Hét főbűn

A hét főbűn a televízióban

Pop, tabu, satöbbi

Darab Zsuzsa

A kereskedelmi tévék műsorai azon munkálkodnak, hogy nézőiket a hét főbűnhöz kapcsolódó tabuk megszegésére csábítsák. Nincs nehéz dolguk.

Mózes kőtáblái óta nem érte akkora csapás az emberiséget, mint a hét főbűn bevezetése az emberi élet normáiba, mellyel Gergely pápa sújtotta először a bűnös emberiséget a sötét középkorban. Az istenfélő nép pedig kételkedés nélkül próbálta magát e hét szoros abroncsba préselni, ami már akkor is komoly nehézségeket okozott. Hát még napjainkban, az erkölcsi lazaság, a szabadság korában, amikor komolyan megkérdőjelezik eme kőbe vésett szabályok létjogosultságát, s egyre többen állítják: idejétmúlt, bigott, túlontúl konzervatív szabályrendszer ez, melyet épp ideje felülírnia a XXI. századnak. Az egyház nem győzi hangoztatni, a média az ördög szolgája, mely profitéhségből szolgáltat megannyi lelket a pokolnak. Ellenérvként az egyéni szabadságot és a józan észt hozza fel a televízió, mely szívesen száműzné a korhatárkarikákkal együtt azt a hét átkozott korlátozó tényezőt is szabályrendszeréből.

Hű fegyverhordozója a hét főbűn elleni harcosoknak tehát a média, különösen a mindenki számára hozzáférhető televízió, melynek majd’ mindegyik zsánere támadást intéz egy-egy úgynevezett halálos bűn bűn volta ellen.

Kevélység

A kevélység, lévén, hogy a modern embernek teste és lelke gondos ápolásánál nincs nagyobb gondja, talán a legnagyobb mértékben megmutatkozó főbűn a televíziós műsorok között. Elég, ha csak a legtipikusabb tévés műfajra, a reklámra gondolunk. „Mert megérdemli!” – duruzsol a fülünkbe kísértő ördögként egy kozmetikai cég szlogenje. „Törődj magaddal!” – kenegeti (majdnem szó szerint) hájjal napi robotban megfáradt, gyarló lelkünket konkurenciája. A televíziós hirdetések 99%-a az emberi hiúság papírvékony kapuit veszi célba faltörő kossal. Ki ne gondolná úgy, hogy ha valaki, hát ő aztán tényleg megérdemli a szebbet, nagyobbat, újabbat, mert nála senki sem munkálkodik szorgosabban a közjóért és a jövőért.

A kevélységhez, hiúsághoz tartozik a számtalan divatműsor és csatorna, a testápolással, testépítéssel foglalkozó összeállítások is, hiszen a legnagyobb kevélység testünk előtérbe állítása lelkünkkel szemben. Divatos ruhákban, tökéletes bőrrel és alakkal szeretnénk tetszelegni, mert ezek a műsorok elültetik bennünk a meggyőződést, hogy külsőnk harmonikussá tétele egyben lelkünk ráncait is eltünteti. Férfiak, nők kedvükre válogathatnak az ideálokból. Norbik, Szandrák, és Rékák egyenletesre szoláriumozott szoborteste mutatja a célt, amit minden fitt embernek kötelessége elérnie. S mindezt az egészség álarca mögé bújtatva. A kevélység kárhozatába vezető út biotermékekkel, egészségmegőrző módszerekkel és testépítő gyakorlatokkal van kikövezve.

Mind közül a legnagyobb hiúság azt hinni, mi különbek vagyunk, mint mások. A tehetségkutató műsorok pedig megadják ezt az érzést a képernyő mindkét oldalán ülőknek. A tehetségkutatóra – mint a most véget ért Csillag születik – jelentkezőknek nyilvánvalóan azért, mert végre megmutathatják, hogy mennyivel többek ők, mint azok a hírességek, akiket ő bámulhatott eddig. A néző pedig, miközben jókat kacag a legsutább elődöntős jelentkezőkből összeállított műsorblokkon, elégedetten állapíthatja meg magában, hogy ő bizony a zuhany alatt, náthásan is nagyobb hangterjedelmet produkál, mint nála bátrabb, ám alacsonyabb önkritikájú embertársai. Az egyik vezető kereskedelmi csatornán sugárzott Megasztár, mely az új énekes tehetségek felfedezésének nemes céljával indult, hamar önjelölt sztárocskák dobbantójává avanzsált. A valóban megérdemelt győztesek mellett ugyanolyan támogatottságot, rajongótábort és lemezszerződést harcolt ki magának számos „futottak még” kategóriás csillagocska, akiknek a nevét már csak a bulvármagazinok álcikkei tartják fenn.

Fösvénység

Manapság talán ez a főbűn tűnik a legérthetetlenebbnek, hiszen a pénz gyűjtése, a takarékosság, sőt sajnos a kuporgatás létszükségletté lépett elő, s annak túlzásba vitele inkább a bölcs előrelátás, mintsem a beteges pénzsóvárság jele. Korunkban több bankfiók nyílik, mint kocsma, s ezzel egyenlő mértékben vannak jelen a pénzintézetek reklámjai a televízióban és az írott médiában. Paradox módon azonban ezek a bankreklámok inkább fogyasztásra sarkallnak a sok hitellehetőséggel és kedvezményes kölcsönnel, és elenyésző kisebbségben hirdetik befektetési lehetőségeiket.

„Fukarkodjon kedvére!” – invitál minket szívesen egy műszaki cikkekre szakosodott üzletlánc hirdetése: s ez az, ami napjaink fösvénységét a leginkább szimbolizálja. Mindent olcsóbban, sőt ingyen szeretnénk megkapni, „többet kevesebbért”, mint ahogy azt egy élelmiszerbolt-hálózat ígéri. Az ördög kezére játszik minket a számtalan csatornán, délelőttönként futó tévéshop, ahol akár azonnal, nevetségesen olcsón és csábító ingyen ajándékokkal juthatunk hozzá tökéletesen fölösleges, működésképtelen és haszontalan eszközökhöz. A karizmatikus egyházak istentiszteleteihez hasonló eksztatikus állapotban fogadja be a válogatott nézőközönség a kereskedő-főpap csodatévő mutatványait a robotgéppel, fitnesspaddal és soha nem csorbuló élű szamurájkés-készlettel. És mikor az elbűvölt néző a telefon után nyúlna, még tovább fokozzák az illúziót azzal, hogy valami megmagyarázhatatlan őszinteségi roham hatására főpapunk bevallja, váratlan nagylelkűség vett erőt rajta, és még egy felbecsülhetetlen értékű ajándékot kap az, aki leggyorsabban rendel.

Bujaság

„Van egy rossz hírem, marad a Hatodik...” – mondja sajnálkozva Mózes a régi viccben, miután Istennel való alkudozásából visszajön a Sínai-hegyről. Valljuk be őszintén, sokan érzünk így ezzel kapcsolatban. A bujaság mindközül a legellenállhatatlanabb bűn, a legkínzóbb kísértés. A testi szerelem az egyik legcsodálatosabb élmény. A legnagyobb nézettséget produkáló termék pedig a meztelen női test. Erotikus csatornák sokasága kínálja a hús vizuális gyönyörét a hatodik parancsolatot megszegni kívánóknak, természetesen szigorúan késő éjjel. Ám a kereskedelmi csatornákon már a korábbi műsorsávokba is be-beszivárog a szexualitás: a délután-koraeste sugárzott napi bulvármagazinok, valóságshow-k csak akkor számíthatnak növekvő nézettségre, ha legalább egy fedetlen idom megjelenik bennük.

Néhány éve a Kísértés című műsor kavarta fel a kedélyeket azzal, hogy egy paradicsomi trópusi szigetre hat boldog párt utaztatott, ahol temérdek csábító fiatalember és hölgy várta ugrásra készen, hogy a párok egy-egy tagját elcsábítsa, és ezzel elszakítsa szerelmétől. Kivétel nélkül sikeres volt sátáni akciójuk, a bujaságot még a legszilárdabb érzelmi alapokra helyezett kapcsolat sem tudja legyőzni.

Mostanában kezd elharapódzni az a műsortípus, melyben a kéjre vágyó nézőnek egy tökéletesen aszexuális témáról szóló adásban is a képébe vágják a meztelen valót. Igen jó példa erre A Nagy Fogyás című valóságshow, melyben két ellentétes nemű, túlsúlyos versenyző, ahelyett, hogy a testépítő feladatokkal birkóztak volna, egyszer csak egymást terítették két vállra a lepedőn. A Big Brotherben, Való Világban e célból már alaposan kihasznált infrakamera indiszkréten tartotta a gyertyát a túlsúlyos szexhez is. Valószínűleg nem volt elég meggyőző a nézettségi statisztika.

Irigység

Az irigységi főbűn hungarikum. Nem hiába áll a szépen hímzett jelmondat zászlónkon: „Dögöljön meg a szomszéd tehene is!” – magyar ember feljelent, bemószerol, de legalábbis ferde szemmel néz szomszédot, rokont, hírességet, ha annak kertje akár egy halovány árnyalattal is zöldebb az övénél. Főleg az utóbbit, hiszen hazai csillagaink életének minden irigylésre méltó és kevésbé vágyott pillanatát kamerák, fényképezőgépek rögzítik. Nyálcsorgatva nézzük, hová mentek nyaralni a népszerű riporterek, milyen extravagánsan van berendezve Győzike otthona. Tesszük mindezt merő irigységből, hiszen elkívánjuk a más boldogságát, és legalább hasonulni akarunk ahhoz, akiét nem tudhatjuk a magunkénak.

Veszélyes játékot űz itt a gyarlósággal a média, hiszen hamis, felesleges vágyakat, elérhetetlen célokat ültet el a közönségben: amikor a náluk sokszor jobban fizetett celebritások életét állítja példának, a ragyogástól elvakítva, a néző nem veszi észre az előtte tátongó anyagi szakadékot.

Falánkság

Látszólag ártalmatlan, ámde igen ravasz kis bűnöcske, hiszen csak magunknak okozzuk vele a bajt, s az elcsapott gyomor okozta kellemetlenség felebarátunknak nem árt, legfeljebb emésztőrendszerünknek. Én mégis eme látszólag szelíd főbűnnek szentelnék most nagyobb hangsúlyt, bemutatva a hazai és külföldi televíziókban futó, főzésről szóló műsorokat. Bölcs médiaguruk kitalálták, hogy a főzés olyan a nőknek, mint a férfiaknak a sport (igaz, a szebbik nem a kényszerből kovácsolt hobbit), így a sportcsatornák ellenpontjaként kitalálták a főzős csatornákat, mellyel már kis hazánk is büszkélkedhet az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő TV Paprika révén.

Magyarországon a Spektrum műsorán tűnt fel Jamie Oliver és Nigella Lawson, és merőben felforgatták azt, amit mi addig a főzős műsorokról gondoltunk. Előítélet-romboló módon mindketten Nagy-Britanniából származnak, s amit eddig az angol konyha szörnyűségeiről, s szakácsaik csapnivaló főzőtudományáról gondoltunk, egy csapásra megváltozott. Kiderült, hogy a sikerhez nem is szükséges klasszikus szakácssapka és bonyolult recept. Jamie Oliver fiatalos, lendületes és vidám volt, miközben minden adásban bebizonyította, nem attól jó szakács és házigazda valaki, ha az egész napját a konyhában tölti.

Ugyanez a helyzet Nigella Lawson műsoraival is. Neki tényleg elhisszük, hogy esténként rájár a hűtőre, és ugyanolyan szenvedélyesen étkezik és él, mint ahogy főz. Az igazi gasztroőrülteknek Nigella Lawson műsorai a valódi, hamisítatlan, nagybetűs főzőműsorok, a csúcs, amit még a hetedik ismétlésnél is áhítattal néznek.

Nigella Lawson magyar kiadása Stahl Judit, aki ugyanolyan könnyedséggel és szenvedéllyel próbál főzőműsort készíteni, mint brit kolléganője, de a duci fokhagymák és illatos bazsalikomok világában kissé merev és mesterkélt marad. Az viszont tagadhatatlan, hogy a TV2-n futó Stahl konyhája az egyik legnépszerűbb hazai főzőműsor. Nem csak a receptek használhatóak, de a műsor jól szerkesztett, látványos és szórakoztató. A szombati adás fénypontja a Majd a Buday, amikor Buday Péter főszakács néhány alapanyagból kreál ételkölteményeket. A főzőműsorok paradoxonja itt jelenik meg a legtökéletesebben, mert tulajdonképpen mindegy, hogy mit főz Buday, az ember már attól éhes lesz, ahogy ő az ételekről beszél, és az utolsó képkocka után szívesen leülne vele enni.

Az RTL Klubon futó Receptklubból (Kaszás Géza és Kovács Lázár párosával), a TV Paprika Ételem az életem és Egészségünkre! című műsoraiból (mindkettőnek Lakatos Andrea a műsorvezetője), valamint a Konyhatippekből (Bede Róbert) rengeteg praktikus ötletet kapunk. Megtudjuk, hogyan válasszuk ki a zöldségeket, gyümölcsöket és a húsokat, hogyan lehet jól filézni a halat, hogyan kerülhetjük el, hogy odakozmáljon a főzelék. Mi sem áll távolabb ezektől a műsoroktól annál, hogy a falánkságra csábítsanak.

A sokak által szidott, gusztustalannak és megalázónak tartott A Nagy Fogyás ellentétes érzelmeket vált ki a nézőből. A játék lényege, hogy a Schobert Norbi által vezetett kék csoport több kilót ad-e le, mint a Béres Alexandra segítségével fogyni kívánó pirosak. És szó szerint: a két sztár rivalizálásának bemutatása a műsor valódi célja (egyes Norbi-hívők szerint a valóságshow csak ügyes reklám Alexandrának). Irigység, harag, bujaság, jóra való restség, kevélység mind képviselteti magát e metabolikus rémdrámában, és maga a fogyás, illetve az ahhoz vezető gyakorlatok kapják a legkisebb szerepet. Haragot akarnak látni? Jól megtermett családanyák esnek egymásnak csak azért, mert az egyiknek megengedték, hogy családja meglátogassa őt. Bujaságra vágynak? Egy helyeske molett lány és egy kedves duci fiú ad egymásnak randevút a paplan alatt. Irigység? Csak elég egy pillantást vetni a két acéltestű edző arcára, amint sóvárgó arccal lesik a mérleget, hogy a másik csapat megint többet fogyott. A falánkság szinte magától értetődik, hiszen az állhatatosságon alapuló vetélkedőn rendre ínycsiklandó ételekkel kísértik a kiéhezett embereket: elgyengülésüket szeretteikkel való kapcsolatfelvétellel jutalmazzák. A túláradó, szappanoperaian lecsupaszított érzelmek alapjain áll a valóságshow is. A testi szenvedés önmagában már nem ad elég borzongást, ideje a lélek megnyomorgatásának. Eme jobb sorsra érdemes, túlsúlyos média-laboratóriumi egerek nem is az izzasztó edzésektől készülnek ki, hanem családjuk hiányától, no meg a saját társaik állandó áskálódásaitól. A finálén, a kiszavazáson mintha egy családterápiába pillanthatnánk be. „Kedveltem, de csalódtam benne”, „Szimpatikus volt az elején, de aztán kiismertem” – záporoznak a kiesőre az ítéletek, fittyet hányva emberbaráti szeretetre. Torkosság, fogyás, alakformálás semmiségek lesznek a sértődött lelkek küzdelmében.

Harag

Kockázatos emberi érzelem, végzetes tettekre ragadtathat. Szerencsés az az ember, akinél könnyen múlik. És valljuk be nyugodtan ezt is: élvezet nézni mások hajtépését, hiszen elégtételt vehetünk, más is ordít, káromkodik, neadjisten üt, ha elönti a düh. A médiatörténet talán legalábbvaló műfaja szíthatja bennünk a haragot: a talk show, annak is az úgymond „egyszerű emberekre” írt változata, melyet Jerry Springer amerikai talkshow-műsorvezető neve fémjelez. Családok verekednek össze az ő színpadán, csinos nők kapnak össze egy csúf férfiért, anyák tagadják meg gyermekeiket. A harc a gladiátorok korával nem áldozott le, csak modernebb helyszínt választott magának az arénánál. Megannyi magyar néző várja pattanásig feszülve Mónikát és Balázst, a két legnagyobb hazai talk-show műsorvezetőjét – és még inkább a szereplőket, akik valós vagy megírt sérelmeiket meghökkentő dühkitörésekkel kiáltják bele a nagyvilágba. Megcsalás, lopás, gyermek elhagyása, sőt, még az elhíresült, botrányt kirobbantó vérfertőzés is terítékre kerül a talk-show-k témáiban. Rokonok, barátok, szomszédok püfölik kékre egymást nap mint nap. A mérhetetlen harag pedig egyre gyűlik képernyőn innen és túl. Az igazi megoldás, a katarzis azonban hiányzik, s ez a legfőbb veszélye a talk-show-nak: félő, hogy egyszer a néző is tenyérviszkető-jogot érez arra, hogy szitkozódással, ököllel intézze el konfliktusait. És otthon még a kedvesen mosolygó műsorvezető sem állíthatja meg…

Jóra való restség

Az utolsó főbűn a televíziós műfajok közül a vetélkedőkben ölt testet, hiszen az is bizonyosfajta restség jele, ha valaki nem kitartó munkával szeretne hozzájutni nagyobb pénzösszegekhez.

Évekig az egyik legnépszerűbb műsor volt a Legyen Ön is milliomos! című, Vágó István vezette vetélkedő, melyben a játékosok átfogó műveltségükért, tájékozottságukért cserébe milliókat nyerhettek. Ez a játék a kopott zakójú tanárok, egykor tudósként dolgozó kisnyugdíjasok, karrierjüket elkezdeni kívánó, éles eszű egyetemisták és meglepően nagytudású munkások talán egyetlen lehetőségét kínálta fel, hogy szegénységükből kikapaszkodjanak. Együtt izgultunk a szimpatikus postásfiúért, aki a műsor történetében először vitte el a főnyereményt az operairodalomban való jártasságával. Akik Vágó székében megfordultak, mind szimpátiát váltottak ki a nézőből, eszükbe sem jutott, hogy irigykedjenek rájuk, netán kapzsisággal, restséggel vádolják őket, amiért „ingyen” akarják elvinni a pénzkötegeket. Hiszen tudásukat jutalmazzák, amiért ők évekig görnyedtek a könyvek felett. Sajnálatos módon azonban leáldozott az egykor népszerű vetélkedő csillaga, s a televízióban szinte nem is maradt olyan műsor, mely a tudás értékét hirdette volna. Helyette megjelentek a semmiért vagyonokat kínáló játékok, mint az azóta megszűnt „bőröndös” Áll az alku: itt a szerencsén kívül semmit sem kellett tennie a versenyzőnek ahhoz, hogy épp a megfelelő táskát válassza ki, melyben a főnyeremény lapul. Ezután a 100 az 1 ellen ideje következett, melybe becsempésztek ugyan némi, műveltséget igénylő feladatmennyiséget, de csak az alsó intelligenciaszintet súrolta a vetélkedő a „Ki írta a Nemzeti dalt?” típusú nevetségesen könnyű feladványokkal.

Az Okosabb vagy, mint egy ötödikes? című legújabb nyereményjáték színvonalát híven tükrözte az az ordító grammatikai hiba, hogy már a promóciós kampányban kihagyták a kérdésből a vesszőt. Az ország ötödikesei bizonyára megvetően konstatálhatták, hogy ezért a szarvashibáért őket már megbuktatták volna, ám az okos felnőttek még pénzt is kaszálnak rajta. A vetélkedő természetesen csúfosan megbukott, hiszen érzékeny felnőtt lelkünk fellázadt az ellen, hogy rendkívüli tudásmennyiségünk mégsem ér fel egy 12 éves gyermekével. A lényegében szamárpadba ültetett, megalázott játékosoknak itt alsóosztályos kérdésekre kellett válaszolniuk ötödik osztályos tanulók támogatásával. A műsorból azonban kiderült, hogy felnőtt lakosságunk 70%-ának újra kellene járnia az általános alsó tagozatát.

A legfrissebb nyereményjáték, a Pókerarc lényege, hogy jól kiszúrjunk az okosabb ellenféllel. A műveltségi kérdésekre gyorsan és reflexből kell nyomni a választ, azt azonban senki sem tudja, jól vagy rosszul válaszolt. Aki a legmagabiztosabb viselkedést mutatja, elbizonytalaníthatja okos, ámde kisebb egóval rendelkező ellenfelét, aki a pánikgomb megnyomásával kiszállhat a játékból az addig megnyert összeggel. A műsor legizgalmasabb része bizonyára az alázás, ahol a játékosok megpróbálnak egymás önbizalmába gázolni, sokszor összefogva egy-egy szerencsétlen kishitű ellen, akiről persze rendre kiderül, hogy ő áll az élen, ámde nem elég profi pókerarc ahhoz, hogy nyerjen.

A fenti elrettentő bűnlajstromra tekintve joggal fordulhat meg az olvasó fejében, hogy a televízió tulajdonképpen az Apokaliptikus Sátánista Egyház rendkívül ravaszul kifejlesztett propagandaeszköze, mellyel alattomosan és módszeresen munkálkodnak az emberiség kárhozatba taszításán, egyre növekvő sikerrel. De mindenki nézzen magába: nem is kell olyan nagyon megerőltetnie magát. Emberségünk bűneinkkel együtt teljes.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2008/02 30-33. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9262

Cikk értékelése:

szavazat: 2181 átlag: 5.52