KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szextétika

Sylvia Kristel: Meztelenül

A képmás és a modellje

Kelecsényi László

Hatvan évet élt. Egy időben róla álmodtak kamaszfiúk, szerelemre éhes agglegények, párjukat megunt családapák. Kultuszfilm bámult hősnőjéből magányosan sebzett asszonnyá vált. Sylvia Kristel 2012 októberében hunyt el.

 

*

 

Jean Arcelin leginkább festőművész – hogy milyen, annak megítélése a kortárs művészettörténészek dolga. Jean Arcelin 1962-ben született, azaz éppen egy évtizeddel volt fiatalabb Sylvia Kristelnél, akiről még életében, 2006-ban egy életrajzi regényt publikált. Jean Arcelin volt az Emmanuelle címszerepében híressé vált színésznő szellemírója. Bár igazában nem lehet annak tartani, ugyanis a neve, ha nem is a copyrightban, de a címlapon szerepel Sylvia Kristelé alatt – kétszer is. Jean Arcelt alkalmasint nemcsak kollegiális – merthogy a színésznő is festett, nemcsak meztelenkedett –, hanem sokkal bensőségesebb viszony fűzhette Sylviához. Megkockáztatom: szerelmes lehetett a hervadásában is vonzó asszonyba, aki nagyon elszúrta az életét. Ennyire bensőséges, finom lélekrajzzal, profi írói teljesítménnyel csak arról lehet írni, akit nem egy életregény alanyának, hanem jóval többnek, mintegy múzsájának tekint a szerző.

Sylvia Kristelnek szerencséje akadt a szerencsétlenségben, hogy találkozott Arcelin-nel (hogy mi volt a szerencsétlenség, arról később). Sylvia nagyszívű embernek bizonyult: olyan őszintén nyílt meg az írója előtt, amihez nem puszta nagyvonalúság, hanem nagy lélek, némi megbánás és főképp szeretet szükséges. Olyan ez a könyv, mint egy életgyónás – kár, hogy csökött materialisták nem igazán értik ennek a fogalomnak a mélységeit. Persze vallásosság nélkül is lehet gyónni, ha van kinek.

Szomorú könyv ez, nagyon szomorú. Egy pályatévesztett, egész életében kívülről irányított, a férfiak által sokszor megalázott nő sorsának precíz tükre. Ha Kristel magától volt ilyen őszinte, nagy lélekre vall. Tanulhatnak belőle tehetségkutatók helyezései után ácsingózó tinilányok – még inkább a szüleik. Okulhatnak pornós karrierbe betévedő nagykorúak, akik naivan hisznek abban, hogy onnét a művészet felé is vezet egérút. Szívesen ráíratnám a kötetre: csak nőknek, még inkább azt, tizennégy éven felülieknek erősen ajánlott. Fiúknak is, de főként lányoknak.

Sylvia Kristel a szexuális ál-forradalom egyik áldozata lett. Akkor lépett színre, pontosabban léptették, mikor a 68 utáni politikai szélcsendben Nyugat-Európában felhúzták a pornó előtt a szellemi határsorompót. Dehogy is akarok a műfajnak ellenállni, képviselői és fogyasztói fölött vádbeszédet mondani. Van egy tanácsom: tessék újranézni az Emmanuelle-t, legalábbis az első darabját a szériává váló filmrétesnek, aztán mindjárt utána Bertolucci Tangóját és Lopott szépségét, vagy még az Álmodozókat is. Azonnal kiugrik a különbség. Hiába próbálom annyi év – pontosan negyven – után rehabilitálni az „elsőfilmes” Just Jaeckin rendezői teljesítményét, ami – finoman szólva – nincsen. Összegányolt forgatókönyv, dramaturgiai következetlenségek, ellágyított tónusú, giccsbe hajló képsorok, mit sem érő, alig-színészi teljesítmények – szegény Alain Cunyvel a főcímlistán. S ez a hatás nem az idő vasfoga: Sylvia Kristel akkor is, most is bájos ebben a szerepben. Ám semmi több. Nem színésznő – szép arc, remek alak és engedelmes test. Mindent megcsinál, amit a kasszára kacsintó alig-tehetség Jaeckin megkövetel. Később is, az Emmanuelle folytatásokban, aztán Lady Chatterley-ként, majd a Mandiargues-regény (magyarul: A legkülső körön), a Periféria filmváltozata ifjú prostijaként. De nekünk ott van mintának Anna Karina az Éli az életétből. Szabadság, szabadosság és kiszolgáltatottság édestestvérekként, karonfogva járnak, ha valaki odadobja nekik a gyeplőt.

Sylvia Kristelt futtatták efféle szerepről szerepre. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj. Szex-szimbólumok mindig voltak, lesznek is, és ő még a jobbak közé tartozott. Trükkös ez az életrajzi regény, mert arról győz meg, hogy hősnője áldozat volt, talán egy kivételével mindegyik férfi áldozata, akár rendezője, akár magánéletbeli partnere volt az illető. (A kivétel a termékeny flamand író, Hugo Claus, aki úgy fogadta el élettársaként Sylviát, amilyen volt – ki is tartottak egymás mellett majdnem két évtizedig.) Ezért válik jó értelemben gyanússá ennek az életrajznak a szerzője, hogy társírói szerepén túl jóval többet jelentett a visszavonult színésznőnek. De hát ez már tényleg nem a mi dolgunk.

Ami különlegesen érdekes ebben az emberi, pontosabban női sorsban, az eladott tükörkép esete. E. T. A Hoffmann Az ördög elixírje című regényében írta és egyúttal alapozta meg a Dosztojevszkijen is átívelő modern hasonmás históriák ősét. A tükörkép elválik alanyától, akié volt, és önálló, olykor démonikus életet kezd. A nem-olvasóknak ott van az Offenbach opera, ahol a hős, hiába néz tükörbe, nem látja meg az arcát, mert ellopták tőle. Hogy az ördög – kinek létezésében engedtessék meg, hogy ne higgyünk – vagy valamilyen ördögi módon működő technika lopja el és bűvöli a démonikus vászonra az emberi arcot és testet, ez már szinte mindegy is. Sylvia Kristeltől csak a testét tudta elcsenni ez a technika, a szellemi arcélét nem. Ugyanis egy-egy tehetségnek, színjátékra termett auktornak két profilja van: egy magánemberi és egy művészi. Szomorú tény, de Sylvia nem rendelkezett ez utóbbival, s ebből származott minden baja, gondja. A magánlényét lopták meg, nőiessége mivoltában fosztották ki, s amit elvettek tőle, nem kapta vissza soha. Még ekként sem kellett volna, hogy boldogtalan ember váljék belőle, ha élet egyéb területein kárpótolja őt. Nyilván ezért kezdett festeni, s ért el sikereket. Nem pusztán azért vásárolták a képeit, hogy tulajdonosuk elmondhassa, ezt Emmanuelle pingálta.

„A meztelenkedés a filmvásznon sem igazán tartozik a kedvenc szerepköreim közé. A gátlásaimat soha nem sikerült teljesen levetkőznöm, de ügyesen lepleztem, rejtegettem őket, egyszóval hazudtam. Megtanultam úgy ledobálni magamról a ruhát, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha a véremben lenne, hiába a józan, polgári nevelés. És addig-addig győzködtem erről másokat, hogy a végén már majdnem nekem is sikerült elhinnem.” Ez a titok, ez a bűnbeesés pillanata: szerződés a mégis létező ördöggel. Szinte a semmiért – majdnem egészen. Mert egy Mastroianni vagy egy Cybulski is odaadta a tükörképét, a média médiumává váltak. A nyugat-európai értelmiségi alakmásának nem kellett áldozattá lennie, csak a spleenes világfájdalom emblémájául szolgált. Cybulski már más eset, ő tényleg áldozat, a kelet-európai zsákutcás történelem mártírja. Az Édes élet meg a Hamu és gyémánt emléke kísérte színészi útjukat. De ne férfiakhoz viszonyítsunk. Itt vannak köztünk még a hatvanas évek, a Sylvia Kristel rövid tündöklése előtti korszak szex-bálványai: Loren és Bardot. Kimondani is szörnyű, hát még leírni, mindketten nyolcvan évesek. Ők hogyan úszták meg? Hogy jött össze a boldog öregkor – rivalda és vaku nélkül. Talán tehetségesebbek voltak, okosabban sáfárkodtak érzéki alakmásuk értékeivel. Sylvia Kristelről nem mondható el ugyanez. Szép-szomorú arccal tekint ránk a gondos munkával lefordított (Molnár Zsófia az átültető) kötet puhafedelű borítójától. Meztelenül az életregény címe, s hozzáképzeljük, hogy nem csak az arca pőre, hanem az egész nőalak az. Nem is meztelen – egyszerűen védtelen. Sajnáljuk érte.

 

JAFFA KIADÓ, 2014

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/09 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11712