Beszélgetés a nicaraguai filmrőlRadikális „mérsékeltség”Zalán Vince
A közelmúltban Magyarországon tartózkodott Carlos Vicente Ibarra Pardilla, a Nicaraguai Filmintézet igazgatótanácsának tagja.
– A szabad Nicaragua fiatal nemzet. A forradalom győzelmének idén ünnepelték első évfordulóját. Kik foglalkoznak ma Nicaraguában filmmel? Hogyan lesz ma Nicaraguában valakiből filmes?
– Az a mód, ahogyan társaimmal bekerültünk az intézetbe dolgozni, sok hasonló és sok egyéni vonást mutat. A közös vonás a nicaraguai forradalmi folyamat. Az intézet leginkább azokból az emberekből tevődik össze, akik a forradalom győzelmének pillanatában a sajtóval, a propagandával foglalkoztak.
Propagandatevékenységünk, amelyet természetesen nem a győzelem pillanatában kezdtünk el, szoros kapcsolatban állt az országunkban lezajlott politikai, szociális eseményekkel. Ezekből hármat emelek ki. Az egyik, az egyetlen ellenzéki újság főszerkesztőjének, Pedro Joaquin Chamorrónak meggyilkolása, a második a monimbói indiántábor spontán lázadása (Monimbo a nicaraguai fővárostól harminc kilométerre fekvő Masaya külvárosa – Z. V.) és a harmadik: a nagy szeptemberi felkelés. Ezekkel kapcsolatban a somozista rezsim politikája az volt, hogy elhallgatták az eseményeket, illetve félreinformálták a közvéleményt. Ekkor történt, hogy a Sandinista Front olyan agitációs- és propagandacsoportot hozott létre, amelyet elsősorban újságírók alkottak ugyan, de amelynek jelentős számban lettek tagjai filmesek is. Tulajdonképpen ebből a csoportból alakult meg a forradalom győzelme után a Nicaraguai Filmintézet.
– Személy szerint Ön mit csinált a forradalom győzelme előtt?
– A Sandinista Front rádiójánál dolgoztam. Ez természetes következménye volt kilenc év forradalmi küzdelmének, amit a győzelem előtt többnyire illegálisan folytattam.
– Mik voltak ennek a propagandacsoportnak a céljai?
– A csoport – az általános célok figyelembevételével – többnyire egy-egy konkrét, aktuális munkát végzett el. A filmeseket sok, a nicaraguai forradalommal rokonszenvező filmkészítő segítette. Így a Puerto Ricó-i Emílio Rodrigez az ország déli részén készített felvételeket, míg a mexikói, chilei dokumentaristák Nicaragua északi területein forgattak. Több film készült, például Antonio Iglesias, Bertha Navarro, Franck Diamond munkái, amelyeknek egyik fő célja az volt, hogy megnyerjék a világ szimpátiáját a nicaraguai forradalmi erők számára, másrészt hogy bemutassák és leleplezzék a Somoza-rezsim brutális diktatúráját. A csoport „belopódzott” – egy uruguayi filmes segítségével – Somoza nemzeti gárdájába, s hamis ürügyekkel felvételeket készített az elnyomás különböző módszereiről.
Csak a forradalom győzelme után lehetett arra gondolni, hogy ez a csoport alkotócsoporttá alakuljon, amely azután, segítve a forradalmi folyamatot, szervesen bekapcsolódhat az általános kulturális fejlődésbe. 1979 augusztusában vagy szeptemberében, nem emlékszem pontosan, fogalmaztuk meg a Nicaraguai Filmintézet (INCINE) működési alapelveit. Többek közt meghatároztuk a nicaraguai film(gyártás) forradalmi és nemzeti jellegét. Úgy döntöttünk, hogy tevékenységünk illeszkedjék bele a Sandinista Front, a forradalom vezető erejének általános politikai munkájába. Elhatároztuk, hogy minden felhasználható elemet átveszünk a nicaraguai népművészetből, a forradalmi művészetből és az úgynevezett autentikus művészetből.
– Milyen volt a film helyzete a Somoza-diktatúra alatt? Készítettek-e filmet, játékfilmet Nicaraguában?
– Nicaraguában a forradalom előtt a filmkészítés mint kulturális tevékenység nem létezett. Ez azért volt így, mert, mint minden területen, a Somoza-rendszer itt is a kultúra ellensége volt. Egyetlen filmes tevékenység létezett, s ez a Somoza által finanszírozott és szervezett propaganda rövidfilmgyártás volt (Producine).
– És mi volt a helyzet a mozikkal? Mit játszottak?
– Természetesen volt filmforgalmazás és filmbemutatás. Ám mind a filmkölcsönzés-filmforgalmazás, mind a mozik (az üzemeltetés) magánvállalkozók kezében voltak. A mozikban importált filmeket, vagyis kizárólag külföldi filmeket vetítettek.
– Államosították a mozikat a forradalom győzelme után, vagy más történt?
– Nicaraguában százötven mozi volt, s annyi van ma is. Ebből tizenkét mozi egy erősen Somoza-barát magánvállalkozóé volt. Ezt a tizenkettőt államosítottuk, a többi magánkézben maradt.
– A nem államosított mozik honnan, kitől kapják a filmeket?
– Bérelik magántulajdonban levő forgalmazó cégektől.
– Nicaraguai forgalmazóktól?
– Igen, nicaraguai forgalmazó cégektől, amelyek tulajdonképpen a nagy észak-amerikai cégek érdekeltségei.
– Szabályozza-e valami vagy valaki, hogy ezekben a magánkézben levő mozikban milyen filmeket lehet vetíteni?
– A forradalom győzelme után az egyik első dolgunk volt, hogy megalakítsuk az úgynevezett Filmminősítő Bizottságot, amelyben néhány minisztérium és különböző tömegszervezetek képviseltetik magukat. Ennek a bizottságnak a feladata, hogy minden olyan filmet, amelyet Nicaraguába behoznak, megnézzen, és bizonyos alapvető kritériumok alapján osztályozza őket, s döntsön vetíthetőségükről.
– Az osztályozás mire vonatkozik?
– A nézők korosztálya szerint osztályozzák a filmeket, s ez az eljárás természetesen bizonyos politikai és erkölcsi szempontokat is érvényesít. Van azután a feltételes vetíthetőség kategóriája, de a bizottság meg is tilthatja egy-egy film bemutatását.
– Hol van a tizenkét állami mozi?
– Öt Managuában, a fővárosban, a többi vidéken.
– Ezekben a mozikban mit vetítenek?
– Az első időkben ezekben is ugyanúgy folyt a vetítés, mint a többi moziban. Ezeknek a moziknak a programjánál két szempontot kell figyelembe vennünk. Először is: a filmek beszerzését illetően nem változtathatjuk meg alapvetően kapcsolatunkat a nagy észak-amerikai cégekkel. Másodszor: tekintettel kell lennünk arra, hogy milyenek a mi anyagi lehetőségeink. Természetesen az idő haladtával módosítottuk, módosítjuk ezt a helyzetet. A változás jellemzője, hogy régebben, Somoza idejében, míg magánkézben voltak ezek a mozik, szinte kizárólag az amerikai United Artists filmjeit vetítették, most ezeknek a filmeknek a részesedése a programban a korábbiakhoz képest negyedére csökkent. De tudjuk azt, hogy nem elég szabályozni az amerikai filmek vetítését az állami mozikban, mert hiszen a magánforgalmazók és mozisok ugyanúgy kezelik a filmet, mint a forradalom győzelme előtt. Természetesen ezt a rendszert is ellenőrzésünk alá kell vonnunk, mégpedig az országban meglevő mindenkori politikai helyzettel harmonizáló formákat keresve.
Nagyon fontos lépés volt, hogy központosítottuk a devizakiáramlást, amit a különböző forgalmazó cégek fizetnek az amerikaiaknak a behozott filmek után. Vagyis ellenőrizni tudjuk. És most tesszük meg az első lépéseket egy olyan rendelet megalkotására, amely egyaránt szabályozni fogja a magánkézben levő forgalmazást és a magánkézben levő mozik működtetését.
– Térjünk vissza a Filmintézethez. Hová tartozik szervezetileg, és honnan kapja az anyagi támogatást?
– Az intézet a Kulturális Minisztériumhoz tartozik, s onnan kapja a pénzt is.
– Ki ellenőrzi az intézet tevékenységét?
– Egyrészt a Kulturális Minisztérium vezető szervei mint felettes szerv, másrészt a Sandinista Front vezetősége.
– Milyen az intézet felépítése, és konkrétan mivel foglalkozik?
– Az intézet munkájának három fő területe van. Az egyik a gyártás, a másik a forgalmazás, a harmadik az úgynevezett vándormozik intézménye.
Ami a gyártó részleget illeti: havonta készít egy-egy híradót. (Neve: Noticiero Incine, rendezői: Franck Pineda és Elisandro Chavez.) Most készítünk egy filmet az analfabétizmus felszámolásáról. S ugyancsak most van a vágószobában a nicaraguai polgárháború anyaga, körülbelül 13 000 méter filmszalagból áll. Ezenkívül: néhány munkatársunk járt El Salvadorban, éppen abban az időben, amikor Romeiro érseket meggyilkolták, s felvételeket készítettek a különböző politikai megmozdulásokról. Terveink közt szerepel két koprodukciós játékfilm is. Az egyik a már említett monimbói indián törzs életével és harcával foglalkozik, a másiknak – amely kubai és spanyol részvétellel készül – egy spanyol szerzetes a hőse, aki bekapcsolódik a nicaraguai harcokba.
A forgalmazás munkája tulajdonképpen egy felméréssel kezdődött, egy gazdasági felméréssel az ország forgalmazási rendszeréről. A diktatúra idején a forgalmazóknak és a mozisoknak ugyanis az volt a szokásuk, hogy nem fizettek, „elfelejtettek” adót fizetni. Ennek a felmérésnek köszönhető, hogy a különböző forgalmazó cégek és mozisok „napra készen” rendezték dolgaikat az állammal.
Nemrégiben született egy rendelet, amely az Intézetet hatalmazta föl minden filmes tevékenység ellenőrzésére, így az intézet közvetlen kapcsolatba kerülhetett a nagy észak-amerikai cégekkel. Ez nagyon fontos és nagyon nehéz feladatot jelent. Az amerikai cégek természetesen azt szeretnék, hogy minél több dollár folyjon be hozzájuk. Nyíltan megmondták, hogy szabotálni fogják az eladást, ha mi megsértjük az érdekeiket. Ez pedig igen súlyos helyzetet teremthetne. Ha ugyanis az állam nem tudja valamilyen módon pótolni az amerikai cégek által fölkínált filmeket, akkor filmhiány jöhet létre hazánkban, s ez komoly politikai fejtörést okozna, mivel Nicaraguában a mozi szinte az egyetlen szórakozási lehetőség. Tehát nagyon nehéz pozícióban kell tárgyalnunk, s korai lenne még megmondani, hogy hogyan is alakulnak a dolgok.
– Mi a helyzet a vándormozikkal?
– A filmművészet forradalmi hagyományainak megfelelően sikerült kialakítanunk a vándormozik rendszerét. A vándormozik 16 mm-es vetítőgépekkel járják az országot, s az általunk készített híradót, valamint a különböző latin-amerikai rendezőktől kapott filmeket pergetik. Sajnos nagyon kevés filmanyag áll rendelkezésünkre. Ám ezek a filmek valóban forradalmi szellemben nevelik az embereket a nemzet újjáépítésére, és nagyon ügyelünk arra, hogy ezek a vetítések, filmek ne váltsanak ki szándékunkkal szemben ellenkező hatást. Éppen ezért a Sandinista Front tartományi bizottságai, valamint egyik országos propaganda szervünk állandóan elemzi Nicaragua különböző vidékeinek gondolkodásmódját, pszichikumát. A vándormozik ezeket az elemzéseket figyelembe véve végzik munkájukat.
– Milyen az intézet és a nicaraguai televízió kapcsolata?
– Ez a kapcsolat mindenekelőtt politikai jellegű. Mind az intézet, mind a televízió egységes elvek alapján információs és tömegtájékoztatási feladatokat lát el.
Intézetünk legtöbbször kisebb technikai segítséget nyújt a televíziónak. A televízió döntő többségben kész filmekkel dolgozik. Délelőtt általában gyermekműsorokat s televíziós sorozatokat sugároz, a délutáni műsor pedig főképp szórakoztató és egyéb adásokat tartalmaz. S természetesen a napi híradót.
Vasárnap reggel kilenckor pedig misét közvetít. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a nicaraguai lakosság jelentős része hívő, s hogy az egyház bizonyos körei jelentős szerepet töltenek be a nicaraguai átalakulásban. Ez fontos megnyilvánulása a hazánkban gyakorolt vallásszabadságnak. Természetesen vannak viták a marxizmus és a vallás képviselői között, még ha ezek a viták nem is túl gyakoriak Nicaraguában. Az ország újjáépítése egybefogta a társadalom különböző rétegeit.
– Nem túl régen Régis Debray Nicaraguát mint a „radikális »mérsékeltséget«” jellemezte. Ön elfogadhatónak tartja ezt a megállapítást?
– Elfogadhatónak. Elfogadhatónak, ha ez egyrészt a valósághoz való szigorú ragaszkodást jelenti, másrészt azt, hogy Nicaraguában csak olyan problémákat oldunk meg radikálisan, amelyeket valóban meg tudunk oldani. Általánosabban szólva: olyan változásokat segítünk, olyan változásokat hajtunk végre, amelyek újabb változások alapjait teremtik meg. A hangsúly a változáson van. A film területén is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 764 átlag: 5.71 |
 |
|
