult el a világhír felé. Lawrence-hez később is visszakanyarodott. Először majd húsz évvel a Szerelmes asszonyok után, 1989-ben, a Szivárvány (The Rainbow, 1915) leforgatásával. Ez a visszakanyarodás voltaképp amolyan „mögékerülés” volt, mivel a Szerelmes asszonyok a Szivárvány folytatása, míg az előző regény Ursula családjának, a Brangwen familiának a történetét meséli el, generációs családregény formájában, s ott ér véget, ahol a Szerelmes asszonyok elkezdődik.

Azaz utólag kaptuk meg Russelltől az előzményeket. Bár az előzmények zömével adós marad a film: a rendező-forgatókönyvíró leoperálta az utolsó nemzedék (Ursula Brangwen) életét a családi sagáról, s az előzményeket eldobva Ursula fiatal éveire – a regény utolsó harmadára – koncentrált. Lírai, szép és hatásos, bár a Szerelmes asszonyok erejéhez és merészségéhez képest sápadtabb munka lett az eredmény, a Szivárvány Russell egyik legkonzervatívabb filmje. Ami annál is különösebb, mivel a rendező ekkoriban forgatta le legszélsőségesebb és legmerészebb munkáit, a Gótikát (1986) és A fehér féreg búvóhelyét (1988) – most viszont, Lawrence-ből dolgozván, meglepően tisztelettudónak és visszafogottnak mutatkozott.

Néhány évvel később ismét Lawrence-hez nyúlt: 1993-ban elkészítette a maga Lady Chatterley-jét, minden Lawrence-megfilmesítő vágyott örömfutamát. A Lawrence-próza darabjai ekkor már rendre vászonra kerültek, elbeszéléseinek rendszeres fogyasztója – nagyjából a hetvenes évektől fogva – a televízió (s nem csupán az angol: tudunk francia, holland, szlovák és jugoszláv feldolgozásokról), kisregényei közül film készült a Szűz és a cigányból (1970, Christopher Miles), az Ausztráliában játszódó Kenguru című regényéből ausztrál rendező, Tim Burstall forgatott filmet (1986) – de az igazi nagy falat természetesen a Lady Chatterley szeretője, a betiltott, pornográf és obszcén hírű munka, a regény, amelyet Lawrence is élete, eszméi, utópiája és regényírása végső összegzésének szánt. Ő maga három változatban írta meg (címük magyarul a megírás rendjében: Az első Lady Chatterley, John Thomas és Lady Jane és Lady Chatterley szeretője) s vagy fél tucat filmes rugaszkodott neki a könyv megfilmesítésének, amikor egy ilyen film elkészítése egyáltalán lehetségessé vált.

Francaországban valamelyest korábban vált ez lehetségessé – 1955-ben készült el az első Lady Chatterley-film, Marc Allegret rendezésében. Egyetlen érdekessége, hogy Connie-t, a háborúból bénán és nemzésképtelenül visszatérő arisztokrata fiatal feleségét, aki a vadőr karjaiban tapasztalja meg a gyengédség hatalmát, s ébred rá önnön igaz testi valójára, Danielle Darrieux játszotta benne.

Időrendben haladva Just Jaeckin 1981-es rendezése érdemel némi figyelmet. A divatlap-fotós az Emmanuelle-lel, a hetvenes évek fenomenális soft-porn világsikerével tette híressé magát és fotómodell-sztárját, Sylvia Kristelt. Az obligát folytatások után nyúlt Lawrence regényéhez, hogy steril profizmussal gusztusos, finoman vágykeltő munkát hozzon létre, amivel egy újabb Emmanuelle-variánssá banalizálta Lawrence lírai szenvedélyű próféciáját a testi felszabadulásról és hatalmas erejű tiltakozását a gép és a piac jeges őrületébe dermedt modern fél-élet ellen.

A későbbi próbálkozások egyébként azt mutatják, hogy a regény azoknak sem adja meg magát, akiknek pedig – mondjuk így – „komolyak a szándékaik” Lawrence ügyében. Több oka is van ennek. A történet – Connie és Mellors, a vadőr egymásra találása – lassú, terjengős és híján van a fordulatosságnak. A szerző szex-kozmogóniai fejtegetései jól megférnek a regény elbeszélői szerkezetében, de aligha adhatók filmszereplők szájába. A szövegnek számtalan olyan részlete van, amelyeket a lawrence-i prózaköltészet hitelesít az olvasó számára, de amelyek látványként nem működnek, a rendezői szándék ellenére szinte szükségszerűen fordulnak át a kínosan nevetségesbe. A Lady Chatterley szeretője, ha komolyan vesszük a dolgot, alighanem megfilmesíthetetlen.

Mindez áll a legújabb, 2006-os francia gyártmányú Lady Chatterley-változatra is. Pascale Ferran rendezte – az első női rendező a Lady Chatterley-mezőnyben –, mégpedig a második változat, a John Thomas és Lady Jane alapján. Az eposzi terjedelmű történet lassú folyását, sajnos, minduntalan technikai ügyetlenségek (főleg vágási hibák) akasztják meg, következetlenség mutatkozik a feliratok és a képen kívüli narrátor használatában, a végkifejlet táján érthetetlen okból belép egy nyaralási amatőr-filmet utánzó rész stb. Nagyobb baj, hogy a filmnek nem sikerül végigtáncolni a borotvaélen: a leginkább lírainak, egyben ihletetten emelkedettnek szánt jelenetek (a meztelen futkározás az esőben; az intim testtájak felövezése vadvirágokkal) akaratlanul önmaguk paródiájába fordulnak, s a nézőtéren kitör a nevetés.

Hát igen, ha a regény egyáltalán jól járt valakivel, Ken Russellel járt jól. 1993-as Lady Chatterley-je, mely eredetileg négy részes televíziós sorozat volt, a regény mindhárom változatából merít, bírja szusszal a terjedelmet, keményen osztályharcos, romlatlanul lírai, és sohasem válik nevetségessé. Valamint őszinte: az egyetlen feldolgozás, amelyben a deréktól lefelé béna Clifford Chatterley ágya mellett, majd felesége kezében a néző ágytálat lát.

Russellnek láthatólag szívügye volt a film: ő volt az operatőr is (Alfred Russell néven), azonkívül szerepel benne, Lady Chatterley édesapját játssza. Büszke lehet magára: a megfilmesíthetetlen regényt, amennyire lehetett, megfilmesítette.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9376