KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Latinovits-szindróma

Bűntudatunk természete

Kelecsényi László

 

Jelenségek

 

Szaporodnak a virágok Latinovits Zoltán sírján. Nem a balatonszemesi temetőben, hanem a másik, szimbolikus, csak a képzeletünkben létező síron. Nem is síremlék ez már: egyre monumentálisabb emlékmű. Életében nem volt talán olyan megbecsülésben része, mint a halála óta eltelt időben. Jelképes csokrok és koszorúk ezek, kései tisztelgések a holtan is eleven színészfenomén előtt.

Neve időről-időre búvópatakként tűnik fel filmlapjaink hasábjain. Költők siratták el hódolattal és mély fájdalommal. Rendezők, írók, színészkollégák emlegetik őt – szenteknek járó rajongással. Hangját szinte naponta hallhatjuk. Versmondó hagyatékát apránként kiárusítják, ismétlődő rendszerességgel jelennek meg lemezei. Rádiójátékait állandóan ismétlik, felvételei a kívánságműsorok fő attrakciói. Fotója áruvédjegy lett. Ő néz ránk a mozi-előcsarnokban, hanglemezborítón, könyvek címlapjain. Magánélete se szent az utókornak. Ruttkai Évával látjuk a halhatatlan szerelmespár drámájának lemezkiadásán, és a kritikai lap az ő fotóikkal színesíti a szintén halott színészbarát emlékezéseit. Mindenki teszi a dolgát a munkamegosztásban neki jutott szerep alapján. A sokarcú, heterogén közönség – néző és hallgató – sem marad tétlen. Ki-ki beállítottsága és vérmérséklete szerint rajong, lelkesedik, tárgyilagosan értékel, gyanakodva vagy unottan elfordul a számára megemészthetetlen tünetcsoporttól.

Latinovits Zoltánból mítosz lett. Akár tetszik, akár nem, tudomásul kell vennünk ezt a tényt. Vannak ugyan óvatoskodók, akik legszívesebben elhallgatnák, nem a színészi és előadói produkciót, hanem a vele szorosan összefüggő, a Latinovitstól elválaszthatatlan alkotói attitűdöt, ám mégsem tudnak gátat vetni a kultusz terjedésének. Így megszületik a sajátos kompromisszum: a színész jelen van szellemi életünkben, utóélete valódi tartalmáról azonban nem ejtünk magyarázó szavakat. Pedig ezt senki más nem teheti meg helyettünk. A mítosz érthetetlen a kívülálló idegen számára. Huszárik Csontváryjának első külhoni nézői a napútra hivatkozó festő alkotáslélektanát még csak-csak megértették, de azt, hogy mit keres a filmben egy másik kivételes élet példája, már alig, vagy egyáltalán nem. Nagyobb baj, hogy a magyar napilapkritikák sem értették, vagy nem akarták érteni Z., a színész sorsának ismétlődő bevillanását a festő életébe. Bonyolultságot, kuszaságot és a zsenielmélet igazolását vetették Huszárik Zoltán szemére. Latinovits mítosza pedig magyar jelenség. Ahogyan kizárólagosan lengyel ügy volt Cybulski legendája a hatvanas években, és ahogy Suksin mai, posztumusz szovjetunióbeli kultusza is majdnem érthetetlen a külső szemlélő számára. Másoktól nem várhatunk magyarázatot; a mi dolgunk mítoszainkkal szembenézni.

 

 

Előzmények

 

Ki volt tehát Latinovits Zoltán? Páratlan tehetségű színpadi színész, akit színházaink egyáltalán nem kényeztettek el, mert önmagával és másokkal szembeni túlzott igényessége minduntalan kenyértöréshez vezetett, s így talentumához képest kevés jelentékeny szerepet játszhatott el. Filmszínész, aki nem szerette ugyan a „holt gépművészetet”, pályafutása legnagyobb és legmaradandóbb sikereit mégis filmszerepeiben aratta. Versmondó, aki a XX. század utolsó harmadának prózai időszakában profetikus küldetéstudattal mondta szemünkbe jeles költők maradandó érvényű gondolatait. Megannyi paradoxon. És nem teljes a felsorolás.

Hogyan él Latinovits Zoltán a közönség tudatában? Sokan vannak, akik szemtanúi voltak kiugró színpadi alakításainak, de az emberi memória hűtlen krónikás. Közeledik az idő, amikor már csak abból alkothatunk véleményt művészetéről, amit rögzítettek: filmszerepléseiből és versmondásából.

Latinovits Zoltán több mint másfél évtizedes filmszínészi pályafutása alatt 45 mozifilmben kapott kisebb-nagyobb szerepet. (Emellett számos tévéfilm gyarapította filmográfiáját.) Rendezőink túl gyakran öltöztették különböző történelmi korok uniformisaiba, benne látva a testületi ember ideális típusát. Pedig ha valaminek típusa lett a filmvászon által, akkor az nem az egyenruhás katona vagy a civilbe bújt rendőrtiszt, hanem sokkal inkább egy jól körülírható, jellegzetes értelmiségi magatartás. Ez a figura a hatvanas évek hőse: a kezdeményező, kockázatot vállaló, nem szabályos harcmodorú, olykor tévedő, de mindig jobbat akaró értelmiségi alakja (Oldás és kötés, Falak, A legszebb férfikor). Mindez azonban csak utólag rendeződik logikus sorrendbe. A kortárs néző számára ugyanakkor ő volt a filmvászon Krúdy-Szindbádja, Szerb Antal Bátky Jánosa, a fiatal Kosztolányi hasonmása. Emellett még bárgyú kis vígjátékok torzalakja, pengeéles szatírák groteszk figurája, romantikus-kosztümös filmek hőse. A Csárdáskirálynő Miska főpincére és Az ötödik pecsét démoni nyilas parancsnoka. Így, egymás mellett és után.

Latinovits Zoltán sokféle szerepet játszott el életében. Nem volt egyetlen, egységes profilja, mint a sztárrá lett színészeknek van általában. Gyanítható, hogy kultuszának forrása nem néhány kiváló színpadi alakítás, nem a sokszor bravúros filmszereplés, s nem is a kongeniális versmondás. Még csak nem is mindez együttvéve. Hanem leginkább a viszony, amely munkájához, a számára szent színészi hivatáshoz fűzte. Az önmagát nem kímélő feladatvállalás, személyes érzékenységek, szakmai gyengeségek, kulturális hitbizományok semmibevétele. A teljesítmény szerinti megkülönböztetés követelése, hogy az alkotómunka eredménye legyen a megbecsülés egyedüli forrása.

A Latinovits-kultusz létrejöttének azonban még ez sem magyarázó oka. Többféle, magán- és közéleti események együttese kellett hozzá.

 

 

Következmények és következtetések

 

A korai halál mindig legendaképző tényező. Még inkább okot ad a mendemondákra, ha a halott önszántából vetett véget életének. Megindítja a fantázia működését, kétes hitelű feltevésekre ad alkalmat. Az öngyilkosság ugyanis nálunk még mindig a tabuk közé tartozik. Gyakoriságához képest – szeméremből vagy félsz miatt – keveset foglalkozunk vele. Naivan azt hisszük, hogy betegség és társadalom között semmiféle összefüggés sincs, hogy a halál ideje és módja teljesen véletlenszerű. Holott öntudatlanul ugyan, de egész életünkkel befolyásoljuk a világból történő távozásunk nemét. Latinovits Zoltán emberi léte utolsó gesztusával erre figyelmeztet.

Egyszerűen napirendre térhetnénk a mítoszképződés fölött, ha közgondolkodásunkat nem tarkítanák hasonló legendák, ha az efféle tudati zárványok eredete egészséges szellemi tünetekre lenne visszavezethető. A mitizáló gondolkodásnak ugyanis csak a XX. század folyamán lett végképp rossz csengésű hangsúlya. Századunk irracionális szélsőségei tették egészen lehetetlenné. Még a csökött racionalisták se tagadhatják, hogy a mitikus gondolkodás kezdetben (az ősi és antik társadalmakban) a valóság megismerésének egyik módja és fázisa volt. Csak a tudomány fejlődése és az ész mindenhatóságának hite – amely épp manapság kérdőjeleződik meg – kezdte ki a mítosz megismerő szerepét. Különbséget kell tennünk tehát előremutató és retrográd, egészséges szellemű és káros, irányított és magától születő mítoszok között. Mai mítoszaink nem egyszer utópikus természetűek, s az utópiák is ugyanúgy polarizálódtak az idők folyamán, mint a velük sokban rokon mitikus gondolatkörök.

A filozófiai kitérő értelme mindjárt megvilágosul, ha szemügyre vesszük a filmvászon magyar bálványait. Sztárjaink, a szó igazi értelmében vett filmcsillagjaink voltak már szép számmal, bár 1945 előtti sztárrendszerünk a hollywoodi mintát másolta. Épp a közelmúltban élhettük át Karády Katalin csöppet sem előremutató legendájának fölelevenedését. Szerencsére amilyen gyorsan jött, oly hamar el is múlt az iránta megnyilvánuló nosztalgia. Latinovits Zoltán ellenben állami filmgyártásunk első és eddig utolsó mitologikus alakja. Nem tőkés üzleti körök szellemének vagy egy ügyesen manipulált polgári sajtórendszer reklámhadjáratának terméke. Nem is a művelődéspolitikai irányítás állította példaképül a kirakatba. És még csak a mozinézők se okolhatók a dicsfény kialakulásáért, hiszen szerepeinek említett elegyes jellege ezt nem tette lehetővé. Senki sem akarta, mégis így lett. Más okoknak kellett közrejátszania ebben.

Nem véletlenül merült fel az utópia kérdése. A szocialista társadalom céljai és az elvi alapjául szolgáló marxista filozófia ugyanis sok tekintetben utópikus. Többek közt abban különbözik más, nem ritkán retrográd utópiáktól, hogy céljai megvalósíthatók, vagy legalább annak tűnnek föl. Latinovits Zoltán komolyan vette az írást, indulatokat szülő magatartását ez vezérelte: céljaink megvalósítását a jelenben akarta megkezdeni, nem tolta azt bizonytalan és homályos jövőbe. Könyörtelenül számon kérte a valóságon tettre váltható eszményeinket. Értékzavarral küszködő, köztudat-hasadásos korunkban nem hitte el, hogy a korábbi időszak gazdasági, közéleti, szellemi, művészi fellendülése csak átmeneti volt. Helyettünk is gyürkőzött és kockáztatott.

A mítosz valódi tartalma: saját bűntudatunk. Bűntudattal élünk, mert rossz a lelkiismeretünk (bár nem mindenkinek). Rossz a lelkiismeretünk, mert adósai vagyunk Latinovits Zoltánnak. Nem a személyének, hanem az általa képviselt lehetőségeknek, jobbik énünknek. Ezért tapsolunk a mozi sötétjében, amikor a filmvásznon Balczó András mond a szemünkbe közhelyként ható igazságokat, amelyek rég elfogadott alapelvek, csak éppen nehezen kerülnek át a gyakorlatba. Rossz a lelkiismeretünk végig nem vívott harcaink miatt, elvtelen megalkuvásainkért. Túlságosan fejlett öncenzúránk miatt ki se mondott gondolatainkért és a szerkesztői ceruza által kihúzott mondatainkért. Mellébeszéléseinkért és lila ködökbe burkolt fecsegéseinkért. Rossz a lelkiismeretünk, mert elhisszük, hogy hovatovább az számít forradalmárnak, aki takarékoskodik az energiahordozókkal.

Latinovits mítosza mindennek kivetülése, bajaink, problémáink gyűjtőládája. Könnyebb egyetlen, nem is létező valakire ruházni a mindannyiunkra szabott felelősséget. A bátorság hiánya, a szellemi tunyaság legnagyobb erkölcsi népbetegségünkké kezd válni. De mitől félünk ennyire és ennyien? – tisztelet a kivételeknek. Félünk a bizonytalantól, az ismeretlentől. Társadalmunk az elmúlt három és fél évtized folyamán gazdasági, politikai, erkölcsi, szellemi értékek többszörös válságát és átalakulását érte meg. Jelszavak gyors cseréjét vagy alapelvek újrafogalmazását. Dőreség volna tagadni ennek lelki terhét. Mindegyik már felnőtt, illetve még dolgozó nemzedéknek megvan a maga válságélménye, átélhetett kisebb-nagyobb jelentőségű fordulatot. 1949-ig évente, néha havonta is, aztán 1953-ban, 1956-ban, 1962–63 táján, 1968-ban, 1972-ben. Mára kialakulhatott az állandó és maradandó értékek és elvek bizonytalanságának érzete. Az emberek – akik egyben filmcsinálók és nézők – háttértudatában a maradandóság hiánya munkálkodik.

Így és ezért lehetett Latinovitsból – Hankiss Elemér találó kifejezését kölcsönözve – védőszent. Alakja szimbólummá vált, egy értékbizonytalan korszakban válságtudattal élő, eszményeket kereső, valódi közösségre áhítozó emberek nemtőjévé. Erről viszont az idestova öt éve halott színész tehet legkevésbé. Ő csupán annyit művelt, hogy produkciójában és magatartásában utópikus ideált követett, amikor a többség közepes teljesítménnyel és az elvárásoknak megfelelve élt. Tévedhetett és véthetett a kialakult szokásrendszer ellen, de a tény, hogy mint hivatását túl komolyan vevő, alkotó ember kénytelen volt törvényt bontani és konvenciókat sérteni, mindenképp társadalmi, közéleti bajokra, anomáliákra utal. Lehet ezért őt nem szeretni, lehet emiatt kikezdeni színészi nagyságát, de kialakult legendájának valódi forrását tudomásul nem venni súlyos hiba.

Vele szembeni adósságunkat akkor törlesztenénk, ha nem a mégoly nyomós okok miatt kialakult mítoszára kacsintgatnánk, de maradandó elveinkhez visszatérve megpróbálnánk bátrak lenni, ha kell, „minden szót újra kimondani”. Akkor gyötrő bűntudatunk is szűnne, s nyugodtan nézhetnénk a felnövő ifjabb nemzedékek szemébe.

Ez lenne Latinovits Zoltán méltó utóélete. Életének és halálának ez adna igazán értelmet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7627